A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-05-09 / 18-19. szám
dékenységemben és az ő büntetlenségében, gimnasztyorkója bögyét megszedte almával, végigdőlt a Dodge ülésén, tüntetőén, hihetetlen hersegést csapva falta az almát, egymás után hajigálta kifelé a csutkákat, s közben kihívó, csúnya pillantásokat vetett rám. Kisétáltam a falu szélére, s máris rajzottak a gondolataim — középpontjukban Zosia állt. Nem akartam így, önkéntelenül történt, s amennyire bírtam, próbáltam erőt venni magamon. Csakugyan, mi közöm nekem ehhez a Zosiához? ... Nevetséges és ostoba dolog, hogy erről ábrándoztam, meg mire való is lett volna behozni az erdőből az ellenséges katonák hulláit, de emlékszem, valóban nagyon erősen vágytam erre. Hogy Zosia — és nemcsak ő — saját szemével láthassa, hogy nem egyszerű tintanyaló vagyok, nem valami összekaristolt orrú kamasz, aki csak a papírok fölött tud görnyedni, vagy verseket szavalni, hanem igazi férfi és katona. Zosia természetesen látta a kitüntetéseket a mellemen, de hót rendjeleket a törzs munkatársai is kapnak, gyakran még az írnokoknak is „esett le" kitüntetés, és ezért nagyon szerettem volna kézzelfoghatóan bizonyítani harcos voltomat. Annyira elábrándoztam, hogy elrontottam a zászlóalj műszaki anyagáról készített kimutatást, s kezdhettem elölről az egészet. Vityka Stefannal és Szemjonovval másfél óra múlva érkezett vissza, elégedetten és vidáman, a gépkocsin púpozva kitűnő nyírfahasábok. Júlia aszszony is mosolygott, ahogy fogadta őket, de Zosia még mindig mérgelődött. Mint Stefan elmagyarázta Vitykának, Zosia azt mondta, neki nem kell olyan fa, amelyért valaki az életével fizethetett volna, hogy édesanyjával együtt meglettek volna a fa nélkül is. Zosia annyira temperamentumoson tiltakozott, háborgott, hogy Júlia asszony hamarosan engedett neki, lemondott a fáról, és megkérte Vitykát, vigyék a fát Stefan udvarára. Vityka ezúttal, szokása ellenére, meg sem próbált ellenkezni, rögtön megfordult a gépkocsival, és elhajtott, Júlia asszony és Zosia pedig dolguk után néztek, én meg ismét magamra maradtam a szerencsétlen iratokkal. De a teendőim, minden igyekezetem ellenére, mintha csak nem akartak volna fogyni, pedig már nagyon szerettem volna mindennek a végére járni, hogy nyugodt lélekkel megírhassak egy levelet anyámnak. Csak dolgoztam egyfolytában, közben Vityka még egyet fordult a kocsival, s mivel Zosia és Júlia asszony nem volt a közelben, Szemjonovval és Stefannal pillanatok alatt lehányták a fát a kocsiról, s hamarosan rakást emeltek belőle a pajta mellett. Nekem közben eszembe jutott, hogy a kertben le kell váltani az őrszemet, s mihelyt Szemjonov fölszabadult, kiállítottam őrségbe. Stefant is elhíták: rokonai érkeztek látogatóba. Ö is elment hát, de előbb még egyszer megköszönte Vityka buzgalmát, meghívta, nézzen be hozzá, igyanak meg yegyütt egy üveg kisüstit. Vityka megígérte, hogy nemsokára teszi tiszteletét. Vityka a kocsi hágcsóján ült, még elszívott egy cigarettát, mielőtt visszavitte volna az autót az aknavetősökhöz, s elgondolkozva nézte a farakást, amikor megjelent az udvarban egy rongyokba öltözött, szánalmas, piszkos öregasszony, és siránkozó hangon megszólította. Az asszony egyre rimánkodott, hogy nie néma, s hol a farakásra mutogatott, hol meg az utcán átellenben egy rozoga viskóra, amely nyilván az övé volt. — Holnap, mama, holnap — nyugtatgatta Vityka az öregasszonyt, mivel rögtön megértette. — Okvetlen! Bizonyos voltam felőle, hogy Vityka neki is visz holnap egy forduló fát, de a mama nem értette meg, amit Vityka mondott, s tovább siránkozott, csontos öklével a mellét verte, és makacsul hajtogatta, hogy nie néma. — Nézd csak, az ördög öreganyja, hogy szakadjon ketté! — ugrott föl Vityka, merthogy nem állhatta a könynyeket; veszettül dühös arcot vágott, s mintegy részvétet keresve felém pillantott. — Akár a kullancs, nem száll le az emberről. Még egyszer nekifohászkodott, aztán csizmája sarkával eltaposta a csikket, és élénken megragadta a kilincset a kocsi ajtaján. Rögtön tudtam, hogy Vityka haladéktalanul indulni akar, s ezúttal egyedül, pediq a nap már lenyugvóban volt, az erdőben bizonyára besötétedett, s így a támadás veszélye sokszorosra nőtt. Pillanatok alatt összeszedtem az iratokat, elzártam őket a kazettába, a Dodge-ból kivettem saját géppisztolyomat, s vissza szaladtam az udvarra. — Te meg hova készülsz? — csodálkozott Vityka. — Fáért? ... Előbb végezz az iratokkal! — utasított. — Gyorsan fordulok! És már ki is száguldott az udvarról, én meg bambán néztem utána, s arra gondoltam, hogy nem lett volna szabad egyedül hagynom, nem kellett volna olyan könnyen engednem, de aztán visszaballagtam a kertbe. Fizikailag képtelen voltam rá, hogy folytassam az írást. Kezem elzsibbadt, szinte teljesen elhalt; akárhogy meresztgettem a szemem, az esti félhomályban az almafa alatt már alig tudtam megkülönböztetni a betűket; a fejem sem fogott már, ráadásul megfájdult. Emellett még Szemjonov, akit nyilván boszszantott, hogy egész estére őrségbe állítottam, s bizonyos volt az én engeÉs tulajdonképpen, ki ez a lány, és mi különleges van benne? Egészen átlagos, amilyen az életemben — persze, ha megmaradok — még nem egy fog elém kerülni. Kétségtelenül lesznek csinosabbak, szebbek is. De meg hát mi közöm lehet nekem, a komszomolistának, a meggyőződéses ateistának egy katolikus lányhoz? Micsoda!? Hiszen ha belegondolunk, és nevükön nevezzük a dolgokat, ez a lengyel .leány fanatikus vallásos! Ráadásul nyilvánvalóan megátalkodott nacionalista ... Én cárevics vagyok. Elég. A büszke Lengyel leány a porba nem aláz. Elméletileg minden helyes és logikus volt, ám, sajnos, csak emléletileg. De hiába volt minden, hiába próbáltam erőszakkal másra gondolni, hiába igyekeztem valami rosszat találni benne, hiába győzködtem magammal, s találtam ki mindenféle marhaságokat... Bandukoltam a gabonatáblák között, gondolattalanul, vittek a lábaim, s csak amikor a leszálló szürkületben komornak ható, nagy erdő szélére értem, álltam meg körülnézelődve és eltöprengve. A sejtés akkor hasított belém, amikor az út porában véletlenül megpillantottam az aknavetőüteg gépkocsijának friss nyomait. Nyilván ez volt az az erdő, amelyre Vityka fáért járt, de egyszerre minden megvilágosodott előttem: hallottam, amikor Stefan délután elmagyarázta Vitykának, hogyan lehet eljutni az irtásra, én ezt önkéntelenül is megjegyeztem, s most lelkem mélyén Vitykáért aggódva, gondolkodás nélkül ezen az úton jöttem. Az erdőben fanyar fenyőillat terjengett, sötétedett, a levegő fülledt volt, s körös-körül minden komornak tűnt. Nem mehettem beljebb ötszáz méternél többet, amikor valami nagyon fekete, hatalmas tárgyon akadt meg a szemem, s nem is jöttem rá rögtön, hogy ez a mi sebesültszállító autónk, amelyet a németek felgyújtottak. Odamentem a roncsokhoz, de nem néztem bele — másfél év alatt láttam már hullát éppen eleget —, hanem leguggoltam, nagy nehezen megkerestem a kocsink nyomát, és továbbindultam. Nem emlékszem rá pontosan, féjtem-e abban a baljós ellenséges erdőben, de annyi bizonyos, hogy tele voltam aggodalommal. Ha történne valami Vitykával, sohasem tudnám megbocsátani magamnak, hogy egyedül elengedtem. Addig mentem egyre beljebb a renmoior oerregesei, $ miuian meganupitottam, hogy a gépkocsi felém közeledik, félrehúzódtam, és elrejtőztem a fák mögött. Vagy két perc múlva elsötétített fényszórókkal gyér világosságot bocsátva maga elé, eldöcögött mellettem a hasábfával megrakott gépkocsi; a volán mögül Vityka óvatosan meresztgette szemét a félhomályba. Eszembe se jutott, hogy utánaszáljak. Egyszerűen csak azt akartam, és azt éreztem kötelességemnek, hogy ha valami történik, mellette legyek. De afelől biztos voltam: ha most észrevenné, ha megtudná vagy esetleg megsejtené, hogy nyugtalanság, az életéért való aggodalom hajtott utána az erdőbe, bizonyosan kinevetne, és alighanem minden harag nélkül, de megvetését nem takargatva ilyesmit mondana; „Gyerekes szamárság!" vagy „Szépelgés meg rothadt szentimentalizmus!“ És még bizonyára jól meg is mosná a fejemet: hiszen teljesen fegyvertelen voltam; amikor elindultam, nem is gyanítottam, hogy az erdőbe kerülök, még pisztolyt sem vittem magammal. Vityka elporzott a falu felé, én meg nem sokkal utána kimentem az útra, és az összeégett autóroncs mellett kisétáltam az erdőszélre. Emlékszem rá, nem éreztem különösebb megkönnyebbülést, amikor végre kikerültem az erdőből, és újra körülvettek a rozstóblák. Mi jót ígért nekem ez az este, mi várt engem a faluban? ... Mintha a rozs is együttérzéséről akart volna biztosítani, elárvultán susogott lengedező kalászaival, s fárasztó egyhangúsággal cirpeltek a tücskök. Akkor értem a falu szélére, amikor mór egészen besötétedett, sziporkázni kezdtek az első csillagok, a hold pedig kibújt vörösessárga palástjából, s felöltötte ezüstös ruháját. A megfeszített Krisztus a sejtelmes holdfényben ott szenvedett a magas fakereszten; meg kell vallanom, nekem sem volt könnyű, szomorúság lakozott bennem, magányos voltam. Amint közelebb értem, meghallottam a gitórszót: Vityka játszott. Természetesen már ledobálta a fát, helyére vitte a gépkocsit, átöltözött, megvacsorázott, s most a szórakozás volt soron. Vityka a tettek embere volt, gyorsan és határozottan elvégezte, amit kellett, én meg eközben szenvelgéseimmel és ábrándjaimmal hervadoztam, mint a virág a légben, semmitérőn, haszontalan. Ügy látszik, Júlia asszony házánál megint összejöttek az emberek, akárcsak tegnap, hogy táncoljanak, szórakozzanak. Ám legyen ... Én nem megyek oda, nem mutatkozom ott. Hadd higgye Zosia — és nemcsak ő —, hogy engem ez egyáltalán nem érdekel, hogy van fontosabb és érdekesebb dolgom, mint mindenféle ugrabugrálás, érzelgősség meg udvarlás. Vityka pedig, gitárral kísérve magát, nagy átéléssel énekelte: Könnyező szemmel, merengve nézem, Régi, sárgult fénykép ez csupán, Régi emlék — hófehér kötényben Szőkecopfos gimnazista lány ... Ma is hihetetlennek tartom, hogy Vityka, ez a bátor, erős, tetőtől talpig férfi, aki nem tűrt semmiféle szentimentalizmust és szépelgést, teljes odaadással énekelhette ezt az érzelgős zagyvaságot. Ostobaság és szinte hihetetlen, de mint mondani szokás, a tények makacs dolgok ... ön talán ma fényes, büszke dáma, S egy pufók, szép kisfiú talán — istenkém — mamának titulálja önt, a szőke gimnazista lányt... Hát így van ez... Igencsak elszontyolodva álltam a kereszt tövénél; ahhoz nem volt kedvem, hogy bemenjek a faluba, s valakivel beszélgetésbe elegyedjek; azt sem tudtam, mihez kezdjek. Hová legyek, mivel kössem le magam, amíg el nem alszom? (Folytatjuk) A lengyel g läny
