A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)

1975-09-23 / 33. szám

2.

Ho most azt kérdeznéd, kedves olvasóm, vajon ez a hajlandósággal vállalt, mégis botcsinálta levelezés az első iskolája volt-e az íróságnak, igennel kellene válaszolnom. Pedig azelőtt átestem már egy-két próbán. Még nem töltöttem be tizenharmadik évemet, amikor Jozsó kebelbarátommal, egy cipőfénymáz-készítő fiával elhatároztuk, hogy legkedvesebb olvasmányunk, Fenimore Cooper Vodölőjének mintájára igazi vadnyugati regényt írunk. Történetét nekem kell kiókumlálnom, és elkezdenem a preri csodálatos napkeltének leírásával, mialatt a rézbőrűek körülfogják a fehér telepesek táborát. Egy teljes oldalt szenteltem a pirkadatnak, az ég narancsvörös izzásánál a harmatcseppek gyémántként csillogtak, minden fűszálon, pityegtek és csivogtak a madarak, és a békés hajnalodásban semmi sem árulta el, milyen véres összecsapás színhelye lesz a táj.

Hogy miért csapnak össze a sziú indiánok a fehérekkel, arról egy szó sem esett, nem is volt fogalmam róla, csak úgy gondoltam, hogy egy kalandos regényt így illendő elkezdeni, a fegyvereknek ropogniuk, a nyilaknak röpködniük kellett, hogy aztán a regények Old Shatterhandhoz hasonlatos főhőse véget vessen a vérontásnak.

Jozsó barátom sokallotta a napkeltét, meggyanúsított, hogy valahonnan kimásoltam, s ezzel önérzetemen oly sebet ejtett, hogy nem voltam hajlandó a Vadölőt folytatni. Helyette gyors elhatározással belefogtam egy háromfefvonósos drámába. A vadorzó volt a címe, és kiagyalt története szenzációsnak ígérkezett.

A városban minden tavasszal vendégszereplő Szabó-színtársulat előadásai ösztönözték döntésemet. Minden szombat délután egy népszínművet játszottak a kispénzű diákságnak. A falu rossza, a Csikós, a Piros bugyelláris és a Vén bakancsos voltak műsoron, s ahogy lennie kellett, ihletet adtak. Az ördöngős gyorsasággal egy hét alatt elkészült Vadorzót gondosan lemásoltam egy kékborítós, vonalazott irkába, majd kertünk filagóriájában nagy izgalommal felolvastam Jozsónak és két másik pajtásomnak. Jozsó ezúttal nem mert másolást emlegetni, ámuldozott, a szeme majd kiesett a csodálattól. Rettentő soványságom miatt eddig Agár volt a csúfnevem, most egyszeriben Orzóvá változott. Semmi értelme nem volt, hogy elhagyták előtte a férfiason csengő vadat, óm jól hangzott.

A kék füzetet szerencsére elégettem, és a Vadorzó meséjét belepi az idő

homálya. De azt tudom, hogy amikor körmöltem, fűtött a harag és a gyűlölet.

S ennek külön története van.

Két esztendővel korábban, ahogy a Szabó-társulat népszínmű előadásait a földszinti állóhelyről megbámultam, egyszer farsang idején már jártam színházban, de nem a városiban. Az érseki gimnáziummal egybeépült papneveldének volt egy színházterme. A vasárnap délutáni előadáson a karzat első sorában ültem — az estire a szülők, a városi előkelőségek voltak hivatalosan —, öt krajcárba került a karzati belépőjegy ára, s oly nagy izgalommal vártuk az előadás kezdetét, hogy Jozsó, a szomszédom bepisilt.

Nagy-nagy csodát vártam, hiszen apámtól nemegyszer hallottam, hogy a színjátszás, a dráma a művészetek csúcsa, csak az opera múlja felül, de tulajdonképpen az is dráma, csak zene kíséri, és a szöveget nem mondják, hanem éneklik.

A várva várt varázslat azonban elmaradt, mert ami odalent a gázlámpákkal megvilágított színpadon történt, az roppant messze esett attól, amire apám tanított. Nem varázslat volt számomra, hanem megszégyenítő vesszőfutás.

Egy végzős konviktusi növendék volt a népszínműnek hirdetett szörnyűség szerzője, s úgy mondták, hogy ez a „szépreményű" ifjú harmadik darabja, és jóval sikerültebb az előző kettőnél. Nem volt titok az sem, hogy a magyar nyelvet és irodalmat tanító Fallenbüchl tanár úr nagy irodalmi tudásával és tapasztalataival segített a szerzőnek.

A falusi utcán lejátszódó első jelenetben egy Mózsinak nevezett kocsmóros, nem tudni miért és mi okból, fényes délidőben elővette isaszíját, felcsavarta a karjára, és a szentírás néhány sorát tartalmazó tokokat a homlokához és bal karjához kötötte, majd sűrű hajlongással értelmetlen gajdolásba fogott. Lent a földszinten, a páholyokban és fent a karzaton éktelen kacagás fogadta a fekete kaftános, pájeszes Mózsi gajdolását, és minél harsogóbb lett a kacagás, annál jobban megemelte torokhangját a zsidót alakító diák. Le kellett hajtanom a fejemet, úgy égett arcom a szégyentől, és az a szégyenérzés nem múlt el, amikor újabb nevetéshullámtól kisérve betóntorgott egy halinagatyás tót atyafi, nem tudom, miféle szerepe volt a színműben, alkalmasint csupán ar, hogy éneklő hangsúllyal valami zagyvaságot mondjon, kerékbe törve a magyar nyelvet. Közben fütyülőbői kortyolta a pálinkát, és valahányszor újabb porciót kért, Mózsinak duplán fogott a krétája. Mózsi úgy forgatta a kocsma ajtaján lógó táblát, hogy mindenki láthassa, csak éppen a tántorgó atyafi figyelmét kerülte el a csalafintasága. Hogy egy nyalka nemesúrfi és egy tündérszép szegény leány eljegyzéssel végződő szerelméről szól a játék, azt csak másnap tudtam meg Jozsótól, mert én az első szünetben kimenekültem a színházból.

Soká bennem maradt a tüske, apámnak el sem mertem mesélni, milyen mélyen megsebezte önérzetemet a játék. Talán el se hitte volna, hiszen Fallenbüchl tanár úr, a szerző patronálója Mutschenbacher tanár úrral, Goethe és Schiller nagy tisztelőjével eljárt hozzánk, s ezzel mind a két pap tanár ékes bizonyítékát adta toleranciájának.

Szabóék népszínmű előadásai kezdtek megbékíteni a színházzal. Aztán Az ember tragédiájának előadásával belépett gondolatvilágomba a csoda.

Adámot a korosodó, kissé hasas és gyér hajú Szabó játszotta, felesége, az egykori ünnepelt primadonna, Évát. Csak ma tudom érdeme szerint értékelni, milyen hallatlanul nagy tett volt azon a gyatrán felszerelt, kezdetlegesen megvilágított, rozoga színpadon, kopott kulisszák közt eljátszani a Tragédiát. Bizonyára nem játszották, csak eldeklamóltók azzal a hévvel és pátosszal, amely közel áll a kulisszahasogatáshoz, a kóklerséghez, és ma minden korszerű rendezői elképzelésnek ellentmondana. Rám akkor oly elemi erővel hatott, mintha látomások és káprázatok titkos világának zárjai pattantak volna fel előttem. A játék nem volt többé játék, a szavak szikrázó szépsége, a gondolatok mélysége megszűnt ködbe vesző sejtelem lenni, utat mutató, tanulságos valóság lett, a művészet égető poklának és égi fényességének valósága.

Másnap a vonalazott, kék borítás irkát, amelybe első színpadi művemet lemásoltam, azzal a hirtelen sejtéssel semmisítettem meg, hogy sok ilyen irkát és füzetet, sok sűrűn telegépelt papírlapot kell még eltépnem és tűzbe vetnem, mert az íráshoz több kell az én gyerekes eltökéltségemnél, valami merőben más, hatalmasabb és titokzatosabb vonzás, amely talán egyszer bennem is feltör, és eddig rejtve maradt utakra elvezet.

Sok emlékem van a Wippach völgyi nyári napokról. Köztük szorongatok, nehezen felejthetők. Gázálarcaink kipróbálása ízelítőt adott a ránk váró rettenetekből.

Egy nap a szokott kivonulás helyett egy furcsa, ablaktalan kis épület elé vezettek, amelyet eddig nagy félkörben elkerültünk. A kísérleti célokat szolgáló gázkamra volt benne. A szorosra zárható kamra előterében a fejünkre kellett húzni a gázmaszkot. Egyszerre kutyafejűvé tett a hajunkra tapadó, kegyetlenül szorító, a szem tájékán plasztiküveggel ellátott álarc, melynek szájhoz illesztett légzőcsöve a kör alakú fémdobozba dugott szűrőbe szorult. Rosszul esett benne a légzés, felszöktette az érverést, fullasztotta az embert, de engedelmeskedni kellett a szigorú tilalomnak, hogy a kamrába lépés előtt ellenőrzött maszkot ne merjük lerángatni a fejünkről, meg se mozdítsuk, mert ha egy kis rés támad, jóvátehetetlen baj történik: a beszűrődő mérges gáz megmarja a szemet, köhögésre ingerli a tüdőt, s akkor menthetetlen az ember, nem bír ellenállni a szörnyű kényszernek, letépi az álarcot, és abba belehalhat.

Telepréselték velünk a kamrát, és óráknak tűnő perceket kellett töltenünk a rejtett nyíláson betóduló gázban.

Aztán fent, a kamra tetején kinyitották a szellőztetőt, kinyílt az ajtó, és végre kint levehettük magunkról a maszkot. Volt, aki a hányást sem tudta elfojtani, kiokádta a reggelit, a keserű kávét, és epét hányt. Az émelyítő próba után szűrőpatront kaptunk. Nekem aznap egy falat nem ment le a torkomon.

(Óhatatlanul arra gondolok, vajon akadt-e a gázkamra próbáján átesettek között valaki, aki negyedszázad múlva gyanútlanul, mintha fürdőbe vitték volna, belépett egy nagyobb apparátussal felszerelt gázkamrába, s ott a halálát lelte?)

Kézigránátokkal is próbát tettünk az erre a célra szolgáló gyakorlótéren. Az árokban meghúzni a kibiztosított tojás- vagy nyeles gránát zsinórját, és három másodperc számolása után messzire elhajítani — ez volt a feladat. Az a három másodperc arra kellett, hogy a földre csapódásakor robbanjon, az ellenfélnek ne legyen ideje még robbanása előtt felkapni és viszszahajítani. De még arra sem, hogy fedezéket keressen.

Könnyű, játékos feladatnak látszott, mégis szörnyű izgalommal járt. Hátha a szerkezet ejőbb, a három pillanat alatt gyullad, és darabokra szaggatja az embert, vagy nyomorékká teszi.

Ez a próba is szerencsésen végződött, még a hajunk szála sem görbült meg, csak az izgalom járt át forrón, ízelítőt adott abból a tüzes pokolból, amely csendesebb estéken hosszú, tompa dörgésekkel jelezte, hogy a közelünkben ólálkodik.

Reptér terült el o falu közelében. Tilos volt őrséggel védett területére lépni, nem annyira azért, hogy valami hadititkot megleshessünk, hanem mert a fel- és leszálló gépek testi épségünket veszélyeztették. Mai szemmel nézve igen kezdetlegesek voltak a felderítést szolgáló, az ellenséges vadászrepülőkkel harcba szálló, bombákat szóró monoplánok és biplánok. A frontvonal mögött lebegő léggömböket és a Zeppelinekre emlékeztető szivar formájú, rögzített léghajókat is tűz alá vették. Nagy veszéllyel járt a ballonok megközelítése, elég volt, ha a gép szárnya súrolta a gömböket rögzítő kötelet, máris zuhant lefelé, s a pilótának csak megszenesedett holttestét húzták ki a kigyulladt gép roncsaiból.

A gyakran bombázott hangároktól távol, a reptér sarkában pompás barakkjaik voltak a mindig makulátlan fehér zubbonyban, vasalt nadrágban járó, fényesen dekorált tiszteknek. Előkelő rangot jelentett repülősnek lenni. Külön kasztot képeztek a hadseregben, valóságos mágnásvilág volt, az árok- és kavernaéletre ítélt tetves bakahad fiatal tisztjei nem komázhattak a repülősökkel.

(Folytatjuk)

18