A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-04-11 / 15. szám
---------r............................... ............................................................................ Az Éden felé Egy férj monológja Kedves uram, mindennek az asszony és a kutya az oka, de inkább az előbbi, aki nélkül a másik sem létezhetne, legalábbis nem az én lakásomban; nincs az a iái felépített gondolatrendszer, amelyik e két lény mellett épségben maradhatna. Ha a feleségem véletlenül abbahagyja a karattyolást, ami már önmagában is fölér egy bibliai csodával, nyomban rákezdi a másik s mintha megveszett volna, belécsahol az agytekervényeimbe. Kérem, én mérnökember vagyok, fejem tele a legvadabb és legvalószínűtlenebb valószínűségszámításokkal, matematikai képletek és hangyaként nyüzsgő statisztikai adatok között élek, ilyen körülmények között egy karattyoló feleség és egy ugató-nyűszítő-vonító szörnyeteg társaságában nem lehet dolgozni. Pedig még csak azt sem mondhatom, hogy rosszul nősültem, feleségem intelligens asszony a maga módján, hogy mást ne mondjak, az internátusbái, ahoi főiskolás koromban laktam, például egyenesen az ő, harmadik emeleten lévő hóromszobás lakásába költözhettem, a kutya se akármilyen kutya, törzskönyvezett dán dog, még a dédapja anyakönyvi kivonatait is ismerem — s mindkettőjük szeméből sugárzik felém a megfizethetetlen kutyahűség, Nincs az az istenhátamögötti borozó, ahol meg ne találnának s diszkrét duruzsalással és nyüszítéssel haza ne csalnának. Mondom, mérnök vagyok, s fejemben svábbogarakra emlékeztető számok nyüzsögnek, s mire magamhoz térek nagy szórakozottságomból, vagy hogy pontosabb legyek; mire a koncentrálást abbahagyom már itthon is vagyok, a harmadik emeleti purgatóriumban. Kezdődik a fej- és kutyamosás. Az elsőt Éva végzi, véget nem érő, szelíd szidalmazással, a másik, azaz a Floki fürdetése rámbízatik. Nehéz ilyen körülmények között élni. Ismétlem, mérnökember vagyok, de nem érzem magom szakbarbárnak, néha, békésebb estéinken például Shakespeare-szonetteket olvasgatok Flokinak és a feleségemnek, „az vagy nekem, mi testnek a kenyér” ésatöbbi. Olvasok, olvasgatok, egyszercsak mit veszek észre? Nemcsak Éva, a feleségem, hanem Floki, ez a több aranyérmet nyert, nemzetközileg elismert, értelmiségi eb is édesdeden alszik. Versenyt horkolnak a gyönyörű szonettek ritmusára. Ilyenkor szokott belémvágni a mennykő s darabokra töröm nemcsak a hangulatot, hanem feleségem módfelett korszerű éjjeliszekrényét, a hangulatvilágításra átszerkesztett állólámpát és a magnetofont. Mondom, mindennek ez a két hűséges istenteremtménye az oka, annak is, hogy, idekerültem; no meg a nők nemzetközi éve. Nem vagyok konzervatív ember, elismerem a nők teljes egyenjogúságát, tehát azt Is, hogy nemzetközi nőévet rendezzenek maguknak, ha szükségét érzik, ha már annyira keveslik a nemzetközi nőnapot. Csak azon lepődtem meg, amikor Éva vallatni kezdett, nem mondom, nagyon tapintatosan, hogy mivel is lepem őt meg a nemzetközi nőnap alkalmából. A japán nőkre jellemző leheletfinom tapintattal adta elő, hogy „kinézett" magának egy gyönyörű selyem kimonót, azzal szerezhatfiém neki a legnagyóbb örömöt és meglepetést. Megjegyzem, hibás vagyok, nem figyeltem eléggé, épp egy bonyolult számításba merültem, koncentráltam, nemcsak azért, mert valóban nagyon bonyolult számtani műveletről volt szó, hanem, mert azt a munkát másodállásban végeztem itthon, mégpedig éppen a nemzetközi nőév tiszteletére, vagy ha fellengzősen akarnám kifejezni magam, áldozat volt ez a női egyenjogúság oltárán; mondom, hibás voltam, hem figyeltem eléggé, csak a „kimonó" szó ütötte meg a fülemet, de azt meg, istentudja m|lyen képzettársítás, vagy csak hangtani hasonlóság miatt, én bizony kimenőnek értettem. így hát, amikor a munkával végeztem, kimentem és... kimaradtam. 1 ......................-................................ Kimaradtam bizony, mert a barátaim, csupa komoly, műszaki szakember, élükön a dirivel, közölték velem, hogy ma van a nemzetközi nőnap, amit, az egyenjogúság kedvéért, valamiképpen meg kellene ünnepelni, továbbá, hogy a nemzetközi nőév is erre az esztendőre esik. Ezalkalommal sikerült olyan borozóra bukkannunk, amit sem a nemzetközileg elismert dán dog, sem finomszimatú feleségem nem talált meg. Jómagam is csak arra emlékszem, hogy valami hegy alatt, de az is lehet, hogy egy hegy tetején volt. Arra is emlékszem, hogy cigányzenekar játszott a borozóban, ahol több kerekcombú egyenjogú is üldögélt, hol a diri, hol valamelyik ikollégám térdén. Nekem egy délkeleti akcentussal csicsergő fekete démon jutott, akit én egész éjjel Évának vagy Flokinak szólítottam, mert talán mondanom sem kell, hogy mellette is állandóan a feleségemre és dániai lakótársamra koncentráltam. A pénzem, amit megbízóm a különmunkáért ott helyben kifizetett, természetesen elúszott, szinte V alakban úsztak el a százasok, mint ősszel a darvak. A prímás, aki határozottan azt állította magáról, hogy ő Lakatos Sándor törvénytelen fia, értette a dolgát, széles homlokára úgy ragadtak a bankók, mintha csirizzel lett volna bekenve. A délkeleti tájszólással csicsergő, fekete madárka hajnal felé elrepült, hogy hová, azt rábízom a kereszt re jtvény-fejtőkre. Már gyönyörűen megvirradt, amikor elindultunk hazafelé. Éva kedvenc virágéból, a gyöngyvirágból, egyetlen csokor sem maradt ekkorra, de még kígyósziszt sem tudtam vásárolni a Flokinak, pedig megérdemelte volna, lévén ő is női lélek. Hát így kerültem ide. Mondom, mindennek ők az okai: Éva, tündérien karattyoló feleségem és Floki, ez a több nyelven nyüszítő hűségszimbólum. Mert kérem én módszeresen dolgozom, keményen koncentrálok és ha egyszer már ott tartok, hogy törni kell valamit, akkor zúzok is. Nagy alapossággal, rendszerességgel, úgy, hogy legalábbis kő kövön ne maradjon. Mérnök ember vagyok én, kérem. Amikor Éva karattyolni kezdett, hogy hol a pénz, a virág, meg a kimonó, amikor Floki is azt kezdte nyüszíteni, hogy megérdemelném, ha a lábikrámba harapna, mert hogy hol a kígyószisz, én, kérem, hozzáláttam a háromszobás lakás teljes és általános leszereléséhez. Először földhözvágtam a nagy faliórát. Alkatrészeire hullott, természetesen. Ez pontosan hét óra tíz perckor történt. Ezután likvidáltam a herendi porcelán-készletet, megsemmisítettem Dajana elnevezésű tévékészülékünket, Barcarola nevű világvevő rádiónkat, földöntöttem a három könyvszekrényt. Egy karosszéket belévágtam a zongorába, amelyik, ha jól tudom, Petroff névre hallgat, és azalkalommal gyönyörű disszonáns zenét produkált. Mindezt persze feleségem sírása és dán kutyám nyüszítése közben. Műszaki! alkat vagyok, de mint mondottam, a lírához is van némi érzékem, például képtelen vagyok elviselni a nőnemű lények sírását-rívqját; különösen most, egy lépéssel túl a nemzetközi nőév küszöbén, a teljes női egyenjogúság megsértésének érzem. Mert én nem sírtam példának okáért, pedig elvégre én is egyenjogú vagyok, nemde? Ehelyett ablakot nyitottam, — gyönyörűen áradt be a hűvös, tüdőtógító, tavaszi levegő — s szelíden közöltem a két hölggyel, Évával és Flokival, hogy ha nem hagyják abba az üvöltést, úgy repülnek ki a harmadik emeletről, hogy még a nemzetközi rendőrség sem fogja megállapítani, miért lettek öngyilkosok. Mert az ember sok mindent megtesz a nők egyenjogúsága érdekében, számol, koncentrál, Shakespeare-szonetteket olvas, érzi, hogy ez az év rendkívüli, mert a nők esztendeje. S látja kérem, ez a hála. Most itt ülök, „mint fák alatt a bolondgomba", ahogy a költő mondaná, és szedem ezt az utálatos gyógyszert, ezt az Antabust, vagy mi az ördögnek hívják, és végképp nem tudok koncentrálni. Éva ugyan azt állítja, hogy a szomszédok jelentettek fel, nem ő, sem a Floki. Őszintén szólva, el is hiszem neki: csupa agglegény, nyugdíjas férfi lakik körülöttünk, akik, véleményem szerint, egyáltalán nem érezhetik át a nőnap, különösen pedig a nők nemzetközi esztendejének óriási jelentőségét. ZS. NAGY LAJOS 18 — Mondtam, apa, hogy ő igen szégyenlős természetű ... Szöveg nélkül Szöveg nélkül — Le azokkal a mancsokkal onnan! Szöveg nélkül
