A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-09-08 / 31. szám
A SZATYOR Körülbelül tizenöt éve nézem férfiszemmel a világot, s mondhatom azóta sok minden megváltozott. Bár nem tartozom azok közé, akik szeretik a változatosságot, mégis, ha az új, szebb vagy jobb, én is mellette szavazok és szívesen alkalmazkodom hozzá. Miben is változhat a világ másfél évtized alatt? Sok mindenben. Például manapság a férfiszem gátlás nélkül gyönyörködhet a formás női lábakban. Nem, egy percig sem állítom, hogy ezt a nők kimondhatatlanul takarékoskodó természete eredményezte volna: a takarékoskodás következtében lett anynyira kurta a szoknya. Nem a spórolás vitte rá a nőket, hogy ilyen takarékosan öltözködjenek, hanem a divat... Persze, ez mit sem változtat a lényegen. Egy biztos, aki a miniszoknyát kitalálta, csakis férfi lehetett. Dehát mit is törjem rajta a fejem. A lényeg az, hogy nekem s férfitársaimnak tetszik. Viszont már hónapok óta foglalkoztat a kérdés, hogy miért hord magánál Erzsiké állandóan szatyrot, jóllehet még soha nem tett bele s nem vett ki belőle semmit. Hót ezt a rejtélyt pedig kinyomozom, született meg bennem az efhotározás. Erzsikét évek óta ismerem. Még pici lányka volt, amikor egyszer nálunk járt a kedves mamájával, és bizonyára nagyon rokonszenvesnek talált. Ez eredményezhette, hogy egy óvatlan pillanatban besurrant gondosan ápolt zöldségeskertembe és néhány perc múlva egy olyan gyönyörű maghagyma-virágcsokorral tért vissza, amilyet azóta sem láttam. Hogy milyen örömmel, s ugyanakkor szégyenkező szorongással adta át nekem a csokrot! Azt hittem, megüt a guta, amikor kezembe adta a jövő évi újhagyma-termés csírájába fojtott virágait. Mai napig sem tudom, hogyan sikerült mosolyt varázsolni az arcomra és köszönő szavakat rebegni a „figyelmességért". De sikerült. Végeredményben az ajándékot illik olyan örömmel fogadni, amilyennel adják. Mondanom sem kell, hogy Erzsiké számomra olyan örömet azóta még nem szerzett, de gondot annál többet. Mégsem találtam magamban annyi bátorságot, hogy megkérdezzem, miért hordja magával azt a szatyort. Meg aztán mi közöm nekem hozzá. Különben Erzsiké mór nagylány. Naponta együtt utazunk munkába menet a buszon, Ha lehet a közelébe telepedek, mert szívesen időz férfi tekintetem a formás leányzón, meg aztán itt az a rejtélyes szatyor. Azon a napon Erzsikével szemben foglaltam helyet a buszban. Elbeszélgettünk egyről-másról. Erzsiké nagyon értelmes kislány. Viselkedése is példás. Csak az a szerencsétlen szotyor. Most is ott tartotta az ölében. Le nem vettem a szemem a szatyorról. Igaz, pillantásom gyakrabban időzött Erzsikének a szatyor alól előtűnő két formás combján. De engem továbbra is csak a szatyor érdekelt. Egyre izgatottá bb lettem, mert a titok megfejtéséhez már csak néhány kilométer állt a rendelkezésemre. Ma mintha a busz valahogy nagyon is sietne. Máskor inkább csak döcög. Mór meg is érkeztünk. Mindegy, bele kell nyugodnom. Ezúttal sem sikerült. Bánatosan ültem ott, lehajtott fejjel, Erzsikével szemben. S akkor.. . Erzsiké felállni készült, öléből felvette a szatyrot, és . . . és akkor minden kiderült . .. Végre megtudtam, miért hordja magával Erzsiké a szatyrot. NAGY LÁSZLÓ J. KLAS: Szállás egy éjszakára Azok közé a rendetlen emberek közé tartozom, akik a pénzüket a zsebükben, könyvek lapjai között, vagy a személyi igazolványukban hordozzák. Ennek az az előnye, hogy a pénztárcámat így senki el nem lophatja, el se veszíthetem, és sehol ott sem felejthetem. Másrészt azonban van ennek árnyoldala is: soha nem tudom mennyi pénz van nálam, ha vetkőzöm, zsebeimből kihull az apró, s a zsebkendővel időnként egy papírpénzt is kirántok. “Nemrégiben e rossz szokásomra azonban másféle képpen fizettem ró. Mégpedig egy városkában, ahol nem rendeltem előre szállást magamnak. Mivel az a véleményem, hogy nincs olyan tömött autóbusz, amelybe még egy utas be ne férne, szilárd elhatározással indultam el szállást keresni a városka három szállodájának egyikébe. Kettőben egyáltalán szóba sem álltak velem, s már-már úgy látszott, hogy az állomás egyik padján töltöm el az éjszakát. Kint az utcán, a harmadik szálloda felé menve, már fáztam, ezenkívül fáradt is voltam, de egyben mindenre elszánt; a harmadik szállodában szerzek szállást, ha mindjárt a folyosóra hoznak be egy ágyat, akkor is. — Kérem — szólítottam meg egy szembejövő férfit — hogyan jutok el a Grand hotelba? Készségesen útba igazított, s hasonló készséggel világosított fel arról is, hogy ha nincs előre rendelt szobám, akkor aligha kapok, mivel ez a városka legjobb szállodája, s így mindig foglalt. Meglátjuk, gondoltam, s elhatároztam, hogy nem engedek a huszonegyből. — Kérek egy szobát! — mondtam a pult mögött álló férfinek határozott hangon, s egyidőben a szavaimmal, kezébe nyomtam a személyi igazolványomat. A férfi tekintetével végigmért, belenézett a személyi igazolványomba és így szólt: — Van egy szobám. Telefonnal, rádióval és fürdőszobával. Megfelel ez önnek? Némán bólintottam. A férfi ezután visszaadta a személyi igazolványomat. Csak száz koronával volt könnyebb, amelyet benne felejtettem. Egész éjszaka le sem hánytam a szememet. Azon törtem kétségbeesetten a fejemet, hogy miből fizetem ki a szoba arát. Fordította: — gs — — Ez az első műtétem; aztán ha nem sikerül, ne nevessetek! Kellemes meglepetés ... — Gratulálok. Sikerült nekimenned az egyetlen útszéli fának — Drágám, nem tudnál legalább egyszer az életben három másodpercig mosolyogni? 22
