A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-02-21 / 8. szám
GÁL SÁNDOR TIZENÖT ÉVE INDULTAK Esik, esik . . . Kitartóon, félelmetesen. A vetés aló előkészített földeken áll a víz. Rothad a szőlő a megsárgult tőkéken. Az eső szürke függönye eltakarja egymás elől a faluk tornyát. Az ember alig lát távolabbra egy kődobásnyinál. S hideg van. A természetben megromolhatott valami, mert a fecskék még mindig itt röpködnek, pedig már régen melegebb tájakra kellett volna költözniük. A sártengerré váló Csallóközben már egyre kevesebb élelem akad a számukra. Itt a második emeleti lakásban, Csíziéknél, ahol forró tea gőzölög az asztalon, a kinti világ olyan, mintha egy rossz álom lenne. El is felejtem gyorsan, mert a lányok jutnak az eszembe. Róluk valahogy eddig nem beszéltem. Pedig ,.. Pedig hatan voltak: Márti, Magdi, Erika, Elvira, Éva és Zsuzsa. A lányok egy sor kiváltságot élveztek az osztályban. Például mind a hatan az első padokban ülhettek. Ezenkívül ők jártak az ebédlőbe a tízóraiért és délben ők szolgálták fel az ebédet. Váltakozva, minden héten másik kettő. Ha pedig teadélután, táncmulatság vagy egyéb ünnepi alkalom jött, vasalták az ingeinket, nadrágainkat, nehogy szégyent valljanak velünk. Sőt felvarrták o gombjainkat is... Erre bárki azt mondhatná, hogy udvariatlanok voltunk a lányokkal szemben. Ez azonban csak látszat. Mert ezzel szemben mi végeztünk el minden olyan munkát a szénlapátolástól kezdve a zsákolásig — ami egyébként a „termelési" gyakorlat keretében rájuk is kíméretett. Vagyis józan és okos munkamegosztás volt ez, amelyet kölcsönösen elfogadott mind a két fél. Hogy miért mondom el mindezt itt? Egyrészt, mert ez is beletartozik abba a krónikába, amelyet diákkorunkról megőrzött az emlékezet, másrészt pedig azért, mert ma kivételesen nem valamelyik osztálytársamnál, hanem osztálytársnőmnél vagyok. Csízi Lószlónénál, azaz Feszty Zsuzsánál, Nemesácsán. Zsuzsa egyébként nem nemesócsai. A férje sem. Zsuzsa Ögyallán született. Feszty Árpád, a festő, Zsuzsa nagyapjának a testvére volt. A Gyalla melletti Kingyes pusztán sok jeles művész megfordult annakidején. De a Feszty család közeli rokonságban volt Jókai Mórral is. így Zsuzsa révén sok olyan tárgy közelébe kerülhettem, amelyet nemegy múzeum szívesen tudna a magáénak. Pista bácsi, Zsuzsa édesapja adta kezembe egyszer Jókai réz kalamárisát. Más alkalommal Jókai sétapálcáját csodáltam meg náluk, amelyet a nagy író maga faragott rózsafából, „ügyesen bánt a bicskával" — emlékszem Pista bácsi kommentárjára. Ezért egyáltalán nem különös, hogy most is egy Feszty Árpád kép néz vissza rám a falról. — Nem régen került elő — mondja Zsuzsa —, apu egy kicsit rendbehozta, mert nem volt valami jó állapotban. Szép, ugye? Nézem a képet. Valóban szép. Zsuzsa pedig közben arról kezd mesélni, hogy hol, s mi történt azóta, hogy bezárultak mögöttünk az iskola kapui. — Vékre kerültem — mondja —, a Fajnemesítő Állomásra, s mindjárt be is osztottak — aratni. Egy kész zootechnikust! Hát képzeld! Vagy két-három hónapig ide-oda küldözgettek. Mikor megunták, kitettek a baromfifarmra — tyúkokat etetni. Hát az rettenetes volt. .. — Rosszabb is lehetett volna ... — Rosszabb, rosszabb ... Persze, hogy lehetett volna rosszabb is. De akkor az más volt. Mikor leérettségiztünk, azt hittük, hogy mindent tudunk, aztán egyszeriben kiderült, hogy más az iskola, és megint más az, amit életnek neveznek. Sok mindent meg kellett még tanulni. Zsuzsa mellett az idősebbik fia, Lacika ül. István eltűnt a szomszéd szobában. Nagyon csendben van, s ez az anyjának gyanús. — Egy pillanat, megnézem, hogy mit művel — mondja, s megy a fia után. Fél perc múlva kezénél fogva bevezeti Istvánt. Az egész gyerek, mint tavasszal a rét: zöld. Magára kente az anyja zöld szemfestékjét. Zsuzsa a gyerekekkel Ahol fehér köveket lehet találni — Látod? — néz rám Zsuzsa. — Te, te lapulevél — szidja a kicsi Istvánkát, aki mélyen hallgat, s csak a vízcsap alatt kezd bőgni. Sajnálja a csodálatosan szép zöld festéket. De hiába bőg. Az anyja könyörtelenül ledörgöli rólá. Lacika három nagy fehér követ rak elém; szép, sima felületű, folyó-mosta köveket. — Ezt m'ind kint találtuk az apuval — mondja fontoskodva. Míg a köveket nézegetjük, Istvánka tavaszi-zöld színe eltűnik a mosdó lefolyójában. — Hol is hagytam abba? Igen, már tudom — mondja Zsuzsa. — Később bekerültem Komáromba. Előbb az állatorvosoknál dolgoztam, majd egy ideig a vágóhíd laboratóriumában. Itt eléggé fárasztó volt a munka. Naponta tizenkét órát is dolgoztunk. Kellett. — Úgy látszik, a zootechnikusi mesterséget nem a ti számotokra találták ki. — Lehet. De azért amit az iskolában tanultunk, nem volt hiába való. Amikor a felvásárló üzemben dolgoztam, — mert végül ott kötöttem ki — akkor már sok mindennek hasznát tudtam venni. Az ezermagsúly, a sikértartalom, meg a többi . . . — Mióta laktok Nemesócsán? — Az idén áprilisban költöztünk ide. Mennék már dolgozni, hely is lett volna, de nincs hová tenni a gyerekeket. De majd csak találunk valami elfogadható megoldást. Mert itthon maradni nem akarok. István már megbocsájtott az anyukának, odahúzódott hozzá, s erősen nézi a jegyzetfüzetemet, meg a filctollat, amely néha valamit a papírra rajzol. Lacika pedig ismét elém rakja a köveket. — Neked adom — mondja. — Mi majd keresünk apuval újakat helyettük. Zsuzsa vékony, magas lány volt. Mostanra egy kicsit kitelt. Megasszonyosodott, ahogy mondani szokták, öt éve van férjnél. A család, az otthon tölti ki a napjait. Itt, ebben a valóságban a távolságok lerövidülnek. Zártabb a világ. Több az áldozat, de — hiszen — több az öröm is. Mondom is Zsuzsának, hogy mire gondolok. Mosolyog. — Hót van ez is, az is. Az ajándékba kapott három kő itt fekszik előttem az asztalon. Szépek, simák, akár a két csillogó szemű gyermek homloka. Nem vihetem magammal a köveket, — Nem vihetem el a köveket — mondom gyorsan Lacikának. — Miért? — kérdi. — Mert bennük laknak a hegyek s a folyók. Hogy miért ez jutott az eszembe? Nem tudom. Lehet, hogy azért, mert szeretem a hegyeket, a folyókat, s a folyómosta fehér köveket. De lehet, hogy azért, mert ilyen ajándékot még soha, sehol nem kaptam.
