A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-01-24 / 4. szám
obog, suhan a fényes krómdíszeivel hivalkodó, légkondicionált autóbusz a narancserdők, citromerdők, olajfarengetegek mesevilágában. A téli szürkeséghez, fehérséghez szokott kelet-európai szem szomjasan szivja magába a sok szint, a narancsok aranypirosát, a citromok kénsárgáját, az olajfák ezüstzöldjét. A nagy száguldásban szinte villanásszerűen emelkedik a sok fa fölé egy kerekhátú domb, rajta egy sokszázéves várkastély. Csipkés tornyaiból, bástyáiból, falaiból a múlt bája árad. — Mi ez? — kérdi valamelyik turista a vezetőt. A kopaszodó, köpcös seflor a mutatott irányba kapja a fejét, aztán unottan legyint: — Az? Semmi... Ha nálunk lenne, bearanyoznánk, hiszen egyetlen várkastélyunk sem hasonlítható hozzá. Itt viszont? A régmúlt számtalan ékköve között? Itt — igaza van a kerek képű vezetőnek — semmi... MILYENEK A KATALÁNOK? Barcelona az évszázadok óta lázongó, a madridi központosító hatalomtól öröktől fogva szabadulni akaró katalánok fővárosa, amelyet Franco falangistái csak 1939-ben, a polgárháború végén tudtak elfoglalni. Majd hárommillió lakosa van a lüktető életű, nagyforgalmú katalán fővárosnak, amelynek népe ma sem vallja magát spanyolnak, köznyelve és irodalmi nyelve is katalán, ahogy ők mondják: katalúny. A város a jelenben él, kevésbé fordul a múlt felé, de — mint minden hispáníai város — becsben tartja a múltját. Az óváros, a Barrió Gotico, a Szent Eulália templom, benne a fürdőkádnyi márványmedence, melyben Kolumbusz első indiánjait megkeresztelték, a híres néger Madonna, Kolumbusz szobra, hajójának, a Santa Mariának a hatalmas kikötőben horgonyzó hű mása — ma is jellemzői a modern Barcelonának. Az idegen azonban — akarva nem akarva — még két jellegzetességet vesz észre és tudomásul. Az egyik a Ramblasnak nevezett sugárút, a város fő ütőere, forgalma nagy részének lebonyolitója, amelyen ragyogó üzletek, bankok, szállodák, kiskocsmák sora között gépkocsícsordák hömpölyögnek, s középen fasorral szegett sétány, könyvpiac, madárpiac tarkasága. A másik a Sagrada Família — Szent Család — nevet viselő, majd száz éve épülő és talán 2000-ben elkészülő székesegyház. A katalánok dédelgetett emlékű nagy építőművésze, Antoni Gaudi tervezte, s kezdte építeni. Furcsán, idegenül áll a modern nagyváros forgatagában az óriási székesegyház már elkészült kettős tornya, homlokzata. Furcsa és különös egyéni szecesszió, s nyugtalanító hatást gyakorol az emberre. VALÓSÁGGÁ KÖVÜLT MESEVILÁG Barcelonából Valencián át vezet az út Granadába. A szép andalúz város, Valencia, csak néhány villanásnyi emléket hagy a turista emlékezetében. Itt áll a legnagyobb római erőd, amelyet a légiók Hispániában építettek, s a hétszáz éves katedrálisban szakállas kőszentek, rég elporladt püspökök szobrai, angyalok társaságában áll az Elhagyottak Madonnája, a világ leggazdagabb cA múltból élő Spanyolország Mária-szobra. Csupa arany és gyémánt, csak a drágakövektől ragyogó koronája dollármilliókat ér. És ha már az anyagiaknál tartunk: mindjárt a templomból nyílik a bolt, ahol az emléktárgyakat árulja egy sápadt arcú apáca. Granadában álmodták legszebb álmukat a mórok — itt ékeskedik az Alhambra. Kövek, a régmúlt kövei, amelyeknek a művészet, az emberi kéz munkája adott nemes rangot, hogy most a mutogatásukból ezrek éljenek. Kőcsipkék, vascsipkék, facsipkék, hangyaszorgalommal, birkatürelemmel rakott mozaikok, és a mór boltíveken át az ősi római falak komor, férfiasabb szépsége tündöklik a napsütésben. Álom a függőkért is, a növények és a víz harmonikus szépségegysége. De a szépségkeresésben, ízlésben, pompában semmiben sem maradtak a mór építészek mögött a sevillai katedrális és a cordobai székesegyház építői sem. A toronyháznyi oltárokat szentek szobrai, szentírásból vett jelenetek díszítik, és tenyérnyi megmunkálatlan hely sincs a káptalanok ülésezésére szolgáló térség faburkolatában — fél évszázadon át dolgozott rajta egy szobrász, szünet nélkül, megállás nélkül, az élet minden más öröme nélkül. Jól dolgoztak, mindenütt jó munkát végeztek a kaftános, csuhás építészek. Vagy mégsem? A cordobai mecset az ellenkezőjét is példázza. Ez a város, amely a mór aranykor idején félmilliós város volt, ma az emlékeiből él. Múltjából azonban leírhatatlan szépségeket mentett át a mába. Itt épült fel — vagy háromszáz évig dolgoztak rajta — a mohamedán világ egyik legnagyobb mecsetje, a mekkai után a második. Lehetetlen lenne leírni a Mezquitát, hiszen minden próbálkozás hiábavaló volna. Csak néhány szerény adattal szolgálunk, hogy valamicskét érzékeltessünk az ott látott mesevilágból : negyvenezer igazhitű muzulmán teríthette le benne imaszőnyegét egyszerre a 850 oszlop tartotta boltívek alatt. A sokszínű oszloperdőt zöld, sárga, szürke, fehér, rózsaszín, lila márvány, gránit, jáspis „törzsek“ alkotják, úgy hozták ide a mohamedán világ minden tájáról, még Carthago romjai közül is került ide néhány. Az arab tündérmesék világába álmodott kőpalota, a futballpálya nagyságú mecsetbe, a XVII. században katolikus katedrálist építettek. Katedrálist, mert hatalmas a Miasszonyunk dicsőségére épített gót, reneszánsz és barokk pompájú templom, de elvész az oszloprengetegben. És most következik az, amiből kiindultam: V. Károly, amikor megtekintette a Mezquitát meg a templomot, haragosan fordult a kőréje sereglett kanonokokhoz: — Sefiores, önök itt fölépítettek valamit, amit bárhol fel lehetett volna építeni, és elpusztítottak valamit, ami egyedülálló a világon! Ez a szellem tartott fenn sok olyasmit, amiből évszázadok múltán a mai spanyol idegenforgalom él. Sajnos, a mai Spanyolország kevés olyan alkotással dicsekedhet, amelyből a spanyol nép a jövőben is tőkét kovácsolhatna. BOGDAN GADZINA 9
