A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1974-11-22 / 47. szám
S étál a parkban egy kislány az anyukájával. A szökőkútnc.l egy kisfiú kavicsot dobul a vízbe. Az apukája nem messze tőle újságot olvas a pádon. — Ne dobáld azt a kavicsot, kisfiam szól immár harmadszor a gyerekre. A fiú azonban negyedsze-r is belemarkol a kavicsba. Ezt már az apja is megsokallja. Kényelmesen odasétál, derékon kapja a legénykét és porolni kezdi a nadrágját. Milyen jó, hogy én nem vagyok fiú sóhajt fel a kislány. A fiúk mind szófogadatlanok és rosszak. r trepült a tyúk a kerítésen a veteményeskertbe. Az öregasszony fogta a seprőt, s addig üldözte a szerencsétlen tyúkot, míg végül is az egyik sarokban elkapta. No, megállj mérgelődött az öregasszony majd megtanítalak én téged a kertbe járni! Fogott egy darab spárgát és öszszekötötte a tyúk szárnyait. Nem fog ez fájni szegénynek? kérdezte a férje, aki ott pipázgatott a körtefa árnyékában. De dobta vissza a szót ingerülten az asszony. Akkor minek kínozod szegényt? így az öreg szánakozva. Legalább megtudja, hogy semmi keresnivalója a kertben. Ugyan, ugyan csóválja a fejét a férfi , tudhatnád hogy tyúkesze van csak az istenadtának. assan megtelik az autóbusz utasokkal. Az egyik megállónál idősebb falusi néni száll fel. Leül az egyetlen még üres helyre egy városiasait öltözött fiatalasszony mellé. A barátnőmet várom mondja a fiatalasszony. A néni szótlanul rábólint. Aztán a következő megállóig nem történik semmi, de ott újabb felszállók ostromolják meg az autóbuszt. Végre továbbindulhatunk. Felberreg a motor. A barátnőmet várom ismétli meg a fiatalasszony iménti kijelentését valamivel hangosabban, határozottan az idős szomszédnak címezve. Hallottam, lányom mondja a néni nyugodtan. A fülem még jó, csak a lábaim rosszak. Azok nem akarnak szót fogadni, pedig valamikor nemcsak jók, de szépek is vpltak. Nem egy legény megfor dúlt utánuk jegyzi meg huncut mosollyal. SZENK SÁNDOR pontosan negyedszázada annak, hogy a friss tanítói kinevezéssel a zsebemben kerékpárra szálltam és elindultam a „pályámon". Mert azzal kezdődött a tanítói pályafutásom, hogy előbb „terepszemlére" mentem Nyrovcére (Nyírre). Örömmel, izgalmas várakozással és reménykedéssel nyomtam a pedált. Karolina-majorig — a köves úton — aránylag könnyedén gurultak a kerekek, de a majoron túl, a dűlőút vastag porában már igen-igen akadoztak. Akkor, nagy lelkes igyekezetemben eszembe se jutott az esős őszi időszak, a havas tél meg a tavaszi olvadás, pedig a majdani sár- és latyaktenger már akkor is jelen volt: por formájában. A falu széles utcája fehérre meszelt házaival, kis virágoskertjeivel úgy tárulkozott elém, mint egy kis mesevilág, ahol s amelyben megvalósíthatom szép terveimet és álmaimat. Pedig valójában Nyír semmiben sem különbözött a háború utáni falvaktól: nem volt különb, rendezettebb és tisztább. Akadt ott rom és szemét éppen elég, üzlethálózata gyér, s nemhogy villanyvilágítása lett volna, hanem méq a petróleummal is takarékoskodni kellett. A falu lakói viszont igen szorgalmasak és emberbecsülők voltak. Csakhamar befogadtak, s számomra ez volt a fontos. A szlovák tannyelvű iskolában Vladimír Bartek tanító működött. (Ma is ott működik.) Gyakorlott pedagógus, tapasztalt ember. Sokat köszönhetek neki. A kezdet kezdetén, az első hetekben és hónapokban bizalommal fordulhattam hozzá tanácsért, ő mindig készségesen segített. Bizony akkoriban a magyar iskolaügy még gyenge lábon állott, se tanterv, se tankönyvek nem voltak. Nehéz volt. Nagy akarattól és határtalan lelkesedéssel mégis elindultunk hódító utunkra mi mindannyian, akik friss tanítói kinevezéssel a zsebünkben álltunk a katedrára a gyerekek elé, hogy tanuljunk és tanítsunk, hogy fényt gyújtsunk, hogy új, tettrekész nemzedéket neveljünk fel. A ma már mindannyiunk által látott eredményeket, azt hiszem, nem kell bővebben ecsetelnem, nem is akarom, hiszen más céllal fogtam íráshoz. Most, huszonnégy év után újra Nyíren vagyok. Csak kapkodom a fejem, nézek jobbra-balra, ólig hiszek a szememnek, annyira megváltozott a falu képe. Tehát itt sem állt meg az idő, mint ahogy sehol ebben az országban. Szinte lehetetlen a futó idő nyomába szegődni és egyik óráról a másikra felmérni mindazt, ami itt történt azóta, hogy elköltöztem a faluból. Kiss Ferenc, a nemzeti bizottság elnöke hosszan szorongatja a kezem, fürkésző tekintetével arcomon oz ifjúságunkat keresi, az övét, az enyémet, mindannyiunkét, akik az ötvenes évek elején annyi tűzzel, bizakodással és lelkesedéssel megpróbáltunk tenni valamit azért, hogy a háború romjaiból s az azt követő évek kábult szédületéből kilábolva idáig, eddig jussunk. — Nem, nem akarok én a múlt nehézségeiről beszélni — mondja Kiss Ferenc —, hiszen arra született az ember, hogy teremtsen, alkosson, az a kötelessége, hogy dolgozzon, és mi dolgoztunk. Portalanítottuk az utakat, a kultúrházat átépítettük, színpaddal, öltözőkkel bővítettük, a választási program célkitűzései is sorról sorra megvalósulnak: elkészült a ravatalozó, épül az élelmiszerbolt, sor kerül az utak, járdák felújítására, a volt tanítói lakást átalakítottuk óvodává. Az óvoda 25—30 férőhelyes, egész napos ellátással megkönnyíti a dolgozó anyák helyzetét. Bár ez csak amolyan szükségmegoldás. A közeljövőben ugyanis megkezdjük az új, korszerű óvoda építését, dehát egyszerre nem bírunk mindent... — Látom, sok új ház is épült a faluban. — Ház? Palotai... A lakások 35—40 százaléka teljesen új, de kevés kivétellel a többit is mind újjáépítették. Itt azonban szeretném megjegyezni — vakarja meg az elnök a füle tövét —, bár állnak a szépen berendezett, emeletes házak, többen mégis a nyárikohyhában élik le az életüket. Ezen a téren még van mit tennünk, hogy a fejlett lakáskultúra ne csak külsőségeiben mutatkozzék, hanem valóságosan az embert szolgálja, a dolgozó embert, aki azt akaratával és a szorgalmával létrehozta. Mert például minek a szép ruha, ha évről évre csak a szekrényben áll, nem igaz? — Változott-e az emberek életmódja, életszínvonala? Jó termést ígér ez az év is... (Balról jobbra: Mácsadl István, Bukó Ernő, Kiss Ferenc és Matiaiko Ignác) — Meghiszem azt!... Olyan házat nem talál a falubon, amelyben ne lenne televízió, egy-két rádió, mosógép, hűtőszekrény, meg aztán gépkocsitulajdonos is akad már vagy hatvan. Túlzásba is viszik az emberek az autóvásárlást, valósággal versenyeznek egymással, ki tud hangzatosabb márkájú kocsit venni. Dehát ez még mindig jobb, mintha még biciklire sem telne ... Közben megérkezik Vladimír Bartek is. Nagy az örümünk, hogy viszontlátjuk egymást. Tőle a falu kulturális életéről érdeklődöm. — Az utóbbi években kissé megcsappant — mondja. — Hiába, a televízió nagy konkurrens. Meg aztán az autók. Lerövidülnek a távolságok, az emberek könnyen eljuthatnak akár a fővárosba is, ha netán színvonalas kultúrára szomjúhoznak ... A könyvtárunk viszont elég nagy forgalmat bonyolít le. Több mint háromezer kötettel rendelkezünk. Az állandó kölcsönzők és olvasók száma
