A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-05-30 / 22. szám
HARCSA A MOCSOLYÄBAN A Mocsolya három kilométer hosszú, 25 méter széles vízér volt. A Nagyrét és az Avas közt terült el, aránylag közel a Latorcához. Nagyobb részt káka, sás, vízililiom és súlyom nőtte be. Ezt is csak kassal halászták meg, és nyárutóján, amikor a víz már kicsi volt benne. A harmincas évek végén nemcsak a nyár, a tél is száraz volt a Tisza menti síkságon. Így a Latorca se öntött ki tavasszal. Nyár közepére több-kisebb tó teljesen kiszáradt, a Mocsolyában is jócskán leapadt a víz. Egy deleléskor a pásztorok nem mindennapi hal mozgását vették észre benne. Persze erről hallgattak. Aratási idő volt, ilyenkor a tapogatók pihentek, a gazdaemberek a sajátjukat, a nincstelenek pedig az uraság termését arattak kepében. Egyszre mégis hire ment a faluba#' a nagy halnak. A pásztorok azt is elmesélték, hogy napokig vadásztak rá, de ahányszor leborították, annyiszor dobta fel őket kasostul együtt. Végül a falu fő halászai úgy döntöttek, hogy közösen kell kifogni a nagy halat. Egy szombat délután 40 kasoló állt egymással szembe, sűrűn egymás mellé, hogy a hal el ne szökhessen. Nagy területet fogtak be. A szokásosnál sokkal óvatosabban. emelgették a tapogatókat, de annál erőteljesebben nyomták a vízbe, hogy nagyobb legyen a csobbanás, ettől a nagy hal is jobban megrémül. Hiába ütött most a kasban a hal, nem volt szabad megállni és kivenni, mert így megszakadt volna a sor, ami szökési lehetőséget biztosít a halnak. Márpedig ez a kasolás csak őérte történik. Meg kell fogni — ez a tudat hajtott mindenkit. Fél óra se telt el, s a nagy hal megmutatta magát. — Bent van a körben — kiáltották szinte egyszerre. Nagy hullámokat verve menekült a mélyebb víz felé. így gondolták el a halászok is, mert ott lehet csak megfogni. Húzóhálót is hoztak magukkal, ha a kör bezárul, azzal halásszák majd ki, így biztosabb. A kör egyre szűkült, de a nagy hal többet nem mutatta magát. Ez jó jel — tudták a halászok, mert befeküdt a gödribe, be egészen az iszapba. Majd a háló kihúzza onnan — gondolták, s egyre vidámabban, bátrabban haladtak előre. — No csak légy ott, hallgass, pihend ki magad, készülj fel a nagy harcra, úgy is a miénk leszel — mondták az öregebbek. A kör végül bezárult. A tapogatókat jó szorosan egymás mellett nyomták le az iszapba, majd a partra mentek elszívni egy pipát, közben megbeszélték a nagy hal kifogásának taktikáját. Kiosztották a szerepeket, kinek mi lesz a feladata. A fiatalabbak mennek be a vízbe a húzóháíoval, a többiek a kasok köré állnak, két öreg pedig a partról irányítja majd őket. Négyen bementek a körbe a húzóhálóval, amely nem volt több 10 méternél. Alig léptek néhányat, nagy kavarás a vízben, a háló megrándul, a nagy hal a kasok oldalának szökik, menekülne, de nem tud. Kiemelik a hálót a vízből, s egy nagy lyuk tátong rajta. — No, ezzel se fogunk ma már halat — mondták bosszúsan. — Zárjuk összébb a kört, és borítsuk le tapogatóval — javasolták az öregek. Nagy óvatosan, egyenként emelgették és tették összébb a kasokat, majd öregebb, tapasztaltabb kasotok álltak a körbe, s megkezdődött újra a harc a kasolók és a nagy hal között. A hal még erős volt, kosostól feldobta őket. A parton és a kas körül állók ezen jót mulattak. De a négy öreg kasoló nem bosszankodott, élvezték a nagy hal erejét, élethalálharcát. így ment ez jó két órán keresztül, közben a kasolók váltogatták egymást. Végül a hal elcsendesedett, sikerült a kifárasztása. Befeküdt újra az iszapba. Ezután már simán ment minden. Egyszerre borították rá a négy kast, s újabb négy halász jött a körbe, a fiatalabbak közül, akik felváltva buktak a víz alá, hogy megállapítsák, merre van a feje. Amikor megtalálták, jó erős borjúkötelet húztak a kopoltyújába, s úgy vonták ki a partra. Saroglyás szekéren vitték haza, de a farka így is a porban csúszott, 90 kilót nyomott az irdatlan nagy hal. Ez volt a legnagyobb harcsa, amit a faluban fogtak emberemlékezet óta, ezt vallották az öregebbek is. Hát ilyen halászélményekkel nőttem én fel, s lettem én is szenvedélyes halász, pontosabban horgász. Ez az egyetlen nagy szenvedélyem, ezt sohasem tudnám megunni. BIRKÓZÁS A CSUKÁVAL Sokat, s nem ok nélkül írnak mostanában a természetvédelemről, a víz szennyezése okozta gondokról. Hol van mór a Bodrogköznek is régi romantikája, szépsége! Az erdők egyre fogynak, galagonya- és kökénybokrokat is csak itt-ott látni már. A Latorca és a Labore vizén olajfoltok úszkálnak. Az a kevés hal is, ami még van, lassan ehetetlenné válik, annyira átitatja az olaj szaga. Amikor Abaróra kerültem, 1964-ben még a Laboréban is bőven volt hal. Ha lementem horgászni, sose jöttem haza hal nélkül. Ma fél napokat elülhetek a horgaim mellett, amíg egy fia keszeget vagy egy szúrós sügért fogok. A törpeharcsa is megfogyatkozott, pedig az a legszívósabb halfajta, a ragadozó halak sem falják fel hegyes tüskéi miatt. Ez volt a legszaporább hal, ha jó kapás volt, néhány ára alatt ötven is horogra akadt. Nagyon szeretem ezt a halfajtát, amit állítólag Amerikából telepítettek Európa vizeibe. Amerikában hatkilósra is megnő, nálunk tudomásom szerint legfeljebb egy kilósig, hatvan dekásat már én is fogtam. A húsa kitűnő, nincs benne szálka, a gyerekek is bátran ehették. Szerették is a fiaim nagyon, kivált ha nyárson sütöttem meg. Jól bepaprikázva, ropogósra sütve, a legfinomabb, kitűnő eledel. Egyszer egy költő barátommal egy délután 57 törpeharcsát fogtunk, másnap délelőtt pedig ötvenet. Ez rekordnak számított. Az első nagyobb hal, amit kifogtam a Laborcból, egy hatkilós ponyt volt, majd egy öt és fél kilós süllő. Ez még 1967-ben történt. Hogy mennyi hal volt akkor a Laboréban, azt az alábbiakkal is bizonyíthatom. Egy kiadós zápor után lementem két bottal csukázni. Alig dobtam be a második horgot a csalival, az elsőn már a víz folyásával szemben feszült a zsinór. Tudtam, hogy ez nem lehet kis hal, a nagy hal szokása, hogy a víz folyásával szembe szökik. Harmincas zsinórom volt, ezzel, ha vigyázok, tízkilósat is könnyen ki tudok emelni. Amikor felemeltem a botot és pergetni kezdtem az orsót, hát percbe hajlott a bot. A part nagyon meredek volt, ezt a halat egyedül itt nem vehetem ki. A túlsó parton horgászott csónakból N. E., régi tapasztalt horgásztársam. Kiáltottam neki, hogy nagy hal van a horgomon, jöjjön a csónakkal. Jött is azonnal, én addig a halat fárasztottam, meg mi tagadás, élveztem is hatalmas szökéseit, mert ez talán a legérdekesebb a horgászásban. A hal fárasztása adja meg azt az élményt a horgásznak, amiért érdemes órák hosszat ülni csendben a víz partján. Ezt az örömet, izgalmat, csak egy vérbeli horgász tudja átérezni igazán. Közben N. E. gyors evezőcsapásokkal haladt felém, s biztatott; — Csak tartsa, vigyázzon, hogy el ne szakítsa, nagy dög lehet, látom. Mikor odaért én is beszálltam a csónakba. Szépen, óvatosan a csónak oldalához úsztattam a már eléggé kifáradt halat. A tiszta vízben már láttuk, hogy csuka, 8—10 kilósra becsültük. N. E. ügyesen alámerítette a merítőt, de nem fért bele, ez lett a vesztünk, mert amikor kiemelte a vízből a meritőt, a csuka kivetette magát belőle, a zsinór megfeszült és elszakadt. Nagyon bántott mind a kettőnket ez a kudarc, hónapok múlva is emlegettük. Ö még fogott aznap egy tízkilósat, én egy háromkilósat meg két darab fél kilósat. Vigasznak ez is jó volt. Ám a nagy csuka elszalasztása évek múlva is bántott, de azért nem adtam fel a reményt, tudtam és bíztam benne, akárcsak Hemingwey öreg halásza, hogy egyszer megfogom én is a nagy halat. Meg is fogtam 1972-ben, de nem a Laboréban, hanem a falu alatti Gázló nevű holt mederben. Áradáskor víz 15 éve nem jött bele, így volt idő elszaporodni, megnőni benne a halaknak. Vize néhol 3—4 méter mély. Sok hal van benne, kárász, keszeg, compó, ponty, csuka, még harcsa is. Ide járok mostanában legszívesebben csukázni, főleg pergetővei. Nagyon szép a pergető horgászás, így fogtam a legszebb csukákat, köztük a hét és fél kilósat is. Hogy hogyan, azt mindjárt elmondom. Október vége volt már, a csukák ilyenkor harapnak a legjobban. Szép verőfényes szombati nap volt. Nyolc óra tájban kezdtem el a pergetést. A harmadik pergetésre már rákapott egy másfél kilós csüka, később egy háromkilós, majd még egy négy és fél kilós. Délben elégedetten mentem haza. A halakat megtisztítottam, a kisebbet jó paprikáson megsütöttem. Délután újra lementem a vízre. Negyvenes zsinórt használtam és egy 8 cm hosszú fehér villanót. Ennek kettős előnye van. Mivel nagy a műhal, a csuka hamarabb észreveszi, s Tia rákap, a dupla horog akadása általában mindig biztos. így történt most is. Jó messzire dobtam a villanót, s lassan pergetni kezdtem a vízililiomok mellett. Alig pergetek néhány méternyit, érzem, hogy a villanó hirtelen megakad. Először azt hittem, hogy a vízililiom gyökerébe beleakadt. Meghúzom a zsinórt, s a csuka azonnal a tisztás felé szökik, ez volt a szerencsém. Nem sok idő volt a gondolkodásra, mert ha megfordul és a vízililiom sűrűje felé úszik a hal, nincs horgász, aki onnan kivegye. Az orsót alig bírtam pergetni. Letettem a botot és kézzel vontattam gyorsan a part felé a csukát, nem is nagyon ellenkezett, szépen jött egészen a partig, ott hirtelen fordult egyet és megindult visszafelé. Erre én már számítottam, s amikor szökött, utána engedtem a zsinórt. Vagy öt métert hagytam úszni a halat, mojd újra berántottam a horgot, s húztam a part felé. Már ekkor biztos voltam benne, hogy a horog jól akadt, nem tudja kirázni a hal a szájából. Csak attól tartottam, hogy elszakad a zsinór, ami a parton be is következett. A partról újra vissza akart szökni a csuka, mire én megfeszítettem a zsinórt, s ebben a pillanatban el is pattant. A hal nem mozdult, dermeaten nézett rám és én őrá. Ezt már nem szalaszthatom el — villant át hirtelen az agyamon a gondolat és ruhástul beugrottam a vízbe. Két karommal magamhoz szorítottam a csukát, de kicsúszott az ölelésemből. Újra ráfeküdtem, és sikerült a kopoltyúját két kézzel átfognom. Felálltam, és kidobtam a partra. Csak ekkor vettem észre, hogy a felső kettes horog a tenyerembe fúródott. Bántam is én a horgot, a nagy csuka már a parti fűben ugrált. 110 centi hosszú és 7 kiló 60 deka súlyú volt. Mégis kivártam, amíg a horgomra akadt a nagy hal. TOROK ELEMÉR 25
