A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)

1975-01-17 / 3. szám

Emlék és valóság

(Bábi Tibor: A HŰSÉG ARCA, Madách, 1974)

Ez az országút is testvérem, rokonom. Ezzel is égy vagyok, mert én is mindig hazafelé tartok a földig súlyosodó, lezuhanó egek alól, a szűk, mégis rettenetesen tág világból, ebbe a kicsi világba, erre az egészen hazai földre, mely apám és dédapám tenyere ..Ebben a gondolatban fogalmazódik meg az az életérzés, ami ott rejtőzik Bábi minden sora mögött. Nem provinciális nemzetiségi érzésből fakad ez a megfogalmazás, hanem azoknak az egyszerű emberi sorsoknak a megfigyeléséből és átéléséből, amelyek elszakíthatatlan szálakkal fűződnek a szülőföldhöz. A regény ennek az élménynek a jegyében indul. A szerző az ötvenes-hatvanas évekbe kalauzolja el az olvasót, azok világába, akiknek az otthonlétük éppen olyan ideiglenes és átmeneti volt, mint az ostravai vagy más csehországi munkahelyük.

Az író gyerekkorának szűkebb hazája, a Mátyusföld (Zsigárd, Vágsellye, Tornóc) és annak lakói, valamint az író személyes élményei köré fonódnak a regény főbb cselekményszálai. A gyermekkori emlékek, a háború utáni években a szlovákiai magyarság hányatottsága, majd az írói élmények szélesebb köre, a Magyarországon való hároméves bolyongás (1945—48) és tanulás keserves viszonyai elevenednek meg. S aztán a februári események után új korszak kezdődött nemcsak az író, hanem az egész csehszlovákiai magyarság életében.

A szerző mai szemléletében az egykori fájdalom nem is annyira fájdalomként tükröződik viszsza, mint inkább az ifjúság örömeinek, a romantikus hajlamoknak, a gyermekkor tudat mélyére űzött emlékeinek megmozdulásaként hatnak. Rajongás ez és egyben nosztalgia is — a múlt emlékeinek visszapergetése. Tárgyilagosság és romantikus hevület ötvöződik valósággá Bábi tolla alatt; s ez nem az ábrándot kergető újságíró élménye, hanem a tudatosan kitűzött írói cél elérésének legfontosabb eszköze.

A regény cselekménye felvonultatja a Mátyusföld sorsdöntő történelmi eseményeit, a délszlovákiai munkásmozgalom legfontosabb állomásait. Az írói tiszteletadást példázza az 1918 november 29-i vágsellyei sortűz áldozatainak az idézése. A reakció, a felbérelt fehérgárda halálos ítéletek végrehajtásával, megtizedeléssel akarta elrettenteni a falut, mert fellázadt az elnyomás ellen, s ki merte mondani: „El kell venni az uraságok földjét!“ A kosúti tragédia áldozatai előtt is lerója kegyeletét a szerző. Az 1931. május 25-én, pünkösd hétfőjén lejátszódott véres eseményeket az eltelt évtizedek már történelemmé alakították, s ma, a vértanúkat áldozó faluban, a szomorú események színhelyén emlékmű enyhíti a gyászt. Az emlékezés lapjain megelevenednek a délszlovákiai munkásmozgalom jelentős alakjai, köztük Major István, Poszpis József és mások.

A szülőhely viszontlátása felidézi a sok megaláztatást és igazságtalanságot; a múlt eseményei, az egykori beszélgetések és átélt pillanatok a szorongást, a fiatalság elmúlását jelzik, de meghozzák a megnyugvást, a helyes történelemszemléletet.

Az utolsó háborús esztendők emléke éppoly eleven a könyvben, mint a múlt fájdalma. 1944 őszén angol és amerikai repülőgépek bombázták Érsekújvárt. A szörnyű élmények lidérces emléke régi barátokat, ismerősöket kelt életre, akiket a háború ragadott el. A továbbiakban a diákkor visszahozhatatlansága, a tanárok meleg emléke, majd a mindig utazó újságírónak a hazai tájtól való pillanatnyi búcsúja köti le az olvasó figyelmét.

Bábi sok esetben a lírai vallomás, az idill felhasználásával és a nyelvi gazdagság érvényre juttatásával tárja fel mondanivalóját, önéletrajzi motívumokkal szőve át a cselekményt. Ez nem egy szálon fut, egyrészt a múlt keveredik a jelennel, majd ismét az új a régivel — mindig konkrét alapból, jelenségből kiindulva, közben a végbement jelentős változásokat regisztrálva, összehasonlítva. Az emlékképek látszólagosan nem kronologikus egymásutánságát az események belső logikai struktúrája tartja egyensúlyban. Adottságok és törekvések egységbe forrásáról van szó, ami a maga nemében ritka jelenség a szlovákiai magyar irodalomban. Bábi eszmeisége, szocialista hazafisága és társadalmi elkötelezettsége egyaránt érvényre jut a műben.

A Hűség arca a Szlovák Irodalmi Alapnak a CSKP megalakulása 50. évfordulója alkalmából kiírt pályázatán díjat nyert, s Bábinak ez a műve írói pályájának jelentős állomását, egyben a költői életmű egy szakaszának prózai összefoglalását jelenti, bizonyítva, hogy a szerző nemcsak a lírában, de a prózában is meglelte kifejező eszközeit.

ALABÁN FERENC

— Zoli! Nem hallod, Zoiiii! Mosni szeretnék, vesd már le a zoknid meg az inged!

Valamit mondani kellene erre, egyszer és mindenkorra megtiltani az efféle hanghordozást, lenyesni a tisztaságmánia vadhajtásait, mesélni asszonyokról, akik igyekeznek többek lenni egyszerű háztartásbeli alkalmazottnál. De az ember pimaszul elvtelen, nem szól, csak nyel egyet. Zoli engedelmesen húzza le magáról a zoknit, és az inget. Közben olyanok jutnak eszébe, hogy öt vagy hat évvel azelőtt, amikor járni (kezdtek egymással... Tisztességtelen elmélkedések ezek, visszamenekülni a múltba és azon kérődzői! Persze, a múlt hatalmasabb, beláthatóbb, látszólagos nyugalmat kínálva terül el a hátunk mögött, mint egy virágokkal ékes rét.

— Mi lesz ma este a tévében, Zoli?

Ezt a kérdést is meg tudta volna jósolni.

— Nem hallod?

— Hallom, hiszen kiabálsz.

— Akkor meg miért nem válaszolsz? Mostanában szokásoddá vált, hogy csak ülsz, és bámulsz a semmibe. Talán szerelmes vagy, Zoli?

— Természetesen. Már meg is beszéltem Nana Mouskourival, hogy ha kimondták a válásunkat, őt veszem el.

— Ne butóskodj, én komolyan beszélek. Fodorné, aki a mellettem levő gépen dolgozik, sokat mesélt nekem a házasságáról. Az ő férje is így kezdte. Elmélázott, nagyokat hallgatott, aztán az asszony addig-addig bökdöste, míg végül méltóztatott kinyögni, hogy viszonya van egy csitrivel.

— Mostantól te is bökdösni fogsz?

— Mit mondtál? Nem hallottam, mert éppen folyik a víz.

— Semmi fontosat.

— Azt hittem, elárultad végre, mi lesz a tévében. Szívesen megnéznék valami jó szerelmes történetet. Egyszer már olyat is mutathatnának, amiben a szerelmeseket semmiféle veszély nem fenyegeti. Zavartalan boldogságban élnek.

— Ilyen a világon sincs. És mi lenne akkor a történet?

— Az, hogy szépen élnek, nem veszekednek, nem haragszanak egymásra, csókolóznak, ölelkeznek, bámulják egymást.

— Lesz egy krimi, utána Tom Jones énekel.

— A Jones?

— Valamennyien imádjátok az üzemben, fogadni mernék.

— Menj már, igaz, a hangja gyönyörű. De az egy bálvány, és mennyi nője lehet!

A fürdőszobából elnyújtva hallatszik a vízmelegítő nyekergése. Mintha minden begyújtáskor égési sebeit fájlalná.

— Megnézzük?

— Meg hát. Mindjárt elkészülök a mosással. Néhány darab az egész.

Zoli a fürdőszoba ajtajában támaszkodik, nézi a felesége mozdulatait, az ujjaknak a mosás szertartására ősidők óta beidegződött táncát, a kar és a váll rángatózását.

— Muszáj minden este mosnod?

Az asszony hátraveti a haját, homlokán veríték gyöngyözik.

— Jaj, csak ezt ne kérdeznéd. Neked talán nem jó, ha mindennap frisset veszel fel?

— De, nekem az nagyon jó.

A férfi ellöki magát az ajtófélfától, tétova mozdulatokkal járkál a szobában, s közben azon tűnődik, mi volna, amire őszintén rámondhatná: „Nekem az nagyon jó." Egyelőre semmit sem talál a gondolataiban.

— Mitől vagy ilyen nyugtalan? — szól ki az asszony. — Talán mehetnéked van?

— Látod, nem is rossz ötlet. Karcsiék mondták is, hogy nézzek be hozzájuk egy partira.

— Csak eredj, ha be vogy sózva, nem tartlak vissza. Bár szerintem a krimi többet ér.

— Igen, az biztos.

— Tudod, az embernek szüksége van valami izgalomra. Máskülönben megalszik a vérünk. — Az asszony kilép a fürdőszobából, arca kipirult a gőztől. — Persze, hogy minden krimi marhaság. De kell valami izgalom.

— Aha — bólint a férfi. Ledobja magát a karosszékbe. „Ami azt illeti, én is tudnék egy jó sztorit. Emlékszel, a zuhanyozón dolgozunk, harmincadikéig meg kellett volna kapnunk a betonacélt. Egy héttel korábban betelefonáltam a vállalatnak, figyelmeztettem őket. Másnap kijött hozzám egy ember, cingár, vékony alak, az első látásra szánnivaló. Azt mondja: őszintén akar velem beszélni, mint a gyóntatóval. Ez szép lehet, gondoltam, és vártam, hogy rákezdje, ö meg eldanolta, hogy a nekünk szánt betonacélt odaadta a Gépgyárnak, mert az ottaniak beígértek ezer forint célprémiumot. Hűha, mondtam neki, de velünk most mi lesz? Azt mondja: értsem meg, négy gyereke van, nemsokára kezdődik az iskola, be kell vásárolnia, hát ezért tette. De rólunk is gondoskodik, legfeljebb két napot késhet a szállítmány. Jó, mondtam neki, azt még kibírjuk. De nem két napot késett, hanem egy heteti Amikor rátelefonáltam, kezdte a siránkozást, én meg csak az öklömet rághattam tehetetlen dühömben. Alaposan lemaradtunk. Rám húzzák a vizes lepedőt. Jó, Jó, elismerik, hogy a szállítóvállalat is hibás, de nekem jelentenem kellett volna. Igazuk van. De az a cingár alak a négy gyerekével!"

14 hét

Simon

Emil