A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-06-06 / 23. szám
GÁL SÁNDOR Jó tíz évvel ezelőtt mutatott nekem egy fényképet Köteles Guszti. A képen egy kórházi ágy volt, s az ágy mellett csodálkozó tekintetű kisfiú, jobb kezén vastag, fehér kötéssel. Ez a kép azóta is elevenen él bennem. Nem égy tragikus esemény megörökítőjeként, hanem olyan elhatároló, emberi sorsot megszabó és elindító tényként, amely a maga tragikus voltában egy lehetséges változás jelképeit hordozta. S most Bodolón, a szövetkezet gazdasági udvarán ballagva Köteles Gusztival, arról beszélgetünk, hogy mi lett volna, ha ... Szóval, mi lett volna, ha akkor, kilencéves koromban 1949-ben, nem robban fel a kezében egy kézigránát gyutacsa, ha nem amputálták volna le a jobb kézfejét; mi lett volna és hogyan lett volna akkor?!... — Hogy mi lett volna? Valami más, bizonyára valami más — mondja — de ma már így ez a kérdés nem érdekes. Valamikor erdész akartam lenni ... Komáromba engem a kényszerűség vitt. Elsőre fel se vettek, mert az általános iskolában átlagon aluli tanuló voltam ... Hogy mégis felvettek végül, azt Rezső bácsinok köszönhetem. Ezt nem tudtad ugye? ... Szóval nem voltam a szorgalmasak közül való. Tanulás helyett szívesebben őriztem juhokat, sertéseket, teheneket. Kutyákkal, nyulakkal, galambokkal foglalkoztam. S halásztam a Bódvában, és jártam az erdőt. Szinte minden fát megmásztam a tornaújfalusi Nagyerdőben ... És fociztam. Nyaranta az öreg malomhoz jártunk fürdeni a Pástra. Ha az öreg malom beszélni tudna, elmesélhetne ezt-azt azokról az életveszélyes fejesekről, amelyeket az előző malom víz alatt rejtező cölöpjei közé ugráltunk, csupa virtusból. Virtusból? Ismertük a folyót, tudtuk, hol vannak a veszélyt jelentő vízalatti cölöpök. Ma mór a malomnak csak a romjai láthatók, s a Bódva is új mederben folyik. Veszendőben a gyermekkor tájai. S még ehhez jönnek a gólyák. Sok-sok gólya fészkelt annak idején nálunk Tornaújfaluban, tavasszal csapatokban érkeztek hozzánk. A Bódva szabályozása azonban leszűkítette az életlehetőségeiket, s elköltöztek „rakottabb tájakra.” — Ha most nem a riport tényeket kereső és rögzítő törvényei vezetnének, hanem novellát írnék, akkor azt a „gólya-motívumot” a te indulásod jelképévé emelném. Guszti megáll, összerántja koromfekete szemöldökét, s bal kezével megcélozza a mellemet, mintha lőni készülne. — Nem kell rajta semmit „emelni". A gólyák példája szerint — az ösztön és a kényszerűség vitt, vagy lökött ki engemet is más tájakat, más tereket keresni. Egészen Komáromig. S egy évtized után most: Debrecenig. — Nekivágnál-e újra? ’ — Habozás nélkül. A mi iskolánk, (az akkori, mert, hogy most hogy van, nem tudom) szellemi légköre, szakmai színvonala véglegesen meghatározta egész gondolkodásomat, szemléletemet és életfelfogásomat. Mondok egy példát, kíváncsi vagyok, emlékszel-e rá. — Aligha. — Hallgasd. „Az emésztés már a szájban megkezdődik a ptialin nevű szénhidrát hatására . ..” Nos, emlékszel rá? — Várj, csak!... Ferencz Géza bácsi ... — Nyertél — nevet Guszti. — Idestova húsz évvel ezelőtt tanultuk, s csak most az egyetemen tett anatómiai szigorlatomon döbbentem rá az akkori anatómiai oktatás színvonalára. — Az 'érettségi után téged is felvet-TIZENÖT ÉVE INDULTAK tek a mezőgazdasági főiskolára Nyitrára. De te is, akárcsak Zsapka Nandi, annak idején el sem kezdted a tanulást. — 'Ez így igaz. Sajnos, egymást erősen befolyásoltuk abban az időben ... S talán a bátorság is hiányzott még. Guszti a nyitrai „kísérlet” után haza került és hét évig az állatforgalmi vállalatnál felvásárlóként dolgozott. Ezután, 1966. végén a somodi szövetkezetbe került zootechnikusnak. Közben meghózasodott és Szepsiben építettek egy nagyon szép családi házat. Felesége a somodi óvodában tanít. Gyermekeik, Tünde és Guszti már iskolába járnak. Gusztit kiváló szakemberként tartják számon. S nem ok nélkül. Eredményei természetesen nem születtek mórpl holnapra. Hogy miért? Emberi és szakmai szempontból is érdekes mindaz, amit ezzel kapcsolatban elmondott. — Komáromban mi voltunk a „trágyászok”, az iparistákkal szemben mindig kisebbrendűségi érzéseim voltak. Mert, így mondták, és akkor én is így hittem, gazdálkodni már a nagyapáink is tudtak, de esztergályozni — ahhoz már műveltség kell! Ez a tudat sokáig kísért, de túljutottam rajta, s ma már tudom azt, amit akkor még nem ismertem. Történetesen, hogy a világon volt . már mindenféle hatalom, de az éhségnél nagyobb soha. S hogy azt csak a mezőgazdaság képes legyőzni. A történészek állítása szerint úgy tízezer évvel ezelőtt körülbelül egy millió em- j bér élt a földön. 1650-ben ötszáz millió. Ma minden percben 120 ember szü- f lelik, s kétezerben hét milliárdan leszünk; egy évszázad múlva 25 milliárd- I ra szaporodik az emberiség ... Ilyen . tömeg élelmezéséhez a jelenlegi ga- ' bonatermelés száz százalékos, az állattenyésztésben pedig háromszáz szó- ; zalékos növekedésre volna szükség, ha az emberiség jelenlegi élelmezése kielégítő volna... Mikor ezeket a tényeket megismertem, minden kisebbrendűségi érzésem feloldódott. Kiderült, hogy a béke sem elég, az egész- \ ség sem elég, mert mindkettőnek az előfeltétele a kenyér, a hús, a tej, a tojás.. . Ezeket a tényeket ismerve, büszke vagyok hivatásomra. Persze az esztergapad fontosságát nem vonom kétségbe. Csak ma már más alaphelyzetből nézek rá. — Negyedéves hallgatója vagy a Debreceni Agrártudományi Egyetemnek. Mi volt az, ami tizenkét év után újra az iskolapadba ültetett? — Nézd, tapasztalataim szerint a gyakorlati ismeretek már nem elegendek. Keresni kell a jelenségek összefüggéseit is, hogy azokat a gyakorlatban fel tudjam használni. Egyszerűbben: ha lépést akarok tartani a követelményekkel, nem állhatok meg. Hát ezért. *— Mi volt a legnehezebb eddig az egyetemen? — A felvételire való felkészülés matematikából és az első szemeszter matematikai vizsgái. Egyedül, segítség nélkül aligha birkózhattam volna meg velük. De kerestem és találtam segítséget. Kezdetben ugyan nem bízott bennem a tanárom, mert valóban az akkori matematikai ismereteim alapján alig látszott valami remény a sikerre. Egy alkalommal megkérdezte, a bolondok házában akarok-e kikötni. Akkor azt feleltem, hogy voltak akik éveket kibírtok az ólombányában, anélkül, hogy tudták volna, megérik-e a következő napot, s hogy ezekhez viszonyítva nekem ezerszer több az esélyem. Sikerültek a vizsgák matikából. Rázós volt még a kémiai szigorlat is. Tulajdonképpen ott dőlt el, hogy tovább tanulhatok-e. Kétezer oldalnyi anyagból kellett készülnöm... . — Dolgozni és a munka mellett táv-Köteles Ágoston A régi Bódva XXII. úton tanulni nemcsak neked, de a családnak, elsősorban a feleségednek is teher. S nem gondolok csupán az anyagiakra. — Az, s méghozzá nem is akármilyen teher. De Ica tudja, hogy mit vál laltam, s azt is, hogy ezzel ő maga is vállalta ugyanazt. Egy barátom nemrégiben azt mondta, hogy ha végzek, a virágokat nem nekem, de Icának adja. Jó szívvel én is azt teszem. De addig még van két kemény évem. — Az osztályból te vagy az utolsó, aki most, harmincöt éves fejjel még mindig diák vagy: újra diák. Mondd, milyen érzés most diáknak lenni? — Nagyszerű. — S ha megkérdezném, miért vál-, lalkoztál erre a „különmunkára", mit válaszolnál? De őszintén. — Értem mire gondolsz. Vannak, akik azt hiszik a hiúság visz. Hát nem az visz. A lényegéről már az előbb beszélgettünk. A megismerés vágya viszi előbbre mindig az embert, mondanám, ha nem hangozna olyan fellengzősen. De egy biztos, nem azért tanulok, hogy valami a nevem elé, vagy mögé kerüljön. Mert mindegy, mi van az ember neve előtt, de az nem mindegy, hogy mit mondanak a munkájáról. Délután Bodolóról átmegyünk Szepsibe Gusztiékhoz. Egy ugrás az egész. Nyomunkban megjönnek a gyerekek is az iskolából. A kis Guszti azonnal kivonul az utcára biciklizni. — Akár az ördög, olyan rossz — mondja az apja. Kint állunk a ház körüli gondosan művelt kertben. Az ablakok alatti ágyúsokban gyönyörű tulipánok virítanak. — Tavaly hozta a hagymájukat János Hollandiából — mondja. — Szépek ugye? Később az emeleten lévő könyvtárszobában a legújabb szerzeményeket vesszük sorra. Van mit sorra venni. — Ezt olvasd — nyitja ki az egyik könyvet. A fedelén Swift nevét látom. A könyvben ceruzával megjelölt mondat: „Aki egy kalászt termel, ahol eddig egy sem termett, az többet tesz az emberiségért, mint az a hadvezér, aki száz csatát nyer.” — Jó igazság — mondom, s visszateszem a könyvet a helyére. S még azt is hozzáteszem, most utólag, hogy az embernek, akit, mint Gusztit is, miként a gólyákat az ösztön és a kényszerűség vitt, vagy lökött más tájakra, sok-sok csatát kellett megvívniuk és megnyerniük, hogy azt az egy szál kalászt felneveljék ott, ahol eddig e<^y sem termett. S a küzdelemnek nincs vége. S jó, hogy nincs vége. De most már, látom, egyre könnyebb a győzelem.
