A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-02-28 / 9. szám
TITKÁROLTÁS Országunkban a kutya ősidők óta adó tárgya. S a nemzeti bizottságon a kutyaadót rendkívül komolyan vesszük. Éppen elég baj nekem, hatvanöt éves, nyugdíjas öregembernek: városnegyedünkben ugyanis én vagyok a polgári ügyek bizottságának a titkára, tehát a nemzeti bizottság meghosszabbított kezének a kezefeje, és nekem kell összeírnom a nyilvántartáson kívül rekedt kutyákat. Mégis örömmel végzem ezt a hazafias feladatot, annál is inkább, mert leküzdhetetlen ellenszenvet érzek a kutyák iránt. Különösen a házőrzőket utálom. Azt mondják ugyan, hogy a kutya hűséges állat. Én azt mondom, a kutya alattomos állat, s letűnt idők csöicevénye. Különösen a házőrző. A vadászkutya legalább hasznot hajt. A szó szoros értelmében: felhajtja a vadat és a puskacső elé kényszeríti, s mikor a vadász elejtette, odahozza a gazdájának, legalábbis az apró négylábú és a szárnyas vadakat. A rendőrkutya nyomra vezeti a nyomozót, az országhatárokon elcsípi a csempészt és a kémet. De mire való a házőrző? Dologtalan, nagyétkű állat. Fölfalja egy süldőmalac napi fejadagját és semmi haszna. Csak hever, sütteti magát a napon és ugat. Nem olyankor, ha tolvaj kerülgeti a házat. Annál több esze van. A tolvaj elszánt ember, és oldalba rúgná a kellemetlenkedő, túlságosan hangos kutyát. Ha nem is sikerülne semmit ellopnia, akkor is meglenne az az elégtétele, hogy oldalba rúgta — a gazdája helyett. Mert a házőrző a gazdája helyett ugat. Igaz, nem a tolvajokra, hanem az ártalmatlan járókelőkre és a szomszédokra. A házőrző jól tudja, hogy a gazdájától úgy sincs mit ellopni. A házat senki se lophatja el, nem vagyunk Amerikában. Ami pedig a házban van, ellopni nem érdemes. Ugyan kinek volna kedve dunnát, paplant, használt ágyneműt, alsóneműt, vagy kopott konfekciós ruhát lopni. Okos ember bankban tartja a pénzét, különösen a pénzbeváltás óta. Akinek meg nincsen pénze a bankban, annak otthon sincs, s ha van, olyan kevés, hogy ellopni, vagy betörni miatta igazán nem érdemes. Mire való hát a há.zőrző kutya? Arra, hogy lapuljon, heverjen — és ugasson, mikor senki nem kívánja, persze: a gazdáján kívül, mert annak rendkívüli öröme telik abban, ha hűségesnek vélt házőrzője mindenkit megugat, s főleg a szomszédokat, mert úgy illik, hogy a szomszédokkal örökké hadilábon állunk. A házőrző átveszi a gazda magatartását. Tudja, hogy a szomszédra haragudni kell, s azért valahányszor megpillantja, bősz ugatással ráveti magát a kerítésre, és ugat; ugat és ugat: mint mondtam, a gazdája helyett. Ha tehetné, legszívesebben a szomszéd lábikrájába harapna. Azt is a gazdája helyett. A kutyatulajdonos a kutyáról azt mondja, nagyszerű kutya, jó kutya, hűséges kutya! Én pedig azt mondom; alattomos kutya. Ügy kell nekik, mármint a kutyáknak, meg kell adóztatni őket. Minthogy a kutyák, bármennyire okosnak is tartja őket a közhiedelem, mégis oktalan állatok, s mivel saját ténykedésükkel csak gazdájukat helyettesítik, méltányos és célszerű is, hogy a kutyák helyett a gazdájuk fizesse az adót. A kutyák ellen irányuló ellenszenvemet leplezve elsősorban is a polgári ügyek bizottságát akartam megrendszabályozni, s legutóbbi ülésünkön megható szónoklatot tartottam hazafias és állampolgári kötelességeinek teljesítéséről, mely esetben a kutyaadó hiánytalan befizetését jelöltem meg a legmagasztosabb polgári erény gyanánt. Fölszólítottam a bizottság tagjait, hogy mutassanak példát polgártársainknak, jelentsék be bejelentetlen kutyáikat, félévenként oltassák be őket veszettség ellen, és tartsák be szigorúan a kutyákra vonatkozó hatósági előírásokat, azaz — ha az utcára viszik sétáltatni, adjanak nekik szájkosarat és pórázon vezessék őket. Biztonság okáért otthon is kössék meg őket, lehetőleg távol a kaputól, hogy az udvarba térő vendéget meg ne haraphassák, vagy írják ki kapujukra: Vigyázat! Harap a kutya! Főleg arra kértem bizottsági kollégáimat, hogy kutyáikat ne engedjék elkóborogni a háztól, sem éjjel, se nappal, mert a kóborló kutya ki van téve a fertőzés lehetőségének, könnyen megveszhet és közveszélyessé válhat. Még az egészséges kutyák is fenyegetik a polgárok egészségét, különösen idősebb polgártársaink egészségét, sőt életüket is veszélyeztetik. Mert például itt vagyok én, aki hatvanöt éves vagyok, és bürgerem van. Ha történetesen megharapna egy kutya, ha nem is veszett, belepusztulhatok. Gangrénát kapok, s még az a jobbik eset, ha csak a lábamat vágják le. Nem beszélve arról, hogy a kutya, ha nem is veszett, a fogazatán hordhatja a veszettség vírusait, s megveszni, úgy vélem egyetlen polgártársunk sem akar. — Ne bolondozz, Mátyás —, mondták bizottságbeli polgártársaim. — Te könnyen beszélsz, mert nincs kutyád, így hát kutyaadót sem kell fizetned. —, A kutya okos és hűséges állat —, mondta a bizottság elnöke — gyalázat és szemtelenség, hogy megadóztatják a hűséget és az okosságot. Nemigen javaslom, hogy komolyan vedd ezt a bolondságot a kutyaösszeírással, s ha már meg kell lennie, írd össze a polgárok kutyáit, de a mienket hagyd ki a sorból. Úgyis ingyen csináljuk, amit csinálunk, pedig Krisztus koporsóját se őrizték ingyen. A bizottsági tagoknak legalább ennyi kedvezményük legyen, hogy elengedik nekik a kutyaadót. Én komolyan vettem a dolgomat. Mentem házról házra, hogy összeírjam a kutyákat. Többnyire zárt ajtóra találtam. A polgártársak be se engedtek — nemhogy a házba — még az udvarba se. A kutyák mintha megérezték volna, hogy ellenségük vagyok; mind az utcán kóborogtak: így hát nem tudtam megállapítani, melyik kutyának, ki a gazdája. Elhúzódott a dolog, egyik hónapról a másikra húzódott. Azóta csaknem egy év telt el, s nem tartottunk kutyaoltást, kutyaadót se fizettünk. Szégyellem rettenetesen, hogy polgártársaim ennyire semmibe veszik állampolgári kötelességeiket. Írtam szigoFÚ levelet a nemzeti bizottság elnökének, neveztessen ki hatósági személyt, aki összefogdossa a bejelentetlen és kóborló kutyákat. Az elnök visszaírt, hogy nagyon szívesen, ha vállalom a kutyapecérséget. Azonnal ad hivatalos írást. Szép keresethez jutok a tisztség által, mert az összefogdosott kutyákat á 50 kacsé átveszik a tudományos kutatóintézetek. Erre már igazán megdühödtefn. Voltam életemben mindenféle: szakács és trombitás a hadseregben, a polgári életben munkanélküli és a köztisztasági hivatal alkalmazottja is, magyarul hóhányó, de kutyapecér mégse leszek. Lemondok a titkári tisztségről. Megírtam a lemondást és elvittem az elnökhöz. Nem találtam a hivatalában, a lakásán kerestem fel. Nagyon szívesen fogadott. Meg is hallgatott, s aztán azt mondja: — Ne bolondozz, Mátyás! Hadd a fenébe a kutyákat! A negyedik pohárka után már meg is békültem volna. Igaz, mit hajszoljam éppen én a kutyákat. Szívélyesen elbúcsúztunk. Mennék ki az udvarra, ki az utcára. Már a kiskaput akarom becsukni a hátam mögött, s akkor harapott meg a Bodri. Az elnök Bodrija. Harmadnapra megdagadt a lábam, olyan lett, mint a kanna. Mentem az orvoshoz, összecsapta a kezét. — Mi történt magával, Mátyás! — Megharapott a kutya. — Milyen kutya? Nem mertem megmondani, hogy az elnök kutyája. Ismeretién kutya volt. Dehogy volt ismeretlen, csak az orvosnak mondtam, hogy ismeretlen. Elküldött a sebészetre, beoltottak veszettség ellen. A lábam ugyan lelohadt! De rajtam a kisveszettség, mert a veszettség mérgét oltották a hasamba, a köldököm alá. Utálatos dolog. Viszket, mintha megrühösödtem volna. A szám nyáladzik. Az injekció után két-három óra hosszat olyan idegesség vesz erőt rajtam, hogy legszívesebben megharapnék minden kutyát... Hiába harcoltam az állampolgári kötelességek teljesítése érdekében. Kutyaadót máig se fizetünk, a kutyákat se oltották be veszettség ellen. Hanem a titkárt, azaz becses személyemet, azt beoltották. Na, én már immúnis vagyok, de mi lesz a többiekkel? Bábi Tibor ZALaBAI Zsigmond A ven MÉRCÉK IGAZSÁGA (Zaiabai Zsigmondi A vers túloldalán, Madách, Bratislava, 1974.) Hazai, de összmagyar viszonylatban sem mindennapi jelenség, ha egy fiatal kritikus gyűjteményes kötettel jelentkezik. Még ritkább a szigorú szintézis-igénnyel, újító-javító szándékkal, program-jelölő célzatossággal megírt és megszerkesztett tanulmánygyűjteményt felmutató fiatal szerző. Zaiabai Zsigmond első kötetével kétségkívül ezen kevesek közé tartozik. Az alábbiakban pontszerűen hadd indokoljuk meg fenntartás nélküli elismerésünket! Rokonszenves, mert irodalmi hagyományaink és a lírai status quo alapos-józan elemzésén alapul a könyv bevezetőjében megfogalmazott ars critica: „A jövő útja — ha egészséges, erős irodalomkritikát akarunk teremteni — egy olyan szintézis felé kell hogy vezessen, amelyben a Fábry-féle valóságérzék és etikai érdeklődés egyensúlyba kerül az esztétikai elemzéssel, irodalmibb és műközpontúbb gondolkodással: egy olyan kritikai eszmény felé, amelyben a „valóságirodalom” és „az irodalom valósága" fogalmak nem dilemmát, hanem egy és ugyanazon dolog dialektikus egységét jelentik.” Az irodalmi provincializmus, kozmopolitizmus, valamint „a színvonalengedmény" és „bűnös igénytelenség" veszélyét egyaránt kizárandó Zaiabai a mércét az egyetemes irodalmi kritikáéval egy magasságra emeli, s ezzel végérvényesen eldönt annyi sok vitát: „a-kicside-mienk-irodalom” lelkiismereti alapon történt értékelése helyett a komplex etikai-esztétikai minőség válik primér kategóriává. Ezt a mércét Zaiabai Zsigmond nemcsak elvárja, hanem és ez a tahót 14
