A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-05-09 / 18-19. szám
a------------ - >w3uiv u nneriK nem az. Az egész házban ő az egyetlen nem-csodagyerek . . . — A házban, az udvarban, a játszótéren — teszem hozzá nevetve. — Hagyd el a viccelődést — szakított félben a feleségem. — íme, Nyina Petrovának hétéves fia van, s már perfektül beszél franciául. Szótárt egyáltalán nem használ. A tizenötös lakásban lakó Tányicska még négyéves sincs, és már Kant műveit is olvasta. Eredetiben. — S mi a helyzet a huszonnégyes lakásban? — Leonyidovéknál? Ugyanaz. Akisfiú kész géniusz. Most fejezi be az új szimfóniáját. S ez már a hetedik a sorban. — Arra nem emlékszel — folytattam a kérdezősködést — ki találta fel a mi lakótömbünkben a léghajót? — Már hogyne emlékeznék! Hiszen ezt mindenki tudja. A második bejáróban lakó Pistike. — És ki ... ? — A Samsurinék kislánya. De ez egyelőre még titok. És a miénk? Mit alkotott a miénk?! S most például mi— Tanulok — mondta félénken a fiunk, s hozzátette : — Az ábécét tanulom. — Hót nézz rá: az ábécéskönyvet olvassa! Már hatéves, s még mindig az első osztályba jár. Négyeseket és ötösöket hord haza, amikor más, hasonló korú gyerekek már oratóriumokat írnak. Utoljára kérdem tőled: géniusz leszel, vagy sem?! — Nem tudom — mondta megszeppenve a fiunk, s még hozzátette: — Nem tudom, képes leszek-e rá. — De én tudom — avatkoztam be határozottan. — Miso, menj aludni! Klára, holnap ilyenkorra géniusz lesz belőle. — Igazán? — kérdezte a feleségem. — Megígérem neked — mondtam gondolkodás nélkül. Másnap, mint mindig, a háztömbben lakó anyukák az udvarban lévő padokra ültek, és beszélgettek. Oda ültem közéjük. — A lányom befejezte Kant olvasását — kezdte a tizenötösben lakó anyuka. — Most Feuerbach olvasásába fogott. — Az én fiam tegnap finnül kezdett tanulni — dicsekedett a másik anyuka. — Az én fiam egy kantátán dolgozik. .. — Az enyém pedig helikoptert szerkeszt ... — Az enyém ... — Az enyém ... — S a magáé? — kérdezték tőlem szigorú hangon majdnem egyszerre az anyukák. — Mit alkotott a maga fia? — Bocsánat, mivel száguldozik az ön kisfia? — kérdeztem félénken. — Biciklivel, természetesen — válaszolt az anyuka zavartan. — S tudja, hogy ki találta fel a biciklit? — kérdeztem szerényen, majd hozzáfűztem: — A fiam. Ö fedezte fel a papírt is. — Azt a papírt, amire írunk? — kérdezték meglepődve. — Természetesen — vetettem oda mintegy mellékesen. — Tegnap feltalálta a füstnélküli puskaport. — De hiszen azt a kínaiak fedezték fel — csodálkoztak az anyukák. — Az nem igaz! Ez az én Misom Az anyukák láthatóan zavarba estek, sőt némelyiknek elment a hangja is. — Ez hihetetlen — mondták egy rövidke szünet után. — De hiszen akkor ő géniusz — jelentették ki egyhangúan. — Géniusz, nem géniusz, a fiú tehetséges — jegyeztem meg. Amikor az anyukák ezt meghallották, nagyhirtelen összeszedték a holmijaikat, és hazamentek. — A relativitás-elmélet is az én Miskom fejében született meg — kiáltottam még utánuk. Egyedül maradtam. Felálltam és hazamentem. — Misko géniusz — számoltam be fáradtan a feleségemnek. — Igazán? — kérdi meglepődve. — Igen. Hallgass figyelmesen: „Miso feltalálta a füst nélküli puskaport” — hallottam a tizenötös lakásból. „A papírt is" — mondta a huszonnégyesben lakó anyuka. Feleségem valósággal sugárzott a boldogságtól és az elégedettségtől. „Vég re!” — gondoltam megkönnyebbült sóhajjal. „Ma este a mi csoda- * gyerekünk végre végigolvashatja az ábécéskönyvet. Fordította: — gs — KAVICSOK Szerény véleményem szerint a nők és a férfiak egyenjogúságának legnagyobb vívmánya a mózeskosár. Ezt a terhet csak igazi egyetértésben, közösen lehet cipelni. Egyébként is rendkívül demokratikus gyermekszállitó eszköz, a csinos kosár. Nem csoda, ha az embernek néha kedve szottyan egy kis Mózesra. A minap is egy kisfiú e szavakkal fordult az anyukájához a villamosban: — Mi is vehetnénk egy öcsikét. Most olyan helyes csomagolásban adják — mutatott a színes műanyagból készült mózeskosárra —, apunak is biztosan tetszene. m Bárányokat legeltet egy legényke a patak füzes partján. Csengők csilingelnek, kis kolompok konganak, csgk a lurulyaszó hiányzik a hamisítatlan pásztoridillhez. De nemsokára az is meglesz. Egy zsombékon ülve taragja már a fiú bugylibicskájával a füzlasipot. Munkájába merülten észre sem veszi, hogy egy öreg pásztor közeledik felé. All az öreg egy darabig göcsörtös botjára támaszkodva szótlanul, de mert a sip sehogy sem akar hangot adni, kopott kalapját a botjára akasztja, s Így szól a legényhez: — Vágj egy másik ágat. S a nap alig lép egy arasznyit az égen, kész is a furulya. Szépen kipróbálva illesztheti a legény mosolygó ajkára. — Semmit sem ér a bojtár bacsa nélkül — törli meg elégedetten az öreg izzadt homlokát, s elindul lassan a völgybe rejtett falu felé. Az öregasszony egyedül maradt. Gyermekei elköltöztek más tájakra, férje meghalt, s ekkor úgy érezte, hogy nincs többé semmi keresnivalója a világon. Gyakran hetekig ki sem lépett az udvarról. Egy szép napon aztán minden megváltozott. Az egyik Ha jött haza látogatóba, s magával hozta a kisunokát is. Az öregasszony örömében összeszedett egy maroknyi aprófát a töke körül, s egy-kettőre meghitt meleget varázsolt a kicsi szobába. Mig a felnőttek beszélgettek, a kis unoka szótlanul nézte az ablakon át kihall téli utcát. Aztán, mikor ezt is megunta, kisomfordált az udvarra, megkereste a kisfejszét, s hozzálátott aprófát hasogatni. Alaposan megizzadt, mire tele lett a nagykosár, de mert senki sem kérdezte, hol járt ilyen soká, megőrizte a titkát magának. Csak másnap telt meg a szíve különös meleggel, amikor nagyanyó ráncos tenyerének könnyű simogatására ébredt. SZENK SÁNDOR 25
