A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-02-14 / 7. szám
GÁL SÁNDOR A Kökény... A nevet én ragasztottam rá, de hogy mikor és miért, na lenyúznák a bőrömet, akkor se tudnám megmondani. A név rajta maradt. Hozzá tapadt, akár a bőre. De miért éppen ez? Fanyarsága adta talán? Lehet, mert a Kökényben tényleg van valami csendes fanyarság. Vagy inkább nyugalom. Valamiféle érzékelhető derű, amely hangok nélkül mondja el, hogy ráérünk: hogy nem késünk le semmiről ezen a földön. De nem óm, öregem. A Kökény ... Ibos Barna. Az iskiben olyan észrevétlenül élt, hogy negyedikesek voltunk, mikor kiderült, hogy példának okáért egyszerre van a születésnapunk. Pedig négy évig ágyszomszédok voltunk a diákotthonban. A tizenötéves érettségi találkozón ismét kipróbáltuk — ki tudja már hányadszor — hogy ki tudja jobban megszorítani a másik kezét. S az eredmény, mint eddig mindig, most Is döntetten lett. Igaz, a végefelé már majdnem legyőzött. — Sze hál — mondta a kézszorítás után. Ez a „Sze hó!" a „Szervusz, hogy vagy" általunk megkurtított változata. Valamikor messziről kiabáltuk egymás, nak, ha találkoztunk. Most már nem kiabáljuk. Csak csendes nevetéssel mondjuk, mintha nagy titkunk lenne. De az is lehet, hogy egy kicsit meg. öregedtünk. Régen a „Sze hó-t" még egy mondás is követte. Ha jól emlékszem, ezt Brúder ragasztotta hozzá. A teljes köszönés tehát így hangzott; „Sze hál Fizess egy levest." — Sze hó II — mondta tehát Kökény. S erre én: — Kösz. Mintha óhéberül társalognánk. Szerencsére az osztályban mindenki értette ezt a nyelvet. A családtagokat pedig nem kell okvetlenül mindenbe beavatni,.. Vagy két hónap telt el azóta, s most itt a szigeten, Komáromban, én köszönök be Ibosékhoz. — Sze hói — mondom a szombati nagytakarítás kellős közepében álló Klárinak, Barna feleségének, mert Kökény nincs a láthatáron. — Kösz — mondja Klári, — A Kökény merre van? — Móna megkölykedzett — mondja — a családját ebédelteti. Móna — szép magyarvlzsla, Derék anyaállat, öt apró, sárga gombolyag mozog körülötte, ráncos orral, lelógó, nagy fülekkel. Szertemásznak a fűben, be a káposzta közé. Móna ideges. — Egyél Móna, egyél — biztatja a vizslát Barna. Móna azonban a kölykeire ügyel. Csak mikor látja, hogy minden rendben van, fog hozzá az evéshez. — Szépek — mondom Barnának. — Azok. De tegnap este azt hittem, hogy egy sem éri meg a mai napot Didergős idő van. Fúj a szél. A kikötőben csikorognak a daruk. Móna hangosan lefetyeli az ételt. — Kimegyünk vadkacsázni — mondja Barna. — Jó. Az ilyesmire engem nem kell biztatni. S ahogy nézem Barnát, amint teszvesz, arra gondolok, hogy már egészen otthon érzi magát a mi tájainkon. Pedig ez a sík, vizekkel átszeg-TIZENÖT ÉVE INDULTAK delt rónaság nem a szülőföldje. Jó messziről jött ide tanulni, s végül véglegesen itt rekedt. Gyökeret eresztett, vagy ahogy Tőzsér Árpád írja egyik versében: „Hangtalan szétgyökerezett." Távol a szülőföldtől. Ha egy pillantást vetünk a térképre, s ha Rimaszombatot megtaláltuk rajta, már nem nehéz felfedezni Nagybaiogot sem; ott van Bátyitól északkeletre. Nagybalog felett pedig a balog! vár romjai. Vogy két évvel ezelőtt felkapaszkodtam a romokra, hogy megcsodáljam Gömör egyik legszebb darabját, 8arna szülőföldjét. Erről a szép tájról két Ibos-gyerek került az osztályunkba. Barna és Karesi. (Karcsiról majd később beszélek.) Nagybalog és Komárom között a távolság immár húsz év. Vagyis Barnának itt, a Duna-parti városban teljesedett ki az élete. Innen, Komáromból is nősült. Felesége, Klári, velünk járt iskolába, csak, ha jól emlékszem, három évvel később kezdett. Két fiuk született. Zsolti, az idősebb, már iskolába jár. Csaba kétéves, makacsul hallgató kölyök. Nem akar beszélni. Csak mosolyog. Barna — miközben Klári még diák volt — letöltötte a katonaidejét, utána pedig, már házas emberként, mérnöki diplomát szerzett Nyltrán. Közgazdász. — Hat évig vártam a Kökényre, bizony — mondja nevetve Klári. ^ — Hétig — igazítom helyükre a tényeket. — Elsős voltál, amikor kiszemelt magának. — Azt az egyet én nem számolom. — S azóta? — Hiszen tudod. Itt a gyerekek. Most két évig anyasági szabadságon vagyok, de istenemre, mór mennék dolgozni. Csak a kicsit nem akarom bölcsődébe adni. Legalább is egyelőre nem. Dolgozik. Tokarít, tesz-vesz. Szombat van. — A Barnus nem tud sietni. Mindenre ráér. Nem azt akarom én, hogy Ibos Barna itthon üljön, de azért estére haza jöhetne. Nem igaz? Mert hol a vadkacsákat lesi, hol gyűlésen van. — Hát ha például annyit utazna mint én? Vadkacsák nélkül?... — A, lehet is veletek beszélniI... Nevetünk egy jót. Közben a kicsi Csaba az ölembe ül. Kezét ökölbe szorítva követeli, hogy játszok vele „Kerekecske dombocskát". S amikor sorolom, hogy „ez elment vadászni, ez meglőtte, ez haza vitte .. hirtelen kiugrik az ölemből és nevetve elszalad. Mert Itt következett volna a VII. „merre szaladt a nyulacska". S most Csaba volt a nyuszi. — Mikor költöztetek Ide a szigetre? — A nyáron. Megvettük a lakást. Barna a főiskola után Gyulamajoron volt egy Ideig gyakornok, onnan ment a gadóci szövetkezetbe zootechnikusnak, s egészen 1973-lg ott is dolgozott. A gadóci szövetkezet álattenyésztése a hatvanas évek végén a járás legjobb állattenyésztésévé vált. Mind a sertéstenyészetét, mind a szarvasmarha tenyészetét törzsállománnyá nyilvánították. 1971-ben, amikor Ludvlk Svobo•do köztársasági elnök a komáromi járásba látogatott, megtekintette a gadóei szövetkezet állattenyésztését is. — Tudod — emlékezik erre a látogatásra Barna — nálunk egyébként is rend volt mindig az Istállókban, de ekkorra még jobban kitakarítottunk mindent. Mikor Svaboda elvtárs bejött és körülnézett, azt kérdezte: „A pókhálók hol vannak?" Nem tudtam mit válaszolni ... Klári közben előkeresi a képeket, amelyek oz eseményt megörökítették, őrizni való emlékek. Barna, amióta Gadócról bejöttek lakni, itt dolgozik Komáromban. — így jobb — mondja. — Klárinak, a gyerekeknek, s nekem is. Közel a munkahelyem, közel az iskola^ Gadócról bejárni fárasztó volt. r — Gömöri vogy, nem érzel néha honvágyat? — Mór nem. Mikor elsősök voltunk, két hét után a Karcsival (a másik Ibos) azon tanakodtunk, hogy megszökünk. De idővel valahogy minden magától megoldódott. Most már Itt vagyok otthon. Gömör,,. Hát persze... Már elég két-három nap. Olyankor bejárpm az erdőt, a szőlőhegyet, azt, ami a gyerekkoromat jelenti. Nézek ki az ablakon. Ide látszik a kikötő, s a rakpart. A daruk hatalmas acélszerkezete, s a híd. A szobában kellemes meleg van. Már fűtőnek. Az ember, akár a fűzfavessző, képes gyökeret verni, ha já földre lel. Otthont teremteni g világban — örök emberi szándék és kívánság. Beleépíteni magunkat a földbe, amelyen élünk, s „szétgyökerezni", hogy tovább növekedhessünk. —. A sziget topolyái hajladoznak a szélben ... Dunáról fúj. Itt a szigeten mindig Dunáról fúj a szél. I Egy kép a köztársasági elnök gadóci látogatásáról
