A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-07-08 / 25. szám
ä . SS*!!!S!=!=!9C3^ JEVCENYU SATYKO Tizenkét decibel L 1 Milnyikov, a tudományok kandidátusa, a haltenyésztés problémáinak tudósa elhatározta, hogy elkezdett tudományos beszámolóját majd otthon, csendes, kényelmes környezetben fejezi be. Korán reggel már ott ült a beszámoló felett. Alig írt le ennyit, hogy „a hal keresi azt a helyet, ahol . .amikor a feje felett elkezdődött a kalimpálás. Kalapácscsal, vagy tán valamilyen nehezebb tárggyal ütögettek valamit. Milnyikov figyelmesen számolta az ütéseket. A harmincadik után félretolta a beszámolót és azt gondolta: „Valami polcot szegeznek". A hatvannyolcadik után véleményt változtatott: „Valami nagyobb darabot, a fotelt, vagy a színes TV- készüléket javítják.“ A háromszázadik ütéshez közeledve gyorsan bevett egy Valokardint és lihegve számlálta az ütéseket: — Kétszáz kilencvennyolc, kétszáz kilencvenkilenc, háromszáz . . . Ivott egy pohár vizet, ismét rrekiült a beszámolónak, de akkor ismét egy akkora ütés hallatszott, hogy „a hal keresi azt a helyet, ahol . . ." szavak után ezt írta: „háromszáz huszonegy". Ezután sóhajtozni kezdett, majd ezt gondolta: „No megállj, majd én megmutatom nektek!" De amint rohant felfelé a lépcsőn, csitítgatni kezdte magát: „Tulajdonképpen a kalapálás egyenletes, tehát józan ütemben folyik, lehet, hogy olyan * valaki csinálja, aki fizetetlen szabadságot vett ki erre a napra, hogy az összes bútordarabjait megjavítsa, vagy tán az a hobbyja, hogy a matracokra új huzatokat készít." Ám amikor a szomszédasszony ajtót nyitott, mégis emelt hangon, felindultan kezdett kiabálni: — Ide hallgasson, maga! Jelizaveta I Szemjonovna! — aztán sokkal halkabban fejezte be: — Nem adna kölcsön egy kis sót? Halat kellene besóznom. Markában a sóval Milnyikov hazatért és ismét a beszámolóhoz ült. Fent ekkor irtó robajjal és csilingeléssel valami vasdarabot kezdtek ütögetni. „Ezek kovácsolnak valamit" — gondolta Milnyikov. — „Csak kovácsoljatok valami szépet, jót, örökkévalót. Bár az is lehet, hogy a vízcsapjuk romlott el és bajban vannak . . A telefon után nyúlt és tárcsázta a vízvezetékszerelőket: — Itt szomjaznak az emberek, nem jöhetne ki egy szerelőbrigád? Egy álmos hang válaszolt: — Tegnapelőtt utón. A nap harmadik felében. És — tette hozzá — ki ne mozduljanak a házból! Fent pedig ismét fát kezdtek ütögetni. „Tehát nem a vízcsap" — gondolta sértődötten Milnyikov. —„Nem, még egyszer nem megyek, mert újra kudarcot vallók. Levélben fordulok hozzájuk!" És írni kezdett: „Lépcsőházbeli barátaim I A tudományos-műszaki forradalom kedvező feltételeket teremt a személyiség kibontakozása számára a panelházak nem nagy alapterületű lakásainak keretében is." Fentről most mintha harangzúgás hallatszott volna. Milnyikov összerezzent, aztán még gyorsabban folytatta az írást: „A személyiség kulturált kibontakozása a kölcsönösségen múlik és azon, mennyire képes valaki a szomszédja kedvteléseihez alkalmazkodni." Most olyan mennydörgésszerű robaj hallatszott felülről, mintha egy híd omlott volna össze valahol. Milnyikov ezt gondolta: „Itt az ideje, hogy a lényegre térjek és elmondjam nekik": „A lakásba behatoló tizenkét decibel komoly károsodást jelent a szervezet számára, ezért ezt el kell kerülni. Ez egyébként az ENSZ keretében működő Egészségvédelmi Világszervezet véleménye is." Hogy a levélnek nagyobb legyen a foganatja, Milnyikov a szöveget legépelte, a halkutató intézet emblémájával ellátott kék borítékba tette és lábújjhegyen vitte el a szomszéd ajtajáig, ahol az ajtóra szerelt kis postaládába dobta. A következő két napon Milnyikov azt hitte, hogy a feje felett valamely kolhoz kisebb kovácsműhelye működik . . . Estefelé a lépcsőházban összetalálkozott a szomszédjával. — Megkapta a levelet? — kérdezte tőle Milnyikov. — Nem. Nincs honnan levelet kapnom. Az ismerőseim idevalósiak, a rokonok pedig soha nem írnak, mindig csak beállítanak. De vagy két napja kaptam egy kis csomagocskát. Benne egy igen fontos leirat volt az ENSZ-től. — Kinek szólt? — Mindenkinek. Azt mondja: kedves lépcsőházbeli barátaim, éljetek kulturált módon — azt mondja — de óvakodjatok azoktól az izé . . . deci . . . decibektől! — Talán decibelektől? — kérdezte vidáman Milnyikov. — Az, az, pontosan, szóval azoktól. Elszaporodtak és most, úgy látszik, behatolnak. — Kik? — Hát ők nem mondják meg nyíltan, de én azt hiszem, hogy azok egerek — mondta a szomszéd. — Lehet, hogy fehérek, de károsak. Azt írják: ha tizenkét darab van belőlük a lakásban, az már veszélyes az egészségre és a szervezetre. Milnyikov elpirult, aztán váratlanul megkérdezte: — Mondja, ki kalapál ott maguknál állandóan? A szomszéd felélénkült és szívesen válaszolt: — Tyimka, a kisfiam. Hozott valahonnét egy síndarabot és konzervdobozokat lapítgat szét rajta. Miért, talán magukhoz is hallatszik? — Igen. És otthon ülök és dolgozom . . . — Szólhatott volna előbb is. Kizavartam volna őt sínestől az utcára I — Köszönöm! — mondta Milnyikov és szívélyesen parolázott a szomszédjával. — Szót sem érdemel. Tyimkával majd csak szót értünk, de a decibelekkel nem tudok mit csinálni . .. — De hát a decibelek nem egerek ... — mondta csüggedten Milnyikov. — Hát mik? — Hát ezek . . . szóval nem állatok . . . — És mit keresnek az ENSZ-ben? — Nem az ENSZ, hanem én írtam a levelet. . . — Miért tesz ilyet? Pánikot akar kelteni? — Elnézést — mormogta Milnyikov. — Majd levélben válaszolok . . . SÁGI TÓTH TIBOR fordítása
