A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-03-07 / 10. szám
Február tizediké. A naptór szerint télnek kellene lennie, a valóságban azonban az időjárás egyáltalán nem hasonlít a télhez. Inkább a koratavaszhoz. Az ablokszárny külső rámájára szerelt hőmérő higanyszála jóval a nulla fok felett áll. A derült égről süt a nap, kissé bágyadtan, de süt, és szélcsend van, ami ritka és szokatlan a fővárosban. Innen, a domboldali lakás ablakából — ahol az asszony áll — Jó messzire ellátni, el, egészen a város pereméig, sőt azt is jól lehet látni, amint a Duna széles szalagja ketté szeli a városon túl elterülő síkságot. A telefonkészülék váratlan csengetésére összerezzen az asszony, mint a gyerek, ha tiltott játékon kapják. — Szépe lakás — mondja a megszokott két szót a kagylóba, s a d-s garetta csonkot elnyomja a hamutartóban. — Szervusz, Mártái — hallja a fér" je Jól ismert hangját. — Főztél-e valamit ebédre? — Hát nem utaztál el?''— lepődik meg az asszony. — Nem .,. Valami közbe jött. Csak az éjféli gyorssal utazom — feleli a férj. — De meglepődtél I Csak nincs valaki melletted?... Vigyázz, anyuci, vigyázz, mert ha netán ... — Ne hülyéskedj, nem szeretem, ha hülyéskedsz — sértődik meg az aszszony. — Ha tudtad, hogy nem utazol, miért nem hívtál fel előbb. Jól tudod, hogy a magam kedvéért sosem főzicskélek. Azért csak gyere, összecsapok valamit... Rántottszelet hasábburgonyával megfelel? — Meg, persze hogy megl... Amit te készítsz nekem ... — Síess, várlaki Mikor Szépe Miklós az utolsó falatot is lenyeli, kérdőn, némi hiányérzettel tekint a feleségére. Az asszony meg mintha a gondolataiban olvasna, szó nélkül a hűtőszekrényhez lép és hozza a férje kedvenc Italát, a barna sört, mert ő aztán tudja, mi a férje kedvenc itala, étele, cigarettája, s Idejében be Is készít mindent, hogy soha semmi ne hiányozzon. — Remek asszony vagy, Mártái... Sokszor mondtam már, mióta együtt élünk, de még mindig nem elégszer... — Ne ingerelj I — mondja az aszszony és játékosan hátba bök! a férjét. — Tudod, hogy nem szeretem az ilyen beszédet... — A hangja száraz, elutasító, de azért belül, a lelke legmélyén hálás. Szereti ezt a nagydarab férfit, ezt a nagy-nagy gyereket, aki ötvenéves korára is jókedélyű, életvidám, és sokszor valóban olyan, mint a gyerek: játékos, csintalan, gátlástalanul virgonc. Mindezen túl pedig valami foghatatlan ártatlanság és tisztaság sugárzik belőle, ami jólesően borzongató, megható és egyben felemelő. — Lepihenek — mondja a férfi. — Ha nem ébrednék fel időben, kérlek, kelts fel. Úgy tíz óra tájban, jó? Az asszony bólint, a férfi pedig homlokon csókolja őt és átmegy a hálószobába. Levetkőzik, lefekszik s nyomban el Is alszik. Rendben az Idegei, Felőle fejtetőre állhat a világ, na egyszer lefekszik, el is alszik. Irigylésre méltó a nyugalma, a természete. A legfonákabb helyzetekben Is feltalálja magát. Sosem veszti el a fejét és a Józan ítélőképességét. Egyszóval minden tekintetben kiegyensúlyozottan él. Az asszony elmossa az edényt. Közben beesteledik. Szándékosan nem gyújt villanyt. Szeret üldögélni a sötétben és el-elkalandoznl gondolatban. Az utóbbi években a férje gyakran elutazik, sok napot és éjszakát tölt egyedül. Különösen azóta gyakoriak az egyedüllétek, mióta a lányuk a volgográdi főiskolán tanul. Nem is túl sötét a lakás, hiszen a redőzetlen ablakon bevetődnek a közvilágítás fényei, érdekes hangulatot teremtve Idebenn. Álmodozásra alkalmas pillanatok és percek ezek. Kicsi kora óta álmodozó természetű volt, de kifelé vajmi -keveset mutatott belőle. Még a legjobb barátaik sem vették észre természetének ezt a vonását, annyira tudta leplezni. így aztán száraznak, hidegnek és megközelíthetetlennek tartották. Hellyel-közzel a férjjé Is. Soha semmilyen helyzetben nem tudott teljesen feloldódni, még italozás körben sem, pedig más' emberekben a szesz sok mindent felold és a felszínre hoz. Igaz, az ő életében ritka az olyan alkalom, hogy egy-két pohárnál többet igyon. Életében egyetlen egyszer érezte, hogy részeg, pontosabban akkor, amikor megtudta, hogy a lányukat felvették a volgográdi főiskolára. Máig sem tudja megmagyarázni, hogy miért Ivott akkor annyit: örömében-e vagy megrendülésében. Egyszerűen Innia kellett. Azon kapta magát, hogy zsibbad a szája széle, elnehezedik a keze, lába, hogy színes ködök úszkálnak a szeme előtt, s hogy nem fordul a nyelve... De még akkor Is volt ahhoz ereje, hogy idejében eltűnjön az illetéktelen szemek elől. Hirtelen felpattan a helyéről: eszébe jut, hogy reggel csomagolás közben elfelejtette betenni férje utazótáskájába a borotválkozás utánra használt kölnit, a dohányszagút. Az aférje kedvence. Más kölnit talán nem Is kenne az arcára, mivel hogy az olyan „vastag és komoly férfiszagú“ ... Minden férfi bogaras egy kissé. A fürdőszobába lépve bejetekint a tükörbe. Elmosolyodik. Elégedetten állapítja meg, hogy negyvennyolc éves kora ellenére sima és hamvas az arcbőre, álla alatt a nyaka sem ráncosodik még, s a melle is jól „tartja" magát... Süldő-lányos szégyenkezéssel kapja el a tekintetét a tükörről, fogja a kölnit s felnyitja a férje utazótáskáját. A táskában matatva hosszúkás doboz akad a kezébe. Az első pillanatban azt hiszi, hogy a szappantartó, de mégsem, mert ez a doboz simább és karcsúbb, Ismeretlen a tapintása. Hirtelen elhatározással kiemeli, felnyitja a fedelét s elámul a csodálkozástól: aprószemű aranylánc négylevelű lóherével csillog a dobozban a ráhulló villanyfényben. Megbabonázottan áll az asszony az előszobában, kezében enyhén megremeg a doboz, csillog a nyaklánc, mintha hamiskásan mosolyogna, s ő csak áll, áll elmerengve, egyszerre érez örömet és valami tompa, bújkáló fájdalmat. Vajon kinek vette!? Neki? Vagy másnak? Lehetetlen, hogy másnak vette! Az ő férjei... De ha neki vette, akkor miért nem adta át? Elfelejtette volna? Es egyáltalán milyen alkalomra vásárolta?... És miért dobott ki hiába annyi pénzt, mikor semmi szükség a nyakláncra ... Lassú mozdulattal lehajtja a doboz fedelét és visszateszi a táskába. Bódulton, szédelegve a konyhába megy. Felkattlntja a villanyt és leül. Könyökét az asztal lapjára szúrja, állót a tenyerére hajtja. A festő a tépelődő, tanácstalan s a vegyes érzéseivel küszködő embert látná benne. Másnak vette volna? De kinek, kinek? Hiszen olyan szépen éltek, soha komolyabban össze nem vesztek ... Lehetetlen, hogy van valakije. Azt nem lehet annyira eltitkolni. Sok apró Jelzés figyelmeztette volna. Az asz* szony ösztönösen megérzi, ha osztoznia kell a férjén valakivel. Eddig semmit sem érzett, semmit nem vett észre. A legparányibb jelzés sem jutott el a tudatáig. Vagy annyira elvakítja a férje iránti bizalma, hogy a legkézzelfoghatóbb dolgokat sem veszi észre? Lehetetlen I Ahogy így tépelődik és küszködik a gondolataival, tekintete a falinaptárra esik... a tizes számra ... „Február tizediké" — mondja ki félhangosan, majd megismétli egyszer, kétszer... tízszer ujjongva, felszabadult örömmel és megnyugvással. Hiszen ma huszonöt éve házasodtak ősszel Persze hogy neki vásárolta férje a nyakláncot. Hogy is borulhatott el annyira az elméje, hogy meggyanúsította a férje tisztaságátI Ezekre a gondolatokra könnybe lábad a szeme, s régen érzett boldogság zsiborog szét a lelkében. Legszívesebben a hálószobába rohanna és összevissza csókolná a férjét, de nem akarja megzavarni az álmát: hosszú út vár rá, hadd pihenjen. Azért óvatosan mégis becsíklábol a szobába és leül az ágy szélére. Szeme és képzelete legyőzi a sötétséget s úgy látja maga előtt a csendesen szuszogó férfit, mintha a legélesebb fény hullana rájuk a mennyezetről. Olyannak látja őt most, mint amilyen huszonöt évvel ezelőtt volt: nyurga, gyerek képű, meleg szemű, telve erővel, önbizalommal, fiatalos lelkesedéssel. Es látja őt a szűk albérleti szobában, miként éjszakáról éjszakára a könyv fölé görnyedve tanul, arcán a tudásvágy szomjával, homlokán a küzdelem redőlvel... És látja őt letörtnek, megrendültnek, mjkor halva született az első gyerekük, de az az arca Is benne él, amellyel a bölcsőben rúgkapáló kislányuk fölé hajolt... A férfi mozdul, a hátára fordul, észreveszi a feleségét, tétova mozdulattal feléje nyúl. — De jót aludtam I — mondja ásítást nyomva el a tenyerével. — Már tíz óra? — s felpattan. Jó fél órát pocskol a fürdőszobában, ahonnan frissen, dudorászva lép ki. Közben az asszony meleg szemmel kíséri minden mozdulatát, fokozódó Izgalommal és bizakodó várakozással lesi minden szavát. A férfi végre elkészül, az órájára pillant: van még bőven idő az indulásig. Ideges fény villan a szemében. — Nincs itthon konyakunk? — kérdi. — Meginnám. — Akad néhány kortynyi — mondja az asszony befelé mosolyogva: bizonyára konyakozás közben akarja átadni az ajándékot, úgy hatásosabbnak véli. Fordul, térül, hozza a konyakot, poharakat, telitölti, felemelik, összekoccintják egymás szemébe nézve, mintha mondani akarnának valamit, de nem szálnak semmit. Isznak. • Elmarad a szó, egyelőre az ajándékozás is, de az asszony még mindig bizakodik: bizonyára az indulás előtti pillanatban adja át... A konyak elfogy, az idő elszalad, Indulni kell. A férfi felveszi a felöltőjét, az asszony torkára meg keserű csomó ül. Elbizonytalanodik. A szíve is összevissza kalimpál. Szólni kellene, hátha megfeledkezett róla. Szólni, de hogyan. Olyan izgatott, hogy jóformán egyetlen szót sem tudna kimondani. Zavarában a konyha felé indul, megáll, megkeményíti magát, s úgy tesz, mintha csak véletlenül jutna eszébe. — Reggel elfelejtettem betenni a kölnidet... de közben eszembe jutott ... és szóval betettem... — Idegenül cseng a hangja. — Köszönöm, anyuci, jó, hogy te mindent számon tartsz, köszönöm I — mondja a férfi észrevéve az asszony furcsa zavarát. Mi történhetett vele? ... Kézbefogja a táskáját. — Semmit nem felejtettél el, Miklós? — kérdi az osszony már-már feljajdulva. — Azt hiszem, nem... — feleli a férfi. „Mit felejthettem volna el?", gondolja magában, aztán hirtelen felismerés gyúl az agyában: „Persze, a kölni, a táska, megtalálhatta a nyakláncot ... most mit tegyen, vegye elő és akassza a nyakába, nem, nem, ez így nem jó" ... Homlokon csókolja az asszonyt és kilép az ajtón, majd búcsút Intve elindul lefelé a lépcsőn a gyéren megvilágított lépcsöházban. A fordulóból még egyszer visszamosolyog a feleségére, aztán végleg eltűnik a szeme elől. Az asszony már csak lépteinek a kopogását hallja, azt is mind elhalóbban ... Becsukja az ajtót. Fáradtan a hálószobába támolyog és végigdűl az ágyon. Fejét a párnába fúrja és sírni kezd. Nem jajong, nem fetreng, csak sír csendesen, meg-megránduló háttal... Egy világ dűlt össze benne. Órák múltak el, vagy csak percek, nem tudja. Arra lesz figyelmes, hogy valahol ajtó nyílik... Itt nyílik. Itt a közelben ... talán az előszobában ... vagy másutt... csak képzelődik? ... Nem, nem képzelődik... semmi kétség: valaki Jár a lakásban, hallja a lépteit... Riadtan felül és vár... Férje jelenik meg az ajtóban: arcán mosoly, kezében meg a nyaklánc csillog. Álmodik, vagy valóságot lát a szeme? Semmi kétség: a férje áll előtte. — Miklós — sóhajtja. — Hát vlszszajöttél? A férfi bólint, hozzálép, nyakába akasztja a láncot és megcsókolja ... és az asszony abban a pillanatban elhiszi, elhiteti önmagával, hogy a férje neki vásárolta a nyakláncot, pedig tudja, hogy nem igaz... mégis elhiszi. Mert olyan a hűségesen szerető ember, hogy mindent meg tud bocsátani, mindent... Vagy mégsem?
