A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-02-07 / 6. szám
már készen arra, hogy egy hatalmas ugrással rávesse magát a parasztra, meglepetten csapkodta roppant farkával a földet. A paraszt és a bivaly tovább vonszolta magát. A tigris bizalmatlanul meredt a parasztra, majd az égre és a közeli tó vizére. Meglehetős ostobán kérdezte: — Mit mondtál, te paraszt? — Az csak morgott: — Azt mondtam, hogy a halak elnyelik a csillagokat, még mielőtt elkészülünk, s velük együtt minket is, ha nem iparkodunk. — Csillagokat nyelni? Ez mit jelentsen? — kérdezte a tigris. Aggodalmasan tekintett föl az égre a paraszt. — Látod amott a hegyek fölött azokat a súlyos, fekete felhőket? És ott, a síkság fölött azokat, amelyek úgy csüngnek le a falura, mint fekete disznók hasa? Eső jön, sokkal több eső, mint valaha is volt a világon, és a kunyhók és a földek eltűnnek benne, és már csak a legmagasabb fák csúcsa fog kilátszani. — És aztán? — kérdezte a tigris, megborzongva a rengeteg víz hallatára. A paraszt föl nevetett, és a tigrisnek ettől a nevetéstől megvacogtak a fogai. — Minden elmerül majd? — kérdezte ijedten. — A falvak és a dzsungel állatai? A paraszt mór hahotázott: — Minden, minden, csak én és a bivalyom maradunk életben. — és közben nógatta a bivalyt: — Hé, gyerünk, az első csöppeket már érzemI — És hogyan csináljátok? — kérdezte a tigris, és a paraszt háta mögé osont, mint valami ázott kis macska. — Hogyan? CSONTOS VILMOS versei Öndorgáló Öreg fiú, válaszolj, mi dolog: Ajkadon már a dal is csikorog. Napod melegét mért nem érezed? Rádborult? — Szivárványt szőjön éneked! S íveljen át a barázdák felett, Hol egykor raktál félkereszteket öreg fiú, igaz, hogy a lélek Elszúnyókál, ha múlnak az évek? Mondd: nem úgy van! De ne mondd: igazold: Ma is az vagy, ki tegnap itt dalolt. Az vagy, akit a pacsirtaszárnyak Röpítettek, s a mezők csodáltak, — így látott néped, mig hajladozott, S görnyedten is kenyérről álmodott. És így látott a Szikirice patak, Tükre fodrából rád villant a hab Öreg szárnyadat próbáld: bír-e még? Nézd, csábítóan kék a magas ég! Dal a barázdáról A barázdát én el nem hagyhatom. Pipacs csókolja Lábam naponta, S amerre megyek — ott marad a nyom. Télén a varjú kiálthatja: kár Itt minden lépés, Mert jön a nyár és Szivén simogat minden búzaszár. Takarhat kék ég, ború sötétje, Paskolhat zápor! A barázdából Növesztett ki népem verítéke. örök adósa vagyok a rögnek, övé a dalom. Itt egy sirhalom Lesz bérem, évek ha összetörnek. KOSÜTH ILONA felvétele Nagyon egyszerűen. Építek a bivalynak egy kis fahózat és magamnak is, azok majd a vízzel emelkednek, egyre följebb, egészen a legmagasabb fák hegyéig. Ott aztán kivárjuk, míg a viz megint leapad. — No és én? — sopánkodott a tigris. — Én? Mit tegyek én? Hallod-e, poroszt, építs nekem is egy olyan kunyhót. A paraszt, látszólag részvétből, hajlandónak mutatkozott erre. A közeli dzsungelból nagy csomó bambusztörzset vágott, és liánokkal meg más vastag növényszárakkal erős ketreccé fonta. Amikor az első csöppek után az eső hevesebbé vált, a tigris föladta gyanakvását, s amikor a ketrec készen lett, a paraszt fölszólítására mintegy önszántából besétált a kunyhóba, hogy ott várja meg az özönvizet. A paraszt elreteszelte a ketrecajtót, a tigris már nem bújhatott ki belőle. Aztán egy óriási bambuszdárdát faragott magának, ezzel először a tigris oldalába döfött, úgyhogy vér folyt a sebéből, aztán a fájdalomtól és dühtől tájtékzó torkába. A tigris csattogtatta és csikorgatta a fogát, mintha valóban elérkezett volna utolsó órája. A döfésektől úgy üvöltött, hogy még a bivaly is megsajnálta. Ide-oda ugrott a ketrecben, hogy a bambuszrudak is meghajlottak, könnyek patakzottak végig a pofáján, és sebeinek vére kicsorgott a ketrec résein, vérrel áztatva a paraszt lábát, aki végre megkönyörült a tigrisen, és egy utolsó súlyos ütést mérve rá, kieresztette a ketrecből. Olyan ugrást, amilyennel a tigris eltűnt a dzsungelben, még soha senki sem látott. Azóta fél a tigris a paraszttól. KARDOSS TILDA fordítósai PÁLL MIKLÓS versei Panta rei Tavasz virágát ősszel hol keresed? A szivárvány ha meghal, hova lesz? Elválnak azok is akik szeretnek. És minden csóknak egyszer nyoma vesz ... S úgy nyel el majd mindent a múlt homálya Az örök semmiségbe tűnve — lásd, — Mint éji felhők sűrű, sötét árnya A messzi, messzi villám villanást. „Ecce hommo!" Nézd el a könyvtár fóliánsait Áhitatosra tágult szemmel; Elmék és tettek óriásait S megérted milyen nagy az ember. És állj a róna közepére, Vagy a hegycsúcsra, emelt fejjel, Nézve a csillagterhes égre — S megérzed, mily kicsi az ember.
