A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-05-30 / 22. szám
n Vityka egyenes derékkal, szigorú arccal, mozdulatlanul ült a sofőr ® mellett, mereven nézett előre a sötétbe; előttünk vagy kétszáz méterre a dandárparancsnok páncélautója vágtatott, az útra megkaptuk tőle fedezetnek. Vityka csak nézett előre, s egyfolytában dúdolta: Harcba vidáman megyünk... De nemsokára alighanem észbe kapott, mert hirtelen hátrafordult, és az antenna peckét könyökével megérintve, fölkapta a csokrot, amelyet Júlia asszony adott oda neki a búcsúzáskor. — . Mintha temetésre mennénk! — kiáltotta dühösen, s erőteljes mozdulattal kihajította a virágot a kocsiból. — Gyerekes szamárság meg rothadt szentimentalizmus!... Aztán a súlyos csöndben újra egyenletesen berregtek a motorok, a rádiós gyorsan pergő nyelvvel makacsul hívta a dandártörzset. — Mi van abban a borítékban? — kísértett meg Karev suttogva. — Nézzük meg ... — Hogyhogy nézzük meg? — szóltam rá szigorúan, mondhatnám felháborodva. — Megmondták: három napi... De nem tudtam megállni. Még aznap este, az első pihenőn csöndben félrehúzódtam, a sötétben magamra terítettem a sátorlapot, és zseblámpám világánál fölbontottam a csirizzel leragasztott borítékot. Zosia papírba csomagolt fényképe volt benne, bizonyára még a háború előtt készült róla: gödrös arcú, szép, copfos kis csitri lány nézett rám a képről, gyermeki arcán naiv csodálkozással. A fénykép hátoldalán pedig nagy, darabos betűkkel, lengyelül ez állt: Én szeretlek, te pedig alszol... A várakat valóban bátorsággal veszik be. Vityka — Viktor Sztyepanovics Bajkov, a Szovjetunió Hőse — a mi hadseregünkből elsőként tört be Berlin utcáira, és örökre ott maradt a Treptowparki kősír alatt... De hogy a nőket mivel hódítják meg, erre még most, kétszer olyan idősen is nehezen tudnék válaszolni, azt hiszem, ez bonyolultabb, egyénibb dolog. Akkor még egészen tejfelesszájú, ábrándozó és főleg tapasztalatlan gyerkőc voltam — hej, de régen is volt mindez! —, de mind a mai napig izgalom fog el, ha eszembe jut Nowy Dwór, ez a kis lengyel falu, Zosia és az első, a legelső csók. Mintha ma is látnám alacsony, formás termetét, a rendkívüli bájt, ahogy kezében a kosarat lóbálva, fürgén szedegeti apró, napbarnított lábát, s énekelve ellibben előttem a kerten keresztül .. . sértődött, bíborpiros arcát, ahogy felingerelten, mint a sebzett tigriskölyök ül az asztal mellett, fölszegve fejét, tarka blúza fölé rakja a nyakláncot a kereszttel .. . Hihetetlenül elevenen áll előttem, látom minden arcvonását, még a kis szépiáit is meg a pirinkó anyajegyet parányi fülcimpáján ... Hol gyermekesen nevetgélónek és boldognak látom, hol szigorúnak és mérhetetlenül büszkének, hol csodálatosan gyengédnek, kacérnak és a bimbózó nőiesség megtestesítőjének... Látom a búcsú jelenetét is, ijedt, komoly arcát, szemöldökét, amely úgy reszketett, mint egy gyermeké, s könnyben úszó szemét... Hányszor gondoltam Zosióra az elmúlt évek alatt, és mindig elhomályosított mindenki mást... Azóta bizonyára ő is megváltozott, nem olyan már, amilyennek az én emlékezetemben megmaradt, de másmilyennek, felnőtt asszonynak elképzelni sem tudom, és nem is akarom. Máig sem hagyott el az az érzés, hogy akkor csakugyan átaludtam, elmulasztottam valamit, hogy az életemből — valamilyen véletlen folytán — valóban elsikkadt valami nagyon fontos, valami nagyon lényeges, valami megismételhetetlen. (Vége) Fordította: S. Nyirő József Úgy kerül a címben össze a kettő, hogy gyerekkorukban, majd életük alkonyán egy faluban éltek. A világtalanná vált inas azonban világot is látott, míg a fejedelemasszony soha ki nem mozdult falujából. A Világ ment őhozzá. Martosra. Ez a kicsi Martos falu ott szunnyadt évszázadokig Öreg-Komáromtól alig néhány kilométernyire a Nyitra, Zsitva, s a Vág—Duna kiöntései között. Némelyek azt mondták, hogy a magyarok ideérkezése óta mindig itt éltek cfz ükök, az ősök, mások viszont azt találgatták, hogy alighanem tatár-maradékok, annyira elütök a többi falu népétől. Festők, néprajztudósok öröme volt ez a Martos. A palóc viseletnél is színesebb, ötletesebb ruháikat a női nemen levők még a két világháború között is viselték; pedig rendkívül drága öltözék volt s a férfiak is hordták nagy gyöngyházgombos, posztó kékbelijüket. Az utolsó martosi parasztházakat — százötven, kétszáz éves is megvolt némelyik — csak a legutolsó árvizek mosták el tulajdonképpen, végül felcserélődtek a szociális haladás szép építményeivel. De évszázadokig szokásban, erkölcsben, építkezésben, mezőgazdaságban igen megtartó volt ez a megyeszerte híres, sajátos faluközösség. Ennek a falunak a határában volt egy tanya: Kingyes. Dús vizek partján, kicsi galéria-erdők csücskében. Az ógyallai Feszty-birtokhoz tartozott. A századforduló évtizedeiben ez volt Feszty Árpádnak, a híres festőművésznek tuszkulánuma; egyszer kis műterme, máskor barátaival — Gárdonyival, Pósával, Rákosi Viktorral, Dankó Pistával, a nótaköltővel és cimbalmosával, Lányi Gézával — mulatóháza. A ház menyezetének fagerendáján most is árvulnak a régi feliratok, amelyek között Sipuluszé — Rákosi Viktoré — volt a legtalálóbb: Elfogyott a borod, árpád — Isten veled, Feszty Árpád! Vásárolt egy kis gőzhajót is a tatai Esterházy gróftól a festőművész, áthozatta a Dunára s azontúl a komáromi vasútállomás mellől ezen a hajón vitte vendégeit a Vág—Duna bársonyos hullámain a kingyesi partok felé. Egyszer-kétszer Jókai is vendége volt ennek a kis tanyának, őt kocsival vitték ki Gyallóról. A mulatság ilyenkor jámborabb volt, a barátkozás heve mérsékeltebb, bizonyos hódolati hangulat járta be ilyenkor a kertet s lengett a fagerendás szobában. A fagerenda erről így emlékezik: Szép tavaszi reggel Szép ez a reggel. Fénylő és harmatos. Harmattól fényes — de nem csak attól. Nincs ma ünnep, mégis mintha ünnep volna. Az arcokon villogó derű. Egy csokor virág az autóbuszban — szinte gazdátlanul úszik a fejek felett. Valaki, akit nem is látni a sok utas között, gondosan emeli a magasba, össze ne gyűrődjenek a bársonyos szirmok. Egy csokor virág a fejek felett, árvácskákkal övezett tulipánok, nem szakszerűen összeválogatott virágok, csak amolyan amatőr csöndélet. Szentimentalizmus? Valószínűleg. De azért a motor hallkabban berreg, az utasok hallkabban morognak és enyhébben utálják egymást. Mosolyognak is az igyekvő legényen, a láthatatlan gavalléron, talán arra gondolnak, elzsibbad a keze szegénynek, míg csokrát átadja .. . kinek is? Akinek szedte természetesen. Nyilván a kedvesének, egy ismeretlen szőke vagy barna Afroditénak. A csokor reszket a magasban. Az emberek mosolyognak. Mosolygunk. Azután az utasok mosolygó serege ritkulni kezd — ki itt száll le, ki amott. A csokor is leszáll. Egy kicsi, szomorú öregember kezében úszik reszketve ... a Mórton-temető felé. ZS. NAGY LAJOS Gál Sándor: folyó hajlékony ágú folyó áradó apadó folyó készülődj magammal viszlek készülődj ó folyó készülődj a befogadásra örök tűz ideje örök idő tüze ég lobogása lobogó ég-erdő ága viz surrogása surrogó víz árnya puha testű mindenség vemhe világra táguló szem virág-fészke á folyó ó folyó fűzfáim éltetője halaim jókedvű bölcsője párás hajnalok tiszta alkonyok kristálytestű szavak anyaméhe madarak szabad röpülése szárnyak zizegése suhogása vadkacsaeső sirálypillanat holdsarló éle ezer éves partod sírjaim feletti fejfa úszó farönkök fatörzsek névtelen erdő-európája ó folyó ó folyom házam hazám túlsó partja nyelvem nyesetten esik kavicsos medred elé a sziget előtti iszap-útra topolyák felett keringő fekete varjú-szó 20 A lengyel lány VLAGYIMIR BOGOMOLOV I
