A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-02-28 / 9. szám
A színpompás népi táncok legszebb mozdulatait vagy a sportversenyek döntő pillanatait, amelyek a másodperc ezredrésze alatt tovatűnnek, sokszor a tökéletes fényképezőgéppel felszerelt fotóriporternek sem sikerül megörökítenie. A döntő, a drámai pillanatról, amelyek sohasem ismétlődnek meg, lemaradnak. És annak a képzőművésznek, aki a gyors mozgások, a táncok vagy a sportversenyek pillanatainak rajzolására, festésére vállalkozik, még nehezebb feladatokkal kell megbirkóznia. Művészeti, mesterségbeli tudásán kívül értenie kell a tánchoz, a sporthoz, ismernie kell ennek módszertanát. Ugyanakkor gyorsan és koncentráltan kell dolgoznia. Minden bizonnyal ez az oka annak, hogy képzőművészeink csak elvétve festenek népi táncokat, sporttárgyú képeket. Greiner Szibill festőművész, akinek táncmozduiatokat, sportesemények egy-egy mozzanatát megörökítő alkotásait ma már világszerte ismerik, hatalmas papírtömbökkel, színes tusokkal, pasztelekkel felszerelve a népi táncfesztiválokon és sportrendezvényeken évek óta fáradhatatlanul olyan pillanatok megörökítésére „vadászik", amelyek a hivatásos fotósok számára is élményt jelentenek. Gombaszögön, Stráznicén, Zselizen, a téli sportcsarnokokban, a sportpályák zöld gyepszőnyege mellett ülve rajzol, fest, örökíti meg a legszebb és legérdekesebb mozzanatokat. Első nagy sikereit a Bratislavában megrendezett műkorcsolyázó Európabajnokságon, az ejtőernyős, majd a jégkorong-világbajnokságon készült színes pasztell- és tusrajzaival aratta. Mintegy fél évtizede, amikor Bratislavában, az első testnevelési és sporttárgyú képzőművészeti kiállításon az egyik francia vendég Greiner Szibill alkotásaiban gyönyörködött, elragadtatással állapította meg: — Ca c’est épatantl... Megjártam már a fél világot, de sportrajzban ilyen tökéleteset még sehol sem láttam. — Az egyik képnél megállva pedig örömmel kiáltott fel: — Hiszen ez a mi Gilettink, műkorcsolyázó bajnokunk! Azt hiszem, művésznek ez a legnagyobb elismerés... Greiner Szibill Bratislavában Benka és Mudroch festőművészek iskolájában ismerkedett meg a komoly festészettel, majd Budapesten, a Képzőművészeti Akadémián, Szőnyi professzornál fejezte be tanulmányait. — A felszabadulás utáni években elsősorban a népi táncok megörökítésére összpontosítottam a figyelmemet. Mindenüvé elmentem, ahol népi táncegyüttesek szerepeltek. Sokat dolgoztam, és ma már nyugodt lelkiismerettel mondhatom: sikerrel — emlékezett legutóbbi beszélgetésünk során a művésznő. — Sportmozzanatokat az ötvenes évek elején kezdtem megörökíteni. Különösen a műkorcsolyázás vonzott — hiszen ez is tánc. De a spartakiád színpompás bemutatóiról készült rajzaimmal, színes pasztelleimmel arattam az első nagy sikert. Azóta sokat tanultam. Sokat láttam, tapasztaltam. Nyugodtan mondhatom: megjártam Európát, Afrikát, örökké emlékezetemben él a felejthetetlenül szép római olimpia, a gyönyörű római olimpiai stadion, s ugyanakkor a moszkvai Leninstadion is, ahol 1980-ban rendezik meg a nyári olimpiai játékokat. Ennek korszerű művészeti díszítései vitathatatlanul esztétikai hatással vannak a közönségre. Sajnos, ez a mi sportcsarnokainkban és stadionjainkban még hiányzik ... — És a tervek? — Rengeteget dolgozok. Szinte látástól vakulásig. De az idén nyáron megrendezésre kerülő országos spartakiádra ismét elmegyek, hiszen testnevelésünk és sportunk színpompás seregszemléje olyan témakör, amely mindig lekötött. Úgy tervezem, hogy aztán majd ősszel ismét kiállításon mutatom be legújabb alkotásaimat. Remélem, azok is elnyerik a művészetszerető .közönség tetszését. FEDERMAYER ISTVÁN
