A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)

1975-05-09 / 18-19. szám

TIZENÖT EVE

INDULTAK

Olyan hirtelen érkezett ide február, hogy alig volt időm rányitni szememet a télre. Mintha csak tegnap búcsúztam volna el Ipolynyéken Ibos Karcsiéktól és a Zsobrák domboldal lombját hullajtó magányától.... Február van tehát, és a napfényben fürdő utak ismét előttem állnak. S előttem állnak a gömöri dombok is. Mintha egy mesebeli óriás nagy, kerek, barnára sült kenyereket szórt volna szanaszét jókedvében a Rima partján. Ezek között a kenyér-formájú dombok között fekszik mostani utam célja: Velkenye. A falucska felső végén, ahol a Kaszárnya-domb kezdődik, elfogy az országút. Tovább már csak dűlőutak vezetnek, de azok is véget érnek a közeli államhatárt jelző pirosfejű határkövek előtt.

Ez, ilyen Léka Lajos szülőfaluja. Laji, vagy a Róka, ahogyan annak idején az iskolában hívtuk, három évig a padszomszédom volt. Amióta Komáromban elváltunk, egyszer találkoztam vele, de akkor is csak futólag. Ő is sietett, én is.

Akkor még siettünk. Sietnünk kellett. Most azonban már — ha nagyon akarjuk — akad idő, tudunk magunknak időt szakítani arra, hogy visszaforgassuk az idő kerekét, itt, a Rima partján, ahol a csend úgy ül meg a házak között, ahogy nyári falomb között a madárfészek. Különösen az ilyen szombat délutánon, mint amilyen a mostani is.

Legelébb a számonkérni valót borítom Lajos elé:

— Nem jöttél el sem a tíz- sem a tizenöt éves találkozóra.

— Az ötévesen se voltam, ha tudni akarod — mondja. De, hogy egyszer se mentem el, annak oka van. Az ötéves találkozó idején vizsgáztam a vasúton, amikor a tízéves volt, akkor született a kislányunk, tavaly pedig behívtak katonai gyakorlatra. De táviratot küldtem. Azt csak megkaptátok?!

— Nem tudok róla. De azt gondolom, ez most már nem’' is fontos. Az viszont érdekelne, hogy egy zootechnikusból hogyan lesz vasutas.

— Nincs abban sok érdekes. Az érettségi után egy évig dolgoztam a szakmában, ezer korona fizetésért. Tizenhárom falum volt, tudod, hogy ez mit jelent, s azt is tudod, hogy ezer korona utazásra sem volt elég. Persze, amikor feimondtam, nem akartak elengedni. Végül mégis az lett, amit én akartam. Aztán idehaza dolgoztam a szövetkezetben ezt-azt, ahogy jött. Nem éreztem magamat valami jól ebben a felemás helyzetben. De miré valamerre fordulhatott volna a sorom, behívtak katonának. Mikor hatvanháromban leszereltem, a vasúthoz toboroztak munkásokat, hát elmentem. Egy évig gyakornokoskodtam, aztán elvégeztem egy háromhónapos tanfolyamot, s azóta Rimaszombatban dolgozom az állomáson. Ennyi az egész ...

Közben Lajos felesége megteríti az asztalt. Uzsonna után pedig Lajos bort hoz.

— Hideg van — mondja, amikor bejön, s a kancsót az asztalra teszi. — Itt termett az udvaron; kóstold meg.de ha nem ízlik, ne idd. Adok mást.

Alkonyatkor felkerekedünk falut nézni. A tavaszra váró fák mozdulatlanul állnak a lopakodó sötétben, s a házak ablak-szemei sárga fényt vetnek az útra. A falu: két házsor, s közötte

a széles utca, mint partjai között a folyó. Tágas, térés, fátlan Velkenye utcája, amelyet keskeny szalagként oszt két részre a Patak keskeny vize, melyet egy jobb lendülettel könnyedén átugorhat az emberfia. De azért, szekereknek, autóknak, hidak is épültek fölébe.

— Bizony itt már csak minden második házban laknak — mutat Lajos a fénytelen ablakokra. — Költözik elfelé a nép.

Ballagunk az utcán, ráérősen, a Rima felé. A folyó két partján lombtalan topolyák, füzek és nyárfák állnak az estben. A két part között surrog a víz.

— Gyerekkoromban itt vízimalom állt — mondja Laji, mikor a templom mögé érünk. — Akkor még szép, nagy halakat fogtunk, s jókat fürödtünk a Rimában. De amióta szabályozták a medrét, se halászni, se fürödni nem lehet benne.

Ácsorgunk egy ideig az egykori vízimalom felett, hallgatjuk a folyót, a csendet, amely ráborul a folyóra, a lombtalan fák ágaira, a tetőkre és a

dombokra. Aztán Lajos oldalba bök a könyökével, mint annak idején a padban, ha valami fontos közölnivalója akadt.

— Gyere, megnézzük ópapát, a feleségem nagyapját — mondja, s már fordul is be a templommal szemben álló ház kapuján.

— Kerüljetek csak beljebb — fogad bennünket az öregember, s már mondja is a gondjait Lajosnak. — A mama tegnap megint zúgott, hogy ittam.

— No!?

Az öreg összehúzza a szemöldökét, felemeli a kezét, s az ajtó felé bök az ujjával.

— Ha meghalok, már nem tehetek ilyet, ezt mondtam neki.

Elmosolyodik.

— Jól mondtam?

— Jól — helyesel Lajos.

— Jól hát. Az igazság ilyen. Aki iszik, az is meghal, aki nem iszik, az is...

Az ópapa barkácsoló ember. Házakat, kastélyokat „épít" hurkapálcikákból.

— Vittek ezekből már külországba is — mondja.

Békességet, nyugalmat kívánva hagyjuk el a házat, s lépkedünk a kihalt utcán.

— Hol, merre jártál a tizenöt év alatt? — kérdem Lajost.

— Itthon voltam.

Néhány lépés után megáll, szembe fordul velem.

— Miért kérded?

— Kíváncsiságból. Nincs jelentősége.

— Azt aztán el nem hiszem — makacskodik.

Ez az a pillanat, amikor hirtelen visszavedlik diákká, azzá a Lékává, aki három évig ült mellettem a padban, s kérdezni és válaszolni is leginkább csak tőmondatokban szokott.

— Akkor ne hidd, te vasutas, ne hidd, ha nem akarod.

— Elkezdjük? — áll meg a hangosabb szóra.

— Inkább ne — mondom. — Úgy se győznénk meg egymást most sem.

— Ki tudja? Az ember is változik, nem csak az időjárás. Tizenöt év nem két nap.

Nem két nap. Ez bizony így igaz. Tizenöt év előtti magunkat idézem meg. Nem voltam valami jó diák, igen keveset tanultam, még ha a bizonyítványaimból ennek az ellenkezője derül is ki. Az órák alatt olvastam és verseket írtam. Olvastam és írtam makacsul és kitartóan. A verseket, amelyeket ott írtam, Lajos olvasta legelsőként. A legkegyetlenebb kritikus volt, akivel valaha is szembe kerültem. Ha a vers nem tetszett neki, minden to-AVUL

vábbi magyarázat nélkül széttépte és a szemétkosárba dobta. Ezt még Rezső bácsi, az osztályfőnökünk se tette, pedig neki sem tetszettek a verseim. (Később a két első verseskötetemmel sikerült némiként módosítani a verseimről alkotott véleményét.) De Rezső bácsival lehetett vitatkozni. Lajossal nem. Hát ezért mondtam az előbb, hogy ne kezdjük el a vitatkozást. Úgy sem jutnánk semmire.

A vita helyett Lajos szülőházának kapuján fordulunk be, immár teljes egyetértésben. Léka bácsira, Lajos apjára alig ismerek rá. A haja az elmúlt tizenöt év alatt megfehéredett. Sokáig pásztorember volt, most már hatodik esztendeje a szövetkezet zootechnikusa. Bámulom csak, hogy mi mindenre emlékszik; szinte az egész osztályt név szerint sorolja-kérdi, hogy ki merre van. Majd az apámat említi, aki az érettségi bankettre egy demizson bort hozott, s azt, hogy hogyan ittak a demizsonból ... Most pedig egy üveg szilvapálinkát tesz az asztalra.

— Ez még a Lajos lakodalmából maradt — mondja. — Ezt kóstold meg.

Lajos feleségével és kisfiával

Rossz ivó vagyok, de most nem keresek kifogásokat. A tisztesség és a vacsorára elfogyasztott töltöttkáposzta — amelyből az „abrakost", vagyis a káposztalevelet, nem illik megenni —, na meg a férfiúi becsület úgy kívánja, hogy helyt álljak.

Reggelre persze fáj a fejem, s ezen még a tiszta, szép napsütés, s a dombok között igencsak frissen száguldozó szél sem tud változtatni. Felkapaszkodunk a Kaszárnya-dombra, amelyről messzire ellátni a Sajó és a Rima völgyében. Itt kezdődik az Erdőhát, amely lenyúlik egészen Egerig. A hűvös szél csapkodja a dombhátak, birkalegelők gyér és kopott füvét; Bácskái Béla tájképei villannak fel előttem; a Tavaszelő égbefutó dűlőútjávak.. Itt szemben velünk a Kerektetőn a szilvafáiT fekete-csupasz ágai pedig a Lyukva-pusztát idézik.

Ezt kóstold meg ..