A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)

1975-03-14 / 11. szám

GÁL SÁNDOR

Azon töprengek ebben, a csallóközi tájat megülő októberi szürkeségben, hogy vannak az életben pillanatok, amelyek évek múltán is olyan élesen rajzolódnak elénk, mintha csak most történtek volna. Nem a nagy, sorsdöntő élményekre gondolok, hanem az olyan apróságokra, amelyek hozzá tartoznak napjainkhoz, s amelyeket százával temet felesleges hordalékként maga alá nap, mint nap az élet és az idő.

Miért van hát, hogy ebből a sok semmiségből néhányat mégis megőriz az emlékezet? S hogy miért éppen ezeket őrzi meg és nem másokat? Nem tudok e kérdésekre válaszolni, mert talán nincs is rájuk válasz. Magam is csak azért töprengek az emberi emlékezetnek e sajátosságán, mert bennem is megmaradtak s élnek ilyen képek, emlékek. Semmi különösebb jelentőségük nincsen. Ha nem volnának, sem érezném a hiányukat. S hogy vannak, azzal sem vagyok gazdagabb. Q

Vagy mégis?

Nos, nézzük csak. Kezdetben harmincketten voltunk az osztályban. Ügy három hét után az egyik reggel egy szőke lány nyitotta ki az osztály ajtaját és tétován megállt, mintha valamit keresne, mintha valamire várna. Ez az a kép, amelyre olyan pontosan emlékszem, mintha ma reggel láttam volna. Pedig idestova húsz éve ennek. Ez a szőke lány, aki harmincharmadikként került közénk, Horváth Erika volt. Mielőtt a mezőgazdasági technikumba jött volna, már járt egy évet gimnáziumba Dunaszerdahelyen.

Ebben a megcsendesült, fényét vesztett őszi világban lassan sodródnak a gondolatok, akár a falevelek. Ide-oda hajolnak, eltakarják egymást, mint amikor köd száll a fák közé alkonyatkor. De most még délelőtt van, s itt Dunaszerdahelyen, ahol már számtalanszor jártam, majdnem eltévedek az egyik új lakónegyedben, amíg végre megtalálom azt a háztömböt, amelyben Kósáné, Horváth Erika lakik.

A csengetésre pöttömnyi, csillogó szemű kislány nyit ajtót,

— Kit keresel? — kérdi szigorú hangon.

— Anyukádat — mondom.

Az ajtót nyitva hagyja és beszalad a szobába, ahol — hallom — Erika igeneket és nemeket ismétel a telefonkagylóba.

— Egy bácsi keres — közli a kislány az anyjával.

— Egy bácsi?

— Igen.

— Egy pillanat, mindjárt jövök — ez már nekem szól. S jön is.

TIZENÖT ÉVE INDULTAK

— Szervusz Kósáné — köszönök.

— Hát te? Hogy kerülsz ide?

— (gy — mondom —, hozott a szél meg az eső.

— Gyere, ülj le. Főzök kávét. Vagy teát adjak?

— Inkább kávét iszom — mondom.

— Várj. Előbb még bemutatom a lányaimat. A nagyobbik Nárcisz, az első házasságomból, a kicsi Mirtild pedig a másodikból.

Nárcisz már komoly nagylány. Iskolás. Mirtild még oviba jár. Négyéves.

Elkészült a kávé.

— Akkor hát kérdezz —■ mondja Erika. — Mire vagy kiváncsi? De

sebbek és tapasztaltabbak voltak nálam.

— Erről már egyszer meséltél.

— Igen. Innen való az első nagy szerelmem. Nős ember volt, hát nem végződhetett jól a dolgunk. ; Mennem kellett. Mert valahogy úgy alakult a világ rendje, hogy a férfi marad. Mondd, hogy van ez? Miért a nők mindig a hibásak? Gondolkodtál már ezen?

1— Még nem. De talán abból ered, hogy nincs bennetek elegendő erő ...

— Na szóval, egyáltalán nem volt valami kellemes állapot, amibe kerültem. Ez valahogy úgy a hatvanas évek elején történt... Csalódott voltam, mindegy volt, mit, s hol dolgozom és élek.

mit is mondjak, hiszen úgyis tudsz mindent...

— Talán csak úgy hiszed. Van amit tudok, van amit nem. Például fogalmam sincs, hova kerültél az érettségi után.

— Tényleg nem tudod?

— Tényleg.

— Nyitrára. Vagy másfél évig voltam zootechnikus az ottani gép- és traktorállomáson. Hát elképzelheted. Idegen környezet; és a munka sem érdekelt valami nagyon. Valahogy így kezdődött.

— S aztán?

— Laborban dolgoztam Nyitrán’. Itt is vagy egy évet. De a nyugtalanság innen is elvitt.

— Hova?

— Királyfiakarcsára mentem tanítani. Nem volt jó választás. Tudod, akiket tanítottam, sokkal idő— Ekkor mentél fel Varnsdorfba

— Igen. Elmentem Varnsdorfba. Két évet töltöttem ott, illetve az ország minden táján, mert munkaerőket toboroztam az ottani üzem részére. Hidd el, szerettem ott lenni. Az emberek megértettek, s anyagilag Is jól kijöttem. Rengeteget utaztam. Astói Ágcsernyőig. Bejártam az egész országot. De sokszor úgy éreztem, hogy csak sodródom minden cél nélkül. S akárhogy is volt, akármennyire is jól éreztem ott magamat, mégis vágytam haza.

Az ember sodródik a világban észak és dél között. Varnsdorf, As, Ágcseinyő ... Sorolhatnám a helységneveket. Nehéz otthonra találni, ha egyszer valahol valami kettészakadt, ha megroppantak a gyökerek. S mégis! S mégis keresi, keresi ezt a helyet. Erika is hazajött.

— Bősön a szövetkezetben dolgoztam — mondja. — De közben beiratkoztam Losoncon az óvónőképzőbe. Tanultam és dolgoztam.

— S férjhez mentél.

— Igen. 1964-ben. A házasságunk sajnos nem sikerült. De hiszen ezt tudod, minek mondjam . . . Vagy ez is fontos?

— Azt gondolom, ez is az;, elmúlt tizenöt évhez tartozik, mint minden egyéb.

—• Hozzá tartozik. Ugyanúgy, mint -a kálváriajárás, amely újrakezdődött. Valahogy nekem abban az időben semmi sem sikerült. Tanítottam Naszvadon, Nagypakán... Nagymegyeren laktam. Elvégeztem az óvónőképzőt, s ide kerültem Dunoszerdahelyre, s itt 1967-ig az óvoda igazgatója voltam. Akkor született a második házasságomból a kis Mirtild, s nem tudtam az igazgatóságot tovább vállalni. De ma is ott tanítok az óvodában.

Nézem Erikát, ahogy a tizenöt év állomásait sorra veszi. Mindenről nyílton és nyugodtan beszél. Azokról a kapcsolatairól is, amelyek nem múltak el nyomtalanul.

— Egy kicsit furcsa természetű gyerek voltam — mondja. — Valahogy mindig úgy éreztem, hogy nem kapok elég szeretetet. Valahogy mindig azt kerestem, de nem találtam. S ez most már talán mindig így is marad. Persze, lehet, hogy csak én érzem így . . .

— Lehet — mondom. — Lehet, hogy csak te érzed így.

Közben Erika felöltözteti a kis Mirtildet. Ma délutános az óvodában. Készülni kell, hogy időben oda érjenek. Az óvoda udvarán elbúcsúzunk. A munka nem vár.

Az óvónéni

Erika kislányával, Mirtilddel