A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)

1975-08-25 / 30. szám

előbb német kereskedők vásároltok területeket s alapítottak itt telepeket, később szuverenitásukról lemondtak a Német Birodalom javára. Az első világháborút követően Kamerunon a franciák és kisebb részben az angolok osztoztak meg. 1902-ben a németek száműzték az akkori lamidót, Mahum Szülét és helyébe öccsét, Bouba Djemanabot ültették a trónra. Ez békét kötött II. Vilmos császárral, s jutalomként egy rézágyat kapott, amelyet trónként kezdett használni. Még ma is erről a „trónról" uralkodik fia, a két méter magas Rey Bouba Amadou, akit a leg- • erősebb lamidónak tartanak egész Ka--* merunban, ahol rajta kívül még további önálló törzsfő uralkodik. A kameruni kormány békét hagy a lamidóknok, mert ezek valamiféle rendet és fegyelmet tartanak területükön.

Élénk, pezsgő élet folyik a száraz időszakban hét hónapon át a városkában. A bennszülöttek földecskéiken

Rey Bouba Amadou — a városka szül tánja

rizst, kölest, fűszernövényeket termesztenek, s a termést azután a kis piacon értékesítik, amely tulajdonképpen a kunyhók közötti udvarszerű térségen van. Ilyenkor ülik meg a mohamedán ünnepeket, sok-soj* sült marhahússal és kölesből erjesztett sörrel . . .

Amikor június elején lezúdul az első zápor a kiszáradt talajra, a város lakossága ismét beszorul a kunyhókba, hogy az esős időszak álmosító életét élje.

GYIMESI GYÖRGY:

TOLSZTAJA GUBA

Hideg szél csapja az arcunkba a sűrűn hulló esőcseppeket. A kivilágított repülőtér betonján hatalmas tócsák csillannak, amelyeket szünet nélkül paskol, fodroz az esőt hozó nyugati szél.

Ruhánk percek alatt lucskosra ázoit, és a hátamon végigfutó borzongás. Fázósan húzom összébb magamon a kabátot, és e pillanatban csak egy vágyam van: mennél előbb tető alá kerülni.

— Valóságos Szibéria! — ironizál Laci.

— Az! — préselem ki vacogó fogaim közül az egyetértést, de ennek ellenére egyáltalán nem vagyok csalódott vagy elkeseredett, sőt, még meglepett sem. Egyszerűen ezt vártam az őszbe csavarodó Kelet-Szibériától, s nem egyebet. Hogy kissé kellemetlen az otthoni vénasszonyok nyarából egyenesen ebbe a zegernyésbe csöppenni, az nyilvánvaló, de ezzel számolnom kellett. Számoltam is. Csakhogy az előrelátás most semmit sem változtat a didergésemen. Majd csak megszokom a mostohább időjárást, vigasztalom magam. Az erdőbe szánt meleg ruhában majd biztosan kellemesebben érzem magam, mint ebben a széllelbélelt városi gúnyában.

Az utasváróban nem vár ránk senki. Ám azért váró a váró, hogy várakozzanak benne. Jobb híján ezt tesszük. Kivilágos kivirradtig tartó türelmes várakozásra „programozzuk" be magunkat, ami egyáltalán nem ígérkezik hőstettnek, mert a szemközti falon függő villanyóra kismutatója éppen most ugrik halk kattanással a hármasra. Karóráink ugyan még csak esti nyolcra mutatnak, de az otthoni idő nem érvényes; a hétórás repülés alatt egyszer annyit öregedtünk. Sebaj, hazafelé majd ugyanennyit fiatalodunk.

A váróterem kényelmes foteljeibe süppedve kíváncsian szemléljük új környezetünket. Csak néhány ember bóbiskol a tágasnak éppen nem mondható teremben. Amennyire álmosak, fáradtak útitársaink, annyira frissek, éberek vagyunk mi. Pór óra múlva persze már egészen más lesz a helyzet, akkor majd rajtunk lesz az ásítozás sora. Úgy is lett. Nem dicsekvésként, de mégsem hallgatom el, hogy az akklimatizáció mégsem okozott számunkra gondot. Három nap múlva már olyan jóízűen aludtunk közép-európai idő szerint délután háromkor, mintha világéletünkben ki sem húztuk volna a lábunkat Kelet-Szibérióból.

Kíváncsi pillantásaink — össze sem kellett beszélnünk — hamarosan egyazon helyen állapodtak meg: két álmosszemű, vontatottan tereferélő mongoi fehérnépen. Pontosabban csak az egyiken, a piros kabátoson. Ez ideig azt hittem, hogy a széles arcú, mandulaszemű mongolok között nem terem a mi ízlésünknek megfelelő szépség. S lám, itt ül előttünk az élő cáfolat. Szinte sajnálom, hogy útjaink hamarosan elválnak.

Az eddigiekből nyilvánvaló, hogy nem egyedül érkeztem újabb vadászatom kiinduló pontjára, az irkutszki repülőtérre. Most, a semmittevő nézelődés és céltalan várakozás hosszú perceiben kiváló alkalom kínálkozik úti- és vadásztársam, Sz. Laci bemutatására.

Barátom néhány nap múlva tölti be ötvenedik életévét, s ez korának puszta megállapításából sokkal fontosabb tény. Ugyanis kizárólag ennek köszönheti a szibériai vadász-kiruccanást. Helyesebben, nemcsak ennek. Élete párjának is, akinek mikor az utazás tetemes költségeit magára vállalta, nemcsak az ajándékozás öröme és férjének vadászsikere lebegett a szeme előtt, hanem valami egészen más is: státuszszimbólumnak szánta a messziföldi puskázást. Utóvégre is egy vadgazdaság vezetője nem maradhat örökké csakis a nyulak és fácánok apasztásánál. Ennélfogva régen tervezett szibériai vadászatom kapóra jött a házaspárnak, s én szívesen beleegyeztem a társulásba.Laci ugyanis jószívű, kedves fiú, nagyon szerény, és mindenékfölött szenvedélyes vadász. Ez ideig ugyan még nem vadászott külföldön, de hirtelen támadt ambícióinak engedve nem is akárhová, hanem egyenesen a kaukázusi vadkecskék birodalmába szeretett volna eljutni. Alig tudtam erről a meggondolatlanságról lebeszélni a százegynéhány kilós óriást, de keservesen szerzett személyes tapasztalataimra hivatkozva végül is sikerült, és a közös előkészületek után most teljes egyetértésben itt állunk az ígéret földjének küszöbén, Kelet-Szibéria fővárosában, Irkutszkban.

Mi hozott bennünket ide, mit szeretnénk lőni? Elmondom, elmondanám tüstént, de nem tehetem, mert e pillanatban egy szúrós szemű, hegyes orra alatt hetyke bajuszt viselő őszülő férfi lépett hozzánk, bennünket keresve.

— Pjotr Belenszkij vagyok — mutatkozott be. — Elnézésüket kérem a megvárakoztatásért, de a korábbi géppel vártam önöket.

Elnéztük neki. Akkor is, most is. Pedig azóta már megtudtuk, miért kellett rostokolnunk hajnalig. Lovagias ügy, nem ide való ...

Pjotr — megismerkedésünktől kezdve csak így szólítottuk — kint várakozó kocsijába tessékelt, és a város szívében épült modern, hatemeletes Angara szállóba szállított.

— Délelőtt tízkor folytattuk volna az utat,, de bizonyára aludni szeretnének, ezért a továbbindulást elhalasztjuk egy nappal.

— Erről szó sem lehet. Majd otthon alszunk! — válaszoltuk kórusban. — A megbeszélt időre készek leszünk.

Úgy is történt. Háromórás kurta alvás után, álmatlanságtól vörös szemmel ugyan, de összecsomagolva útra készen álltunk a szálloda haltjában. Hogy mégsem indultunk el a jelzett időben, nem rajtunk múlott. Az Irkutszkban székelő Bajkál vadgazdaság igazgatója, Igor Vlagyimirovics Rekoszlavszki keresett fel bennünket. Megtudtuk, hogy félmillió hektáros területen gazdálkodik száz főnyi beosztottja élén. A száz alkalmazott zöme inkább vadőri teendőket lát el. Vadápolásra és nevelésre az óriási, javarészt még vadászatilag feltáratlan területen, ahol nincsenek utak, sem ösvények, ahol a hét hónapig tartó tél ötvenfokos fagya dermeszti jégpáncélba a természetet, egyszerűen nincs mód. Egyelőre nincs. De meggyőződésem, hogy a fejlődő szovjet vadgazdaság hamarosan megoldja majd ezt a problémát is. Mert a szibériai szarvasokra is ráférne a téli etetés. Sokkal inkább, mint a jóval kedvezőbb természeti viszonyok között élő mi szarvasainkra. Csakhogy arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy korántsem a szarvasfélék — Szibériában többféle szarvas él — a legfontosabbak az itteni vadgazdák számára. Sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a mókusnak, burunduknak, nyércnek, hogy a cobolyról ne is beszéljek. Ezek képezik a tajgai vadgazdaságok bevétele zömét. Sokkal többet jövedelmeznek az apró prémes állatok, mint a hatalmas agancsot viselő kolosszusok. Ráadásul a mókusokat etetni sem kell, mindenkor ellátja őket a tajga, és téli vadászatukhoz ösvény sem szükséges. Széles vadászlécein arra portyázhat a laza porhóban a tajgai vadász, amerre neki tetszik. Mire is volnának jók a tajgán a nagy költséggel, sok munkával kikapált ösvények?

Az imént említést tettem a szibériai szarvasokról. Most már elárulom: ezek csaltak, ezek miatt jöttünk ide, messzi idegenbe. Az irkutszki kerület roppant nagy erdőségeiben majd mindegyik szibériai szarvas előfordul. Sehol sincs belőlük sok, sehol sem koncentrálódnak, s ritka hely az, ahol több fajtájuk fellelhető. Ennek ellenére, ha ideje, módja és főleg ha szerencséje van az ezzel kísérletezőnek, begyűjtheti a teljes agancskollekciót. Nekem, sajnos, ilyesmire nincs módom, és elegendő ráfordítandó idővel sem rendelkezem, a szerencsével viszont idáig nem állok hadilábon. Elégedett leszek, ha csupán egyetlen szarvasbikát zsákmányolok,, a legritkábbat, a kipusztulóban levő iszubrót, amilyet magyar vadász tudomásom szerint még nem ejtett.

Az iszubra szarvas (Cervus elaphus xanthopygus Milne-Edw.) a maral és a kanadai vapiti szarvas közeli rokona. Igen előkelő rokonság ez, mert ez a három fajta alkotja az óriósszarvasok családját. A három közül az iszubra a legritkább, egyben a legkisebb is, de még így is jóval nagyobb a mi legderekabb kárpáti szarvasunknál. Hazája az Amur és az Uswzuri medencéje, a Bajkáltól északra elterülő terület, valamint Észak-Kína egyes vidékei. Nagyon hasonlít a maróira, amelytől csak valamivel kisebb. Agancsa viszont gyengébb a morálénál, rendszerint kétágú villában végződik, sosem fejleszt koronát. Színe sötétbarna, sörénye és háta feketésbarrra. Tükre télen rozsdaszínű, elüt a környező sötét szőrzettől. Nyáron nem annyira feltűnő a színkülönbség. Egyébként tükréről kapta tudományos nevét: xantophygus — sárga fenekű.

9

Egy világrekord története