A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)

1974-11-22 / 47. szám

Kati leszállt a vonatról és felkapaszkodott a buszra. Most érettségizett, egyenesén az iskolából jött, kipirulton, boldogan. Elmúlt a diákélet, megszabadult terhétől, ebben a pillanatban csak ezt érezte. A buszon egyetlen hely volt még, leült. Kegyetlenül rosszak az utak, aki áll, vigyázhat, hogy el ne harapja a nyelvét. Vele szemben egy termetes falubéli asszony ült. A következő ülésen egy katona. Szökés, magas, cserzett arcú. A szeme, a szeme ismerős. Egy pillanatig töpréngétt, honnan ismeri, hol láthatta, aztán kinézett az ablakán. Forró á nyár. Minden poros, az út mentén a falevelek között már száraz is akad. Pedig június van. Jön a por be az ablakán, mint finom liszt, úgy takar el mindent. Amikor a fiúra tévedt tekintete, és látta, hogy a sapka alól elindult egy izzadsággyöngyöcske, nevethetnékje támadt. Mert Kati sokszor nevetett. Kiskorában ezerszer kikapott érte.

— Mi az ördögön tudsz te annyit nevetni? — szidta az anyja, ő meg félig sírva, félig nevetve válaszolt:

— Mit csináljak, ha úgy kikívánkozik belőlem a nevetés. — Ezen az anyja is nevetett. És tudomásul vette, hogy ez a gyerek, ha éppen olyan hangulatban van, mindenen nevetni tud.

Nézi most Kati az izzadságcseppet és nevet. A katona észreveszi.

— Mit nevetsz? — kérdi hangtalan szájmozgással.

— Téged — felel a lány szintén ugyanúgy, és egy picit kidugja a nyelve hegyét.

— Bolond vagy — suttogja a fiú és megpöcköli a halántékát. — Megrúgott a galamb? — mondja hangtalanul. Ezen aztán igazán nevetni kell. Amikor legközelebb megállt a busz, a fiú, mert megürült a lány mellett o hely, odaül. Kati meglepődik, erre nem gondolt. Amikor odaült mellé a katona, akkor mérte fel igazán széles vállát, kicsit csontos alakját. És abban a pillanatban ismeri fel, amikor az félrebillent fejjel kicsit összegörnyedve ránéz.

— Hisz te ismerős vagy! — mondja. Most a fiú mosolygott.

— Eddig nem ismertél meg? Én meg azt hittem ... — nevet; akkor veszi észre, hogy elárulta magát. Elárulta, hogy nem ismerte meg Gabit. Pedig ismerték egymást. Igaz, amikor ő ötödikbe járt, Gabi már nyolcadikos volt. Nagy fiú, ő meg aprócska, gombafejű lány. Mindig körbenyírták a haját. Lám, Gabi mégis megismerte, pedig ő az idősebb, Kati kérdésáradattal próbálja elterelni a figyelmet sutaságáról:

— Hol szolgálsz? Meddig leszel még katona? Mikor szerelsz le? Gabi alig győz felelni. Pécsett szolgál, és az őszszel szerel le.

De már hangzik is az újabb kérdés:

— Szabadságra jöttél?

— Igen — felelt Gabi nevetve.

— Meddig leszel itthon? — csendül ki az őszinte érdeklődés a hangjából. Gabi azt valahogy nem veszi észre.

— Tíz napot kaptam — felelt. A kérdésekben nem volt semmi furcsa. De a hangsúlyok, azok szórakozottságot árultak el. — Nem fontos ez ennek, gondolta a fiú. De a lány tovább kérdez:

— És ha ebből a hosszú szabadságból egy-két délutánt kérnék, megadnád? — A fiú újra nevetett.

— Hát ha szépen kéred . . ,

— Lehet csúnyán kérni?

— A csúnya kérés az parancs.

— Én szépen kérem, de azért tekintsd parancsnak.

— Bolond vagy. — Ezt susogva mondta a fiú. Kati nevet. És most ő mutatta. — Megrúgott a galamb? Aztán magáról beszél:

— Ősszel a szövetkezetbe megyek dolgozni. Képzeld el, Mihály bácsi eljött értem. Még a kollégium igazgatójával is beszélt. Szerettem volna továbbtanulni, de lebeszélt az öreg. Én úgy tettem, mintha hagynám magam. De tudod, 4,3-as átlaggal jelentkezni sem

nagyon érdemes. Majd dolgozom egy kicsit. Aztán lesz idő még tanulni.

Képzeld el, egy hónap múlva saját keresetem lesz! Kialkudtam, hogy pontosan 18 éves koromban, július 22-én kezdek dolgozni.

— Aztán dolgozol vagy negyven évig, mi? — Kati egy kicsit elkomoiyodik.

— Negyven év, hű de hosszú! — mondja és nevet.

Befordult a busz Tipóra.

—■ Te mór hazaértél!

— öt perc múlva te is otthon leszel! — mondja Kati.

Megállt a busz. A lány hirtelen előre billenti a katona sapkáját, ezen jót nevet, és leugrik a buszról. Majd megkocogtatja az ablakot, int, és futni kezd.

— Szeles — gondolja.

Kati benyit a kiskapun, megáll, megsimogatja a Fickó fejét, az nagyot nyújtózik, vakkant egyet, s elindul a lány előtt a nyárikonyha felé. A mama tésztát süt. Vaköskodik, mert ha elfordul a nap, a konyhában megül a félhomály.

Sajnálja a villanyt, pedig csak huszonötös az égő.

— Már itt vagy? Én még sehol se tartok — restelkedik a mama.

— Tessék abbahagyni — odasomfordált és megcsókolja a mamát.

— Akkor sosem lesz kész a vacsora.

— Vacsora, minek az?

— Jön az apád testvére meg a felesége. Keresztanyádékat fogadni kell valamivel. így is szégyenkezem. Lebeszéltél. Pedig minden rendes házban legalább tisztességes vacsorát rendeznek az érettségizett gyereknek. Somfaiék igazi lakomát csaptak, amikor Mari leérettségizett. A Bábi lány meg annyi aranyékszert kapott, hogy kiházasítóshoz is elég volna.

— De mama, maga is tudja, hogy ez milyen szamárság. Külön még pénzt

költeni azért, mert valaki leérettségizett?! Ez ma már természetes, annyi, mintha régen valaki hat elemit járt volna. — Az öregasszony kutató tekintettel nézte a lányt. Mondaná, hogy nem, hisz mennyi erőfeszítés van mögötte. Legalábbis neki az... De látja, hogy nem léhet szóba hozni. Pedig jólesne, ha megköszönné Kati, vagy legalább hagyná, hogy egy kis házi ünnepséget rendezzenek. De a lány, mint aki befejezte a beszélgetést, kimegy a nyárikonyhából.

Az egész vacsora alatt csak az járt az eszében, hogy Gabi mit gondolhat őróla? Nem tartja furcsának? Megérezte, hogy ő csak tréfál? De ha megérezte, akkor nem keresi fel. Ezen kicsit elszomorodott. Az öregek nem értették. Különösen a keresztanya csodálkozott, hogy ez a nevetős lány milyen szótlan lett. örült a gyűrűnek meg a láncnak, de nem tudta úgy kimutatni az örömét, mint régen.

Anyunak feltűnt a dolog. Amikor a keresztszülők elmentek meg is kérdezte:

— Te lány, nincs valami fiú a dolog mögött?

— Ugyan mama, fiú? — Hogyan lenne, hisz délelőtt még kislány voltam. Maguk mondták.

Kati bizonytalanul sétálgatott a ház körül. Kereste a helyét. Minden a régi volt és mégis újra meg kellett szokni. Mikor az érettségire készült minden reggel hatkor kelt. Ha jó volt az idő, már nyolckor az eperfa alatt ült és ott tanult. Addig, míg csak be nem esteledett. Itta a tejet, mint kislány korában és nagyokat aludt. Most az alvás sem ment.

Néha próbált valami elfoglaltságot találni. Vette a zsombort, hogy enni ad a tyúkoknak, de anyja kivette a kezéből.

— Nem neked való az. — Ha lucernát vitt a malacoknak, az sem tetszett anyjának. Úgy érzi, semmittevésre ítélték. És hogy nem tudott mit csinálni,

egyre sűrűbben szaladt ki a kapuhoz, végig-végigpillantott az utcán, várva mikor jön a busz. Azon kapta magát, hogy Gabit várja.

Lassan, nagyon lassan telt így az idő.

A negyedik nap egy könyvet forgatott az eperfa alatt. Olvasni volt türelme. Hagyta, hogy összefüggéstelenül csapongjanak gondolatai. Tizenegy óra lehetett, amikor éles kerékpórcsengetést hallott. A Fickó nekirohant a kerítésnek. A kapu felett egy katonasapka jelent meg. Kati elejtette a könyvet. Szaladni akart, de aztán önuralmat parancsolt magára, s lassan komótosan ment a kapu felé. A fiú mosolygott. Kék szeme csak úgy világítóit a napfényben.

— Van egy mondás a katonáéknál: a parancsot végre kell hajtani.

— Szóval te parancsra jöttél?I Szabad kérdeznem, ki parancsolta?

— Úgy émlékszem, hogy te voltál,

— Én csak... — pirult el a lány. Közben a Fickó fejét simogatta, hogy a kutya megérezze, nem kell ugatnia. Fickó udvariasan hátra is húzódott, bár nem vette le tekintetét a katonáról. Mert a kutyák nem nagyon állhatják az egyenruhát.

— Erre jártam — mondta Gabi —, hát gondoltam ...

— Szóval mégsem parancsra jöttél?

— Ügy emlékszem, kértek is.

Kati még mélyebben elpirult. Egy kicsit bánta már, hogy olyan egyenesen kiszaladt akkor a száján a meghívás. De aztán mégiscsak győzött benne az öröm. Beinvitálta Gabit és leültette az eperfa alá a nyugágyra, ö maga egy széket hozott. A kutya az asztal alá telepedett. Nehezen indult a beszélgetés. Kati úgy érezte, hogy ő már a buszon mindent megkérdezett, amit meg lehet kérdezni. A fiú pedig azon töprenett, hogy mi a csudának is jött el. sok pletyka lesz a dologból egy ilyen kis faluban. De hisz a katonaruha mindent elbír, nyugtatta magát, viszont kár lenne, ha őmiatto a szájukra vennék az emberek ezt a helyes kislányt.

— Érettségiztél? — kérdezte, amikor már kezdett kínos lenni a hallgatás, Kati bólintott. -- És tényleg itt akarsz dolgozni? — Újabb bólintás.

— Mi a fenét keres itt egy érettségizett lány? Vacak, poros falu ez. Városba kell menni.

— Nincs igazad! — vélte a lány. — Menjek albérletbe? Dolgozzam ezerháromszáz, ezerötszáz forintért és mindent költsék kosztra, meg az albérletre? Itthon mindenem megvan, nem kell elkölteni az egész keresetemet.

— Dehát a városi élet, az mégiscsak más. Ott lehet élni, szórakozni . . .

— Pénz nélkül?

— Annyit lehet keresni, hogy meglegyen az ember...

— De én nem annyit akarok, Gabi!

— Én tudom, a lányok ott egy kardigánra két-három hónapig is spórolnak. Egy új kabátra meg ...

— Én nem tudnék hazajönni. Ha leszerelek, ott maradok Pécsett. Megszereztem a hadseregben a kellő gyakorlatot, új kocsit kapok a kezem alá. Utazok Pestre, meg ahová kell. Nem ásom el magam ebben a poros faluban.

— A férfiaknak könnyebb.

— Én azt mondom, a lányoknak könnyebb. Csakhogy a lányok gyávák. Otthon maradnak s oda bújnak az anyjuk szoknyája mellé.

Kati próbálta védeni a saját igazát. Közben érezte, hogy nem erről kellene beszélni. Gabi észrevette Kati zavarát, felállt.

— Teljesítettem a parancsot, most már el is megyek — mondta és erőltetetten nevetett. Felugrott a biciklire. De nem visszafelé indult. Kati egy darabig ott állt a kapuban, simogatta a Fickó fejét, hogy el ne induljon a katona után. Majd visszament az eperfa alá. Anyja összeszűkített szemmel már kint állt a nyárikonyha ajtajában. Kati nem tudta, hogy mit mondjon. Megvárta, míg anyja szólalt meg.

(Folytatjuk)