A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-08-11 / 29. szám
A LEGGAZDAGABB EMBER Augusztusban lementem a Balatonra. Sajnos, az idő nem volt valami kedvező: pár napja már szemtelenül fújdogált az északnyugati szél. Az ég is beborult, a Balaton vize teljesen lehűlt. Így hát nem igen lehetett fürödni. Beültem hát egy eszpresszóba, ahol kitűnő feketét főztek. Itt tanyáztam, olvasgattam, és hp volaki asztalomhoz ült, elbeszélgettem vele. Kedvelt helyemen üldögéltem akkor is, amikor váratlanul megszólított valaki: — Szabad ez a hely? Felnéztem. Barátságos mosolyú idősebb bácsika állt ott. Napbarnított arcát többnapos szakáll fedte. Kigombolt rövid ballonkabátja alatt hanyagul gyűrött volt az öltönye. Ott állt, válaszomra várva. Kissé zavarban voltam. Mondjam azt, hogy várok valakire? Végül aztán mégis kiböktem: — Tessék helyet foglalni! Az öreg leült velem szembe, de mintha 6tt sem lettem volna — bámulni kezdte a rózsoszinű plafont, és mosolygott. A pincérlány nyomban felbukkant az asztal mellett, és nyájasan megkérdezte, hogy mit parancsol. A bácsika félvállról felelte: — Bocsánat asszonyom, majd szólok önnek! Egyelőre köszönöm a jószándékú figyelmességet. — És tovább nézte a mennyezetet. A pincérlány sarkon fordult és távozott. Felvettem a poharat, és kortyintottam egyet a barackpálinkából. A bácsika most ismét oda fordult hozzám: — Nyaralunk, kedves barátom? Hát bizony,, jólesik egy kis pihenés. — Igen! — feleltem és figyelni kezdtem az orcát. — És miért fogyasztja ilyen kis pohárból ezt az isteni folyadékot? Bűn, ilyen kis pohárból inni. • Igazán nem tudtam, mit lehet erre felelni. Jobban megnéztem asztaltársamat. — Tüneményes ital, világszerte ismerik a kecskeméti barackot, és maga mégis megelégszik kis adaggal? — mondta huncutkás mosollyal az arcán. Nem hagytam magam: — Hát a bócsika miért nem iszik, ha ilyen csodólóia ennek az italnak? — Sajnos, ma úton vagyok, és ártalmas lehetne — felelte. Ezt nem értettem pontosan, de nem kívántam, hogy újból megismételje. — Értem, bácsika — mondtam kissé zavartan. — Bizony, nagyobb pohárból is ihatna — jegyezte meg közömbösen, mintha nem is hozzám beszélne. — Talán pénzszűkében van, kedves barátom? No ezért nem kell bánkódnia, valaha velem is megtörtént, de most__ — Ha kifogytam a pénzből, hót az az én bajom! — mondtam kissé ingerülten. PÖTTYÖK A KIRAKATBAN Csábító kirakat a belváros egyik előkelő utcájában: elegáns férfi öltönyök, színes, könnyű, bájos női ruhák csalogatják a járókelőket. E sorok írójának figyelmét, mivel éppen feleségével együtt ballag a napfényes ntcán. egy pöttyös női kompié köti le oly mértékben, hogy hosszú ideig képtelen elmozdulni a kirakat elöl. A ruha, amely rózsaszín pöttyeivel bizonyára nagyon illene felesége kreol arcbőréhez, viszonylag olcsó, de ami a legfontosabb, élete párjának is szerfelett tetszik. Mély egyetértésben lépnek az üzletbe. — A kirakatban láttunk egy helyes pöttyös kompiét — mondom az elárusítólánynak — azt szeretnénk megpróbálni. — Miféle kompiét? — kérdi csodálkozva a leányzó. Megmagyarázom, leírom, sőt lefestem neki a szóban forgó ruhát, sőt azt is, hogy melyik kirakatban láttuk. — Sajnos, nincs több — mondja sóhajtja, s egy parányi reszelővei kezdi ápolni tapintatosan rózsaszín körmeit. — Akkor azt kérjük, a kirakatból! — mondom én csöndesen. Ogy néz rám, mint valami marslakóra: — Dehát hová gondol az úr! Csak nem szedjük szét a kirakatot! — Isten ments! — mondom én még mindig nagyon halkan. — Kár lenne az egész kirakatot szétszedni, csak azt a pöttyös ... — Bocsánat, nem akartam megbántani. — Felém intett: — Hajoljon csak közelebb, mondok magának valamit. Találkozott-e már nagyon gazdag emberrel? — fejét a magasba emelte, úgy vórto a válaszomat. — Gazdag emberrel? — ismételtem meg kissé csodálkozva. — A leggazdagabb emberrel! Ogy bizony! — és megdörzsölte az orrát. — Nem találkoztam! — feleltem, mert hisz mit is mondhattam volna. — Pedig találkozott... — mondta most vidáman. — Mert én vagyok az a leggazdagabb ember! — s jóízűt kacagott. Nem válaszoltam, hanem hívtam a pincérnőt és fizettem. Felálltam, hogy megyek, de az öreg villámgyorsan megfogta a kezemet. Visszaültem a helyemre. — Én magának bebizonyítom, hogy nem hazudtam! A belső zsebéből kopott öreg bőrtárcát varázsolt elő és kinyitotta. Vagy két maréknyi tíz- és húszfilléres volt benne. Megcsörgette, aztán rám nézett. Az arcát figyeltem: nyugodt volt, a szeme csillogott a boldogságtól. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna ilyen boldog arcot. — No lássa, most már elhiheti nekem, hogy nem hazudtam. Higgye el, nehéz gazdag embernek lenni. Még azt is elárulom, hogy eleinte furcsán néztek rám az emberek. De nem irigykedtek, inkább szelidebbek és udvariasabbak lettek hozzám. És én tisztelem, becsülöm őket. Újból megcsörgette a pénzt, és bőrtárcáját a belső zsebébe rejtette. — Tudja maga azt, mennyire sojnólom szerencsétlen szegény embereket? — folytatta szomorúan. — Sajnos, egymogam nem segíthetek rajtuk, de legalább el-elbeszélgetek velük. Megnyugtatom őket, és viszonzásul én is ajándékot kapok tőlük: elnyerem szeretetüket. Felállt és kezet nyújtott. — A viszontlátásra! Elindult a kijárat felé. egyenes tartással, felemelt fejjel, határozott léptekkel. Az ajtónál még visszafordult, magosba emelte a jobb kezét és búcsúzóul odaszólt: — Szia . . . szia. kedves barátom! Sok szerencsét! A presszóban mosolyogva bújtak össze az emberek. A kávéfőző lányok pedig jót kocogtak .. . Még egyszer oz ajtóro pillantottam, és halkpn mormogtam: „No lóm, sikerült találkoznom a leggazdagabb emberrel!" DOHÁNY TIBOR De nem várja meg, amint a mondatot befejezem, legyint, enyhe undorral az arcán faképnél hagy bennünket. Az üzletvezetőt keresem. Szőke, koros hölgy sétál elő a színes háttérből. Jóindulatúan megkérdi, mi járatban vagyunk. El Ismétlem, amit már az elárusító lánynak is elmondtam. Sokáig esóválgatja szőke fejét. Csodálkozik rajtunk. mondja, felnőtt embereknek látszunk, s akkor ilyen gyerekes kéréssel állunk elő. hogy vegyék ki a kirakatból azt a ruhát, amit megóhajtunk. Úgy látszik, emeli fel jobb keze mutatóujját, fogalmunk sincs a szocialista kereskedelemről, arról, hogy a kirakatokat szakképzett, esztétikai és egyéb szempontokat érvényesítő kirakatrendezők tervezik és rendezik be kéthetenként, alkotásukat megbolygatni rettenetes felelőtlenség lenne, annál is inkább, mert a kirakatrendezők szocialista versenyt folytatnak egymással, tehát még egy bíráló bizottságnak is meg kell tekinteni ezeket a kirakatokat, nem kívánhatjuk, hogy éppen az ö kirakatrendezőjük essen ki ebből a nemes versenyből. A pöttyös ruha két hét múlva is meglesz, ö szívesen feljegyzi a nevünket, ha valóban komoly vásárlási szándékkal jöttünk és két hét múlva elvihetjük. Megilletódve hallgatjuk végig az üzletvezetőnél, mély felelősségtől átitatott kis előadását, s azzal a jó érzéssel távozunk, hogy íme ismét tanultunk valamit. Megtanultuk, hogy: 1. szocialista üzleteinkben a kirakat teljesen független az üzlettől, önmagáért való, lárpurlár esztétikai létesítmény s hogy 2. van olyan szocialista verseny is, melynél a verseny egyik föltétele az ésszerűtlenség. Az üzlet pedig, ahol mindezt megtanultuk, az Elegancia nevet viseli és Bratislavában található az Obehodná utca sarkán. ZS. NAGY LAJOS — Először anyának mutattalak be, apa ugyanis egy kicsit szigorú — Túl sokat vacsoráztam ... — Na. gyere drága barátnőm, gyere csak beljebb, éppen rólad beszélgetünk ... 26
