A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-01-03 / 1. szám
Havanna új lakónegyede Havannai karnevál FÖLDÜNK LEGSZEBB VIDÉKE Amikor Kolumbusz meglátta Kubát, Így kiáltott fel: „Paradicsom ez — földünk legszebb vidéke!“ Nem csoda, ha minden európait elfog az izgalom, amikor Kubába érkezik. A havas és zimankós Európában ül repülőgépre és a nyárias Kubában száll ki belőle. Ebben az országban január közepén kellemes, paradicsomi éghajlat uralkodik. Kubának több mint nyolc és fél millió a lakosa. Területe 114 000 négyzetkilométer. Fővárosa a 2 milliós Havanna. Ezek a száraz adatok azonban semmit sem árulnak el a paradicsomi szépségű, fájdalmas és küzdelmes múltú, ország népéről. Kubát csak Kubával lehet összehasonlítani — figyelmeztetik az odalátogatót mindazok, akik hosszabb időt töltöttek az országban. És ezt a figyelmeztetést nem árt megszívlelni. Tizenöt évvel ezelőttig — a forradalom győzelméig — Kubát az USA lobogójának láthatatlan, 49-ik csillagaként tartották számon. Mint egész Latin-Amerika, Kuba is az Egyesült Államok monopóltőkéseinek gazdasági koncepciójától függött. Jellemző erre a kubai olaj, amelynek hasznáról inkább lemondtak a tőkések, mintsem lehetőséget adtak volna arra, hogy az Pa • m r' :T olajfeltárás révén ipari fejlődésnek induljon az ország. Kubának Venezuelából kellett beszereznie az olajat, mert — mint a többi latin-amerikai államot is — monokulturális termelésre kényszerítették. Kuba termesszen cukornádat, minden más mezőgazdasági és iparcikket pedig hozasson külföldről, főként az Egyesült Államokból. A nádvágó késtől kezdve az autón, a bútoron, a hajcsavarón, a hűtőszekrény legkisebb pótalkatrészén át az utolsó villanykapcsolóig — minden az USA útján jött be az országba. Érthető, hogy a fiatal szocialista államot érzékenyen érintette az a gazdasági blokád, amellyel az Egyesült Államok tőkés politikája sújtotta, s amely csak most van megszűnőben. Ilyen nehéz körülmények között kellett hozzáfogni a különféle új mezőgazdasági és ipari ágak alapjainak a lerakásához, az elavult termelési módszerek modernizálásához, s egyidejűleg sok szakember képzéséhez. A kubai vezetők azt mondták: aki nem vállalja a szocializmus építésével járó nehézségeket, az elmehet az országból. Egy szűk réteg valóban elhagyta Kubát. Akik otthon maradtak, azokra számítani lehetett. A munkában is és a tanulásban is. Néhány év alatt megteremtették a szocialista ipart és mezőgazdaságot, s felszámolták az analfabetizmust. A szocialista országok segítsége nemcsak a gazdasági élet területére korlátozódott, de a szakemberképzés terén is komoly segítséget nyújtottak. Sok nehézséget kellett leküzdeniök. Elegendő, ha egyetlen példát idézünk, rögtön megérthetjük a fiatal ország valódi gondjait. 1970-ben rendkívül jó volt a cukornád-termés. Gondok támadtak a betakarításával. Karácsony előtt Fidel Castró felelősségtől fűtött, nagy beszédet mondott, amelyben „ünneprontónak“ nevezte magát. Mélyen, őszintén elemezte az ország gazdasági helyzetét. Elmondta, hogy Kuba történetében soha nem volt hiány nádaratókban, de sohase termelt még ennyi cukrot, és hogy pillanatnyilag mindenkinek a munkájára szükség van. Kijelentette: „Nem dolgozunk parazitáknak!“ Beszélt arról, mennyivel tartozik az ország a Szovjetuniónak. Aztán: ha azt akarjuk, hogy elegendő termék álljon a lakosság rendelkezésére, termelni kell. „Ki nem szeret ünnepelni?“ — kérdezte, s mindjárt hozzátette: „Mégis meg kell gondolni!“ Az ünnepeket Európából hozták. Hollandiában most esik a hó, az emberek a karácsonyfák díszítésére készülnek. Kubában azonban ilyenkor van a legnagyobb munka (a nádvágás időszaka novemberben kezdődik, májusig tart, közben esős időszak is van), az ünnepek megtartása miatt nagy lenne a terméskiesés. „Azt mondják nekem: Fidel ünneprontó vagy! De valakinek meg kell mondani azt is, ami kellemetlen.“ Azt tanácsolta, hogy a téli ünnepeket ne most üljék meg, még január 2-át, a forradalom győzelmét sem. Hagyjuk az ünnepeket júniusra, az mindenképpen alkalmasabb rá, „aki végzett fizikai munkát, az tudja, hogy ekkor a legnehezebb“. És karácsonykor, meg a forradalom ünnepén cukornádat aratott az ország. De a nevelés területén is óriásiak voltak a feladatok. Kubában például a lakosság korábban nem fogyasztott halat. Elsősorban az a réteg állt ellen, amelynek táplálkozását éppen ez az olcsó nyersanyag gazdagíthatta volna. Még a halászok is csak olyan halfajtákat fogtak, amelyeket könnyen el tudtak adni. Rangja csak a sertéshúsnak volt, falun maguk nevelték a disznókat — már aki tudott nevelni —1 egyéb főtáplálék a különféle gumós növények, a kukorica, a bab, a rizs volt. Az a mondás járta: „Ha húst nem ettünk, nem ettünk semmit.“ A zöldséget „a buták eledelé“-nek nevezték. Még most is folyik a munka, hogy az emberek minél több halat fogyasszanak. Santa Maria del Mar, a csodálatos luxus üdülőhely, ahová egykor nem léphettek be a kubaiak, egy órányira van autóval á fővárostól. Még beleesik a „havannai láncba“. Az út két oldalán megművelt földek, kövér legelők, új gyümölcsültetvények és „Malvina“ csordák. A „havannai lánc“ a főváros újonnan kialakított gyümölcs-zöldség övezete. A forradalom győzelme előtt Havanna környékén nem folyt mezőgazdálkodás. A kedves hangzású Malvina név pedig egy nagyszabású vállalkozás sikerét jelzi: a zebu és egy észak-amerikai szarvasmarha keresztezéséből származó új tehénfajtát. A tengerparti Santa Maria pompás éttermeiben ma már mindennapos a hal és a languszta, ez a tízlábú rákok családjába tartozó állat. Kuba lakói derűs, táncos kedvűek. A nők szeretik a színes, tarka ruhákat. Aki az égre tekint, magasabbnak látja, mint odahaza. A trópusi nap alatt minden fényesebb és színesebb. Nem csoda, ha az idegenből odalátogató soha sem felejti el e gyönyörű országot és vidám népét. Cukornád-betakarítás