A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-06-13 / 24. szám
GÁL SÁNDOR A több, mint fél évig tartó utazás és munka után elérkezettnek látszik az idő egy rövid összefoglalásra. De mielőtt ezt elvégezném — ha egyáltalán ez lehetséges — hadd emlékezzem meg azokról az osztálytársaimról is, akiket nem látogattam, vagy nem látogathattam meg ilyen, vagy olyan oknál fogva. Elsőként álljon itt Andruska Vili neve. Hozzá mór hiába vinne a szándék, hiába szeretném szóra bírni, megvallatni az elmúlt időkről — hiába akarnám, Szándékaim fonalát az oroszkai temető végleges érvénnyel kettémetszette. Őrzök egy fényképet, amit Cservenka Árpi készített a tízéves találkozónk alkalmából. A kép, hátterében Klapka szobra áll, s a fölé boruló gesztenyefák; a szobor előtt az osztály. Ezen a képen még Vili is ott áll feleségével együtt és derűsen mosolyog. Akkor láttam utoljára. Haláláról is jó fél évvel a temetése után értesültem. A tizenöt éves találkozónkon az osztályfőnöki óra első néma perce az ő emlékét idézte. Első volt a névsorban. Fájó szívvel gondolok rá, fájó szívvel* idézem az emlékét. Még nem volt harmincöt éves ... Valahogy nagyon hiányzik onnan a leghátsó pádból, Fóthy Jancsi mellől, mellőlem, mindannyiunk mellől. Bábindeli Rudi Bátorkesziről került hozzánk; az érettségi után eltűnt a szemem elől. Több, mint tizenöt éve nem találkoztam vele. Csak hallomásból tudom, hogy valahol Csehországban telepedett meg. Ugyanígy vagyok Senkár Ferivel, és Menyhárt Jancsival is. Csóka Tóni felcsapott vámtisztnek, s Komáromban teljesít szolgálatot, Lénárt Boldizsár pedig az érsekújvári Elektrosvitben dolgozik. Gavlider Lacival úgy tíz évvel ezelőtt találkoztam, akkor is csak pár percre, „sietek komám, komám" mondta a régi szöveget, s eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Hogy most hol, merre él, nem tudom. (Illetve most már tudom. Fóthy Jancsitól a minap kaptam levelet Algériából; ő írja, hogy Lackó Sárosfán dolgozik a szövetkezetben.) Farkas Lajos házassága révén Nyugatnémetországba került, s ahogy Cservenka Árpitól tudom, évente hazalátogat. Molnár Éváról hadd mondjam el, hogy tősgyökeres komáromi létére ő került Komáromtól a legkeletebbre: Solivarban él, Eperjes mellett férjével és két gyermekével. Huszár Imre is azok közé tartozik, akik, „jól el tudnak tűnni”. Kerestem őt, voltam nála, láttam a házát, amit felépített, de sajnos nem találkoztunk. A sógornője, mikor beszéltem vele, azt mondta, Zólyomban, vagy Kassán keressem, valahol arra dolgozik. S végül hadd említsem meg az örökké lelkesedni tudó Sztranyovszky Lacit, akit a munkája s a családja Losonchoz köt. Azokkal együtt, akikről már korábban a riportokban beszéltem, ennyien voltunk név szerint az osztályban. A teljesség azt kívánta volna, hogy mindenkit keressek fel, hogy mindenkiről írjak. Nem sikerült. Kifutottam az időből. Ennek ellenére úgy érzem, a kép, amely összeállt az írások nyomán az egészet mutatja; az osztályt, olyannak, amilyen volt, s amilyenné tizenöt év alatt változott. E riportokat olvasva akárki azt gondolhatná, hogy kivételes osztály volt a miénk. Szeretném elmondani, hogy ez nincs így. Egy kitűnő iskola átlagos osztálya voltunk. Olyan, amilyen akór.íány volt előttünk és utánunk^ is. Persze, mai szemmel nézve, mégis csak van itt valami, ami így, vagy úgy — később — az átlag fölé emelte. Ha csak azt mondom, hogy a mi osztályunknak több, mint a harminc száza-TIZENÖTÉVÉ xxl" 1 Pedig az életünk nagyobbik fele ez a kétszer tizenöt év; kereken harminc esz; tendő. Úgy érzem, nagy mulasztást pó: toltam annyi év után ... S, ha most leírom, hogy volt egyszer egy osztály, akkor nemcsak az egészet látom, hanem a részleteket is. Nagy Jancsit, a Bögi-pusztát, a dédapja vízmalma mellett a Kjsdunában fuldokló Menyhárt Karcsit, aki azóta már „jól érzi magát a saját bőrében", s aki azj óta sem kedveli a vizet; Ollós Dezsőt, aki „kinti ember" létére aligha fordul : meg a legszebb autó után is, de a rábízott állatoknak még a csúfnevét is ismeri, tudja. S csak hallgatom Köteles : Gusztit', aki annyi év után talált magában erőt, hogy újra beüljön az iskolapadba, s nem azért, hogy a neve elé, vagy mögé valamit írjanak ... Hát valahogy így. Sokat változtunk, ez természetes. De a változásokban is megmaradt az az erő, amelyet az induláskor az iskolától kaptunk. S maga az iskola: örökké megújuló, tiszta erőforrásunk. 1900-ban, pontosan hetvenöt évvel ezelőtt kezdődött benne az oktatás. A maga hetvenöt esztendejével a legna. gyobb múltú mezőgazdasági iskolánk. Ezt az évfordulót az iskola hagyományaihoz méltón kéne megünnepelni, de — ahogy Eszenyi József mérnök, az iskola igazgatóhelyettese írja — „egyelőre nem tettünk lépéseket ennek I méltó megünnepléséhez”. A giagam részéről itt és most, e sorokat írva tisztelgek az Alma Mater hetvenötödik születésnapján, abban bízva, hogy az iskola igazgatósága sem feledkezik meg arról, mivel tartozik ennek a jelentős évfordulónak. Volt egyszer egy osztály ... Ezzel a mondattal indítottam útjára ezt .a riportsorozatot. Volt egyszer egy osztály. Volt? Van! Él, dolgozik. Az egykor mottóul választott Petőfi-vers sorai szerint: léka végzett egyetemet, vagy főiskolát, az már maga olyan tény, amelyre érdemes odafigyelni. Ez még hangsúlyosabbá válik, ha tudjuk, hogy a technikum nem főiskolára készített elő bennünket, mint a gimnázium a maga hallgatóit, hanem középkáderekké képzett — zootechnikusokká — a mezőgazdaság számára. A főiskolára, egyetemre vúló felkészítés, felkészülés csak másodlagos lehetett. Ma — tudomásom szerint — kevés gimnáziumunk dicsekedhet ilyen százalékaránnyal egyegy osztályából egyetemet vagy főiskolát végzett, volt hallgatóinak viszonylatában. Ezen túl azonban van még más okom is, hogy erre a harminc százalékra tereljem a figyelmet. Az utóbbi időben eléggé elterjedt a szülők között az a téves felfogás, hogy. a magyar iskolában érettségizett diákok a főiskolán nem érvényesülnek. A mi osztályunk harminc százaléka az élő cáfolata minden ilyen mesének és tévhitnek. Az egyetem, a főiskola elvégzése nem csak a nyelv ismeretének a kérdése. Ha van kellő tárgyi alapismeret, a nyelvi gondok fél éven belül megoldódnak. írásaim során tucatnyi példával bizonyítottam az iménti állításomat. Nagyon jól emlékszem arra, hogy például Csuka Gyula negyedikes korunkban alig tudott összerakni egy épkézláb mondatot szlovákul, öt év múlva cum laude végzett, vörös diplomával, ma világhírű genetikus és a tudományok kandidátusa. Brúder Ernő, Fóthy Jancsi, Zsapka Nandi és a többiek sem kivételek. S azok sem, akik nem tanultak tovább, hanem a termelésben maradtak, s ma már gazdaságokat vezetnek-irányítanak, vagy tanítanak; s azok sem, akik az idő során más pályát kerestek maguknak. Ha pedig arra a kérdésre kellene válaszolnom, hogy ebben o hosszú őszi-téli-tavaszi utazásban számomra mi volt a legizgalmasabb, akkor a következőket felelném: Az, hogy tulajdonképpen most, ennyi év után ismertem meg igazán azokat, akikkel négy évig egy osztályba jártam. Mert — kiderült — semmit sem tudtam róluk. [Semmit sem tudtom arról a tizenöt évről, ami Komárom előtt volt, s arról sem, ami Komárom után következett. Az életcél boldogság, de elébb Fáradni kell, hogy ezt a célt elérd, Ügy ingyen ahhoz senki sem jut el, Ahhoz nagyon sok mindenféle kell: '■ A becsülettől soha el ne térj : Sem indulatból, sem pedig díjért, Szeresd híven felebarátaidat, Ne vond fel közied s más közt a hidat, A hon nevét, a drága szent hazát : Szívednek legtisztább helyére zárd. A krónikás dolga itt véget is érhet. Csend van körülöttem, s e csendben visszarezdül bennem az egész utam, októbertől egészen idáig. S ezeket az utolsg sorokat már lassan és vigyázva írom, mint aki fél, hogy valaminek a : végére ér, valaminek, ami megismételhetetlen. S ha egy kicsit jobban figyelek magomra, befelé, valóban van bennem valami ilyenféle félelem; hogy holnap már nem kell a folytatáson töprengenem, hogy holnap mór valami új és más következik... De ahogy így nézem ezeket az utolsó sorokat, másféle gondolat is mozdul bennem; történetesen, hogy annak ellenére, hogy valaminek a végére értem, mégis minden nyitva maradt, mint nyáridőben a falusi házak ajtaja, hogy semmit sem zártam, zártunk le, s az idő csodálatos sodróban új tizenöt évek, s új találkozások állnak előttünk. (1974. október — 1975. május) VÁMOS GÁBOR felvétele INDULTAK 5
