A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)

1975-08-05 / 28. szám

Mem az édenkertbeli Ádám-Éva bújócs­káról van szó, nem is a pár év előtt o­­lyan divatos magyar slágerről, hanem egy nagyon hétköz­napi történetről. Szerencsére nem mindennapi. De elmondani talán még­is érdemes. Előre is elnézést kell kér­nem a kedves olvasótól, hogy az írás­ban szereplő személyeknek csak a ke­resztnevét említem meg, de ezt meg­ígértem Béla bácsinak, hát most már ehhez kell tartani magam. Június 22-e volt, vasárnap és fullasz­­tó hőség. Az autóbuszra vártam a dubravkai végállomáson. Rajtam kívül még négy-.öt ember ácsorgott ott, tö­­rölgette izzadt homlokát, egy meg az újságosbódé hűvösében. Mindjárt fel­tűnt, ha másért nem, hát az öltözete miatt, ünnepi fekete öltöny volt rajta és természetesen nem hiányzott a mel­lény meg a patyolatfehér ing sem. De mivel nyakkendője nem volt fekete, ér­ről könnyen megállapíthattam, hogy nem temetésre készül az öreg, hanem valami más ünnepi eseményre. Az öltö­zete mindenesetre elárulta, hogy vi­déki. Akarva-akaratlanul figyelmes lettem mellette, a földön levő két csomag­ra, egy amolyan nagyobb méretű akta­táskára meg egy papírba csomagolt dobozra. Ezek is megerősítettek abbeli feltevésemben, hogy gazdájuk vidékről jött fel a fővárosba. Aztán egyszerre csak odalépett hozzám és kissé vona­kodva megszólított: — Mondja, ez itt a harmincas autó­busz végállomása? — Ez, — mondtam, bár nem volt egészen precíz a válasz, mert a fel­szállóhely a zöld övezettel megszakított főút másik oldalán van. Mivel anyanyelvén beszélhetett, most már bátrabban folytatta a kérdezőskö­­dést. — Oszt mondja mán, ez az autóbusz egészen a püspöki állomásig megy? Erre a kérdésre mór meg kellett néz­nem a kifüggesztett menetrendet,, mert hát azért én sem ismerhetek minden járatot. S hót igen, a harmincas Dúb­­ravka és a pozsonypüspöki vasútállo­más között közlekedik, ott van a másik végállomása. Ezt tisztázva most már én kezdtem el a kérdezősködést: — Mondja bácsikám, hát mért ép­pen ebben a déli hőségben utazik ez­zel a két csomaggal? — Hát, tudod, fiam, én már fél öt­kor kint voltam otthon az állomáson,,hát jó sokat vártam a vonatra. Akkor még hűvös volt, kellett is az, mert a pakkban hús is van, meg aztán az időpontot a fiammal. Adómmal is megbeszéltem, nem akartam lekésni a vonatot. Mert ő azt is megmagyarázta, hogy a követke­ző vonattal már csak délutánra érnék ide, s későn kerülnék haza. Néhány pillanatra megállt a beszéd­ben, zihálva szedte a lélegzetet, s csak aztán folytatta: — Mert azt is mondta, hogy a püs­pöki állomáson kell nekem átszállni a harmincas buszra, áz onnan indul a másik végállomásra, Dúbravkára. Igaz, a fiam azt ígérte, hogy a legidősebb unokám, a Péter, aki tizenhat éves, várni fog az állomáson. Nézelődtem is én jobbra meg balra, de bizony sehoi sem láttam Pétert, az unokámat. Pedig volt időm a nézelődésre, mert a busz csak olyan jó tíz perc múlva jött. De a családból még akkor sem volt ott senki. Mit tehettem egyebet, felszálltam az autóbuszra. Megnyugtattak, hogy Dúbravka a végállomás, tehát, nem kell kérdezősködnöm, úgyis mindenki kiszáll. Hát, azért- mégsem ültem nyu­godtan a buszban. Ha valaki kiszállás­ra készülődött, én is mindjárt a pakkok után nyúltam, de aztán egy fiatalasz­­szony mondta, hogy ő majd szól, mert ő is a végállomásra megy. Mivel a busz még nem jött, Béla bácsinak — mert közben megtudtam a nevét — alkalma volt tovább mesélni: Igen-igen izgultam. Mert mondom, ha ott a végállomáson nem az Adóm fiam, hanem valamelyik unokám vár rám, megismerem-e. A gyerekek nőnek. Volt időm gondolkodni, mert majd egy óráig ment velünk a busz. Mit tagad­jam, képzelgettem magam elé az arco­kat. De hát felesleges volt ez a képze­lődés. Mert amikor a fiatalasszony szólt, hogy ez a végállomás, kiszálltam, de a következő pillanatban az autóbusz­sofőrön kívül már egy árva lelket sem láttam, mindenki sietett a dolgára, öregember vagyok, megviselt a hábo­rú meg a fogság, két ilyen pakkal — mondom magamban, várok még, meg­várom legalább a következő harmin­cast, mert hátha elvétettük egymást a püspöki vasútállomáson. Meg hát a gyerekek, ha már itt laknak a végállo­más közelében, ha el is csavarogtak, előbb-utóbb csak ide vetődik valame­lyik. Hiszen tudják, hogy jövök az ap­juk születésnapjára, no meg, hogy mór egybeessen, hát mostanra tervezték a lakásszentelőt is. Megint abbahagyta egy pillanatra, hogy letörölje a verejtéket az arcáról, bár én úgy láttam, könnyek is vegyül­tek közé. — Mikor a második harmincas is beérkezett — folytatta — már elfogyott a türelmem, pedig mindenki megmond­hatja, hogy úgy egyébként igencsak nyugodt természetű ember vagyok. Fog­tam a két csomagot és elindultam ab­ba az irányba, amerre az Ádám fiam magyarázata szerint a négyemeletes házaknak kellett lennie. Ott is voltak. Valamelyik szélső házban kell, hogy lakjon az Adóm fiam. Bementem az egyik kapualjába. De le kellett tennem a csomagokat. Leülni nem volt mire, hát álltam, ziháltam. Jött egy asszony, rám nézett és olyan anyás mosollyal kérdezett valamit, csakhát nem értet­tem. Mondtam is rögtön, hogy én csal­lóközi vagyok, nemis a legfiatalabb mór, hát csak magyarul beszélek. A kedves asszonykának szinte felvidult az arca és mondta is mindjárt: Hiszen én is csallóközi vagyok, Kulcsodról, ha tudja, hogy hol van. Tudja ott, ahol tíz évvel ezelőtt a Duna átszakította a gá­tat. Emlékszik? Emlékeztem, már hogy­ne emlékeztem volna. Cudar napok voltak, cscíkhát engem abban a pilla­natban az Ádám fiam holléte érdekelt. Megmondtam, hogy kit keresek. Azasz­szonyka nem tudta, hogy hol lakik, de tanácsot adni tudott. Keressük meg a nevét a házitelefon kapu alatti csengő­jén vagy a postaládán. Nem volt se itt, se ott. Az is az igazsághoz tartozik, hogy a táblák felén nem volt név. Az asszonyka azt mondta, nincs más hát­ra, mint hogy az ajtókon is megnéz­zem a névtáblákat. No, gyerünk, mon­dom, s fogom a két csomagot, négy emelet nem a világ. Első emelet — két név, egyik sem az övé, a harmadik tábla üres. Második emelet, egy név, az sem az övé, két tábla üres. De mit soroljam. Nem találtam meg a nevét a második, harmadik meg a negyedik négyemeletes házban sem. Akiket meg­kérdeztem, senki sem ismerte. Szerettem volna segíteni az öregen, hát mondom neki: — Bácsikám, én itt lakom ebben a legközelebbi házban. Tegyük be hoz­zám a csomagokat, s majd együtt meg­keressük a kedves fiát. Biztosítom, hogy fél órán belül megtaláljuk. Béla bácsi szeme villámokat szórt. — Az én kedves Adóm fiamat? Hát mit gondol maga rólam? Évek óta alig láttuk egymást, de amikor a költözkö­déshez meg a lakás berendezéséhez szüksége volt harmincezer koronára, ak­kor négyszer is meglátogatott és nem is vasárnap. Most meg vasárnap van, és neki nem volt egy fél óra ideje, 'hogy várjon rám?! Méghogy én vala­ha is átlépjem a küszöbét? ... Erre már igazán nem volt mit mon­danom, pedig szerettem volna valami­vel megvigasztalni az öreget. De hát jött a harmincas, Béla bácsi meg fel­szállt. Azért még nincs vége a históriának. Furdalta az oldalamat a dolog. Most már magam is kíváncsi voltam, hol lakhat hát ez az Ádám. Délután ráér­tem, így aztán lementem és szétnéztem egy kicsit lakótelepünkön. Béla bácsi ADAM HM gondot, hiszen o „Vendéglő a vár alatt" nevezetű létesítmény engem is hivogat. Egy kicsit dühösen, tervem meg­hiúsulásán bosszankodva helyet foglalok az egyik sarokasztalnál. S ekkor hirtelen eszembe jut a mon­da. Az ám! Hiszen a hajnáckai (ajnácskői) vár nevéhez egy monda is fűződik. Csak az a kérdés, ki tud­ná elmondani. Kezdődik hát a „kál­váriám": egyik asztaltól a másikig eredménytelenül. Végül a fel­szolgálónőhöz, VETRÁK MÁRIÁhoz fordulok segítségért: ő mégiscsak jobban ismeri az itteni embereket. Vetrák Mária, akit ki tudja, miért? mindenki Editnek becéz, ugyanolyan villámgyorsan, mint ahogyan a vendégeket kiszolgálja, ILLÉS ISTVÁN bácsit is „előteremti". A vár mondáját ugyan István bácsi­tól sem tudom meg, a község törté­nelmével azonban alaposan meg­ismertet. Az ajnácskői várhoz kapcsolódó A GÓR TV A PATAK MENTEN Bolondos egy évszak ez az idei nyár. Az imént még perzselt a nap, most meg már esik, mintha dézsá­ból öntenék. Úgy látszik, a falu fölé emelkedő magas szikla megmászá­sáról egyelőre le kell mondanom. Pedig bizonyára érdemes lett volna vállalkozni erre a túrára, mert a sziklát valamikor büszke vár ékesí­tette, s talán nem is tűnt el még egészen nyomtalanul. A természet­tel azonban nemigen ajánlatosai; rokra kelni: nem kétséges, ki fenne a végén a vesztes. Szóval a sárra meg a csúszós talpú cipőmre, s nem utolsósorban a sziklafal magassá­gára gondolok és visszafordulok a füves domboldalról. Idejében, mert már csuromvizes vagyok. Hogy hová menjek száradni, nem okoz 14

Next

/
Thumbnails
Contents