A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-02-14 / 7. szám
„Rolf Pester °E\R§ANGPI CEST Évente egyszer, húshagyó kedden' kissé kirúgok a hámból. Felveszem a legjobb öltönyöm, túlteszem magam az összes elveimen és elmegyek egy bárba. [gy történt ezúttal is. Két szerelmespárral ültem egy asztalnál. Az utolsó még szabad széket kevéssel később egy igen mutatós fiatal hölgy foglalta el, s rögtön felkeltette osztatlan érdeklődésemet. Magától értetődik, hogy már kisvártatva felkértem egy táncra. Olyan tekintettel mér végig, mintha mellének szegezett pisztollyal követeltem volna a pénzét, de rövid habozás után azért eleget tett a felhívásomnak. Hogy mindjárt tisztázzuk a dolgot: nem volt ez tánc, hanem zenével aláfestett hűtőszekrény-szállítás. Partnernőm egyetlen emberi reakciója abban a szüntelen igyekezetben merült ki, hogy lenge ruhába bújtatott és kellemes illatot árasztó testét távol tartsa az enyémtől, ami egyenesen sértő volt. Amikor visszatértünk az asztalunkhoz, érzelmeim komoly lehűlését kellett tapasztalnom. Érthetően úgy határoztam, hogy egyetlen pillantásra sem méltatom tovább ezt a felfuvalkodott hölgyeméríyt. Ekkor egy jól megtermett fiatalember tűnt fel egyszerre az asztalunknál, aki úgy nézett ki, mint valami jó öltözött ruhásszekrény. Kimérten meghajolt — s nézzék csak, szomszédnőm elbűvölő mosollyal repült a karjaiba. Az előző táncban oly fáradtságot mutató jégcsap egy szempillantás alatt odaadó nővé változott. .. egy olyan látvány, amely sértett hiúságomat ájult dühhé változtatta. Tiszta véletlen volt, hogy egyszer egy pillantást vetettem az asztal alá. Számos nő rendelkezik azzal a számunkra, férfiak számára furcsa szokással, hogy ha azt hiszik, senki sem figyeli őket, kibújnak az egyik cipőjükből. Az én asztalszomszédnőm is a cipőlehúzók szektájához tartozott. Sőt, ő mindkét cipőjéből kibújt és vékonyharisnyás lábaivál játékosan kalimpált a levegőben. ördögi gondolat kerített hatalmába. Óvatosan megkerestem jobb lábammal a levetett pár cipőt és a fűtőtest alatti legávolabbi sarokba csúsztattam. Aztán jót húztam a poharamból és gonosz kíváncsisággal vártam, mi következik. Nem sokáig kellett várnom. Észrevettem, ahogy a fiatal hölgy hirtelen elsápadt és kutató szemmel az asztal alá nézett. Ebben a pillanatban ismét játszani kezdett a zenekar. És most pontosan az történt, ami után bosszúvágyó szívem pihegett. Megjelent a ruhásszekrény, mosolygott és kivágta szokásos meghajlását, A fiatal hölgy riadtan előrehajlott és akadozva kinyögte: „Köszönöm ... nekem ... nekem most nincs kedvem táncolni . . ." Elvigyorodtam magamban, miközben bájos szomszédnőm kétségbeesetten kalimpált behajlított lábujjaival az asztal alatt. Ám a ruhásszekrény kitartóbbnak bizonyult, mint véltem. A következő táncnál ismét megjelent. A fiatal hölgy, most már az első könnyekkel küzdve, érthetően újra visszautasította az ifjoncot. Ez most már komolyan megharagudott, valami érthetetlen szavakat mormogott és sértődötten elvonult. Szomszédnőm közben túltéve magát minden gátláson, a körülöttünk ülők megrökönyödésére lehajolt az asztal alá. Amikor szétborzolt hajjal újra felmerült, barátságosan megkérdeztem: „Keres valamit? Segítségére lehetek valamiképpen?" A fiatal hölgy a végén tartott az erejének. Elcsukló hangon közölte: „Eltűnt a cipőmI" „Furcsa — mondtam fejcsóválva. — Hihetetlen, mi minden nem történik meg farsangkor. Ha megengedi, magam nézek a dolog után." E szavakkal lemerültem a mélybe, megfelelő ideig ott ólálkodtam guggolva asztaltársaim sok-sok lába körül, kihalásztam az egy pár cipőt a fűtőtest alól és óvatosan visszatettem a régi helyére. Aztán ismét felmerültem és nevetve mondtam: „Minden rendben. Megtaláltam!" A lány tágranyílt szemekkel nézett az asztal alá és nagy hirtelen mindkét lábát bedugta a cipőbe. Aztán intett a főúrnak, fizetett és távozott. Csalódottan néztem utána. Tulajdonképpen azt vártam, hogy a fiatal hölgy, ennyi felebaráti szeretettől megindíttatva, megnyitja számomra kőkemény szívét és jól sikerült happy-endként gömbölyded karjaiba zár. Sajnos, egészen más történt. Egyszerre izgatott női hangot hallottam a szomszéd asztaltól: „Eltűnt a cipőm I" Hegyeztem a fülem. A felkiáltást sírástól megtört hangon előadott magyarázat követte, amelyből csak annyit értettem meg, hogy az illető hölgy kibújt a vadonatúj cipőjéből, s most egy pár öreg, kitaposott bocskor áll ott, ami teljesen idegen neki. Szörnyű sejtelem lett úrrá rajtam. Gyorsan felkeltem és igyekeztem a mosdó felé. Ekkor egy idegen fiatalember állta el az utamat. Egyoldalú társalgásba kezdett, égre-földre esküdözve, hogy az öszszes csontjaimat összetöri, az orrcsontomat is beleértve, ha abban a szent pillanatban meg nem térítem menyasszoinyának a kárát, ökleinek nagysága arra ösztökélt, hogy némán és szomorúan kifizessem a kívánt összeget. Megmaradt aprópénzemből kifizettem a bort és hazamentem. Noha nő és pénz nélkül, de azzal a tanulságos felismeréssel, hogy nem kell hozzá kosztüm és álarc, hogy az ember egy ilyen farsangi estén bolond legyen. Fordította: TARJANI ANDOR FELNÉGYELT SZALVÉTÁK Olyan étteremben, ahol a bécsíszelet kb. 17 koronába kerül, egy egész papírszalvétát tesznek a tányér mellé. Ahol a bécsiszeletet öt koronával olcsóbban vesztegetik, már csak fél szalvétát talál a magamfajta halandó. Egy osztállyal alább pedig már négyfelé vágják ugyanazt az ártatlan papírt, és belécsavarják a kést s a villát, amiáltal a szalvétát eredeti küldetésének megfelelően felhasználni majdnem lehetetlen. Sokan ezt nevezik gazdaságosságnak. Az efféle „osztálykülönbségböl" fakadó vélt gazdaságosság, véleményem szerint egyenes ráfizetés. Nézzük csoki Egy csomag papírszalvéta fogyasztói ára 2,60 korona: a csomagban 60 darab található, amiből osztás útján könnyen kiszámítható, hogy egy darab ára alig kerül négy fillérnél többe. Egy papírszalvétát négyfelé vágni — kipróbáltam! — kb. 15—20 másodpercig tart. Nem nehéz elképzelni, hogy az olyan étteremben, ahol naponta néhányszáz adag étel mellé adnok ilymódon „előkészített" papírszalvétát, mennyi idő és energia vész kárba. Az értéke — kiszámítható — többszöröse a papírszalvéta árának. Ezek után nyilván senki sem csodálkozik, ha nem tudom mire vélni ezt a „takarékosságot." Ha pedig nem ilyen, takarékossági meggondolások alapján négyelik fel a szerencsétlen papírszalvétákat, akkor azt kell hinnem, hogy a felnégyelés oka az éttermek közötti osztálykülönbségben rejlik. Lehetséges, hogy az első és a harmadik osztályú éttermek között a különbség mindössze három fillér?! — gs — \r\&t* 18
