A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)

1974-07-12 / 28. szám

ghibellimek vezető harcosa volt, ennek fejében hódolásra kényszerítette Vicenzát és Pádovát, s épp oly komor homlokú városi palotát építtetett, mint a 14. század más itáliai egyeduralkodói. Utódja, Can Signorio a nyilvánosság előtt gyilkolta meg bátyját, akit történetesen Can Grande II. Rabbioso-nak, Nagy Dühödt. Kutyának neveztek. A finom tudós Ruskin háborog is eleget, hogy épp a testvérgyilkos síremléke a legpompásabb Veronában.

A Scaliger-család síremlékei azt jelentik a középkori Verona művészetében, amit az antikban az aréna. A család neve della Scala változatban is szerepel, de a névadó Scala, a létrán megszámlálhatatlan vasrács, szeme ágaskodik a kőből ültetett pompás sírkert körül. A nemes Can Grane kiskápolna ajtaja fölött nyugszik, domborműves koporsóban lovas szobor alatt, még viszonylag egyszerű építményben. Mellette a már külön épített, baldachinos, gótikus márvány csipkekölteményben II. Can Mastino della Scala hamvai (Ruskin: „gyenge volt és gonosz, s vele kezdődött háza pusztulása“), míg a harmadik csupa torony, csupa csipke, csupa szoborcsoda Can Signorio, a testvérgyilkos maradványait őrzi. Vétkét akarta feledtetni? Bizonyára.

ök, a Campione helységből szétszármazó művészek készítik a Visconti-család síremlékét is a távoli Milánóban, amely még sincs annyira távol, hogy hercegei véget ne vethetnének a della Scalák veronai uralmának. Brunoro della Scala síremlékét nem találtam, de ott van a veronai krónikában, a mi Zsigmond királyunkkal, meg az „invasione degli ungheresi“ történetével együtt: magyar invázióval próbálja megszerezni az elveszett hatalmat, eredménytelenül. Szent Márk köztársasága erősebb, Verona 1406-tól Velence birtoka, Szent Márk oroszlánja máig ott áll oszlopon a Piazza déllé Erbe kofaernyői fölött.

De előreszaladtunk időben, történelemben, pedig térben trolival is lassan járom be azokat a hiteles helyeket, amelyek Verona minden nagy korszakának tanúi voltak: a veronai templomokat. A San Zeno Maggiore mai formájában majdnem anynyi idős, mint Prága, de oldalhajói az ötödik századot nagy Theodorikot idézik. Főkapujában Nicolaus mester groteszk bronzkrisztusai, bronzangyalai között áll az itáliai viszonylatban is ritka undok egyházfi s hessegeti el a miníszoknyás nőket. Teheti, a félsziget talán legszebb román műemlékének bejáratánál teszi mindezt olyan márványdomborművek keretében, amely még Veronában is különlegesség. Pedig a dóm kapuja nem szokványos éppen, Rolland és Oliver lovag áll a baldachinos bejárat fölött, a San Anastasia oszlopos homlokzata is remekmű, s Pisanello képét rejti.

A nagy nevekre, nagy művekre mindenütt utal a város. A Piazza de Signori közepén Dante szobra, itt lakott a Can Grandenél a ghibelin költő, a dómban Tiziano, a San Zénóban Mantegna alkotásai, s az antik Verona nagy szülötteire emlékezik a reneszánsz oszlopcsarnok párkányán Catullus, Plinius, Vitruvius szobraival.

Az ő városuk Verona. Júliával nem találkoztam. De az antik középkori és reneszánsz szellemet megőrző kétszázezres iparvárosban azzal a kultúrával, amely Rómeó és Júlia történetét termette, lépten-nyomon.

0 • # Egy autószervizben dolgoztam, de azelőtt voltam plakátragasztó és rikkancs is. Azt mondogatták, hogy nagy munkanélküliség, infláció lesz. Át kell menni a tengeren túlra. Az egyik fizetésnapon búcsút mondtam Párizsnak és továbbutaztam, Amszterdamba. Gondoltam, majdcsak akad egy teherhajó, amelyik átvisz a tengeren túlra. A kikötőben azt tanácsolták, hogy menjek a „Matrózba“, mert ott tudják legjobban, mikor és hová indul hajó.

Rozoga lépcsőn kellett lemenni a köpködőbe. Előbb a csapossal akartam beszélni, de nem volt ideje velem foglalkozni.

„Ott a főnök — mutatott a lebuj túlsó sarkába.

A „főnök“, akit inkább hintáslegénynek néztem, éppen el volt foglalva. Pókert játszott és dühös volt, mert vesztett. Ilyenkor nem tanácsos őt zavarni, mondták.

Kimentem a kikötőbe és beszéltem egy-két dokkmunkással, de ők is csak annyit tudtak, mint én.

„Uram, itt naponta több tucat hajó rakodik, nem kötik senki orrára, melyik hová indul. Próbálja meg a Matrózban.

Onnan jövök.

Beszélt a főnökkel?

Nem ért rá. Éppen más dolga volt.

Na jöjjön.

Visszamentünk. Egy üveg konyak fejében már hajlandó volt szóbaállni velem.

Este gyere vissza. Ha nem lennék itt, a csapos átadja az üzenetet. — Azzal felállt és szó nélkül elment.

Lassan telt az idő, céltalanul csavarogtam a városban. Az éhségtől korgott a gyomrom, bementem egy talponállóba. Előbb megnéztem, melyik a legolcsóbb étel. A forró halleves után valamivel jobb kedvem lett. Este újból elmentem a lebujba s a „főnököt“ kerestem. Persze megint nem találtam ott. A pultnál is sokan álltak, ezért a csapos sem törődött velem. Már azt hittem, hogy lóvá tettek. Menni akartam, amikor utánam szólt, hogy a „Juliette“ holnap rakodik a hármas kikötői medencében.

Éjjel kinn aludtam a parkban egy pádon. Másnap fáradtan, agyongyötörve elindultam megkeresni a teherhajó!, éppen rakodott. Ládákat raktak a gyomrába. Kételkedve néztem, képes-e átúszni ez a rozoga teknő az óceánt. Felmentem a fedélzetre és megkerestem a másodtisztet. Valami fuvarlevelekkel dolgozott a kabinjában. Intett, hogy várjak.

Kis idő múlva, anélkül, hogy abbahagyta volna a munkáját, félvállról odaszólt hozzám franciául:

„Mutassa a papírjait.“

Kopott táskámból előkotortam min-Iden okmányomat és letettem az asztalra. Kezébe sem vette, csak félszemmel rájuk nézett.

„Hát a beutazási engedély?“ Meglepett a kérdés, mert eszembe sem jutott, hogy ezt is kérik.

..Holnapig megpróbálom elintézni“ — válaszoltam, de fogalmam sem volt, hogyan.

„Majd holnap tárgyalunk. De legkésőbb este hatig, mert utána felszedjük a horgonyt — mondta szárazon. — A viteldíj 900 frank.“

Amikor lebotorkáltam a hajópallón, elszállt minden reményem, hogy valaha is átjutok a tengeren. Az útiköltségre sem volt pénzem. Fogalmam sem volt, hol szerezzem meg a hiányzó öszszeget holnapig. A beutazási engedélyt sem adják ingyen. Azt sem tudom, hol intézzem el, nem beszélve arról, hogy a hajón élnem is kell valamiből. Viszszamentem a Matrózba, és leültem egy asztalhoz, ahol kockáztak. Ezt a játékot mindenütt játszották, ahol megfordultam. Bánatomban felhajtottam egy pohár konyakot és néztem a kockázókat. Tiz holland forintos alapon játszottak. Atvillant az agyamon, hogy itt az alkalom megszerezni a hiányzó útiköltséget. Előkotortam a zsebemből egy marék pénzt és letettem az asztalra.

Nyertem.

Ezután nekibátorodva folytattam a játékot.

Negyedóra múlva elúszott az öszszes pénzem. Alig tudtam kitámolyogni az utcára. Egy hónapig alkalmi munkából tengődtem a városban. Valamelyik esős délután megnéztem a telefonkönyvben a csehszlovák nagykövetség címét. A következő héten már hazafelé utaztam. Most a deéíni kikötőben dolgozom.

A vonat átrobogott Prága külvárosi pályaudvarán. Erika és Zoli is készülődtek. Tegnap úgy beszélték meg,

NEMZETKÖZI

GYORS

Dusek Imre

hogy megszakítják útjukat egy napra, mert meg szeretnék nézni Prágát. Rudi felajánlotta nekik a lakását. Ok majd Jirkával az egyik ismerősük nyaralójában töltik a hétvégét:

Boldogan szálltak ki Prágának anynyira ismerős pályaudvarán. Megnézte a csarnok óráját, háromnegyed egy volt, a szombat délután és az egész vasárnap az övék. Ragyogóan sütött a nap, csak az nyugtalanította egy kicsit Zolit, hogy Jirka nem várta őket. Biztos közbejött valami.

Rudi a patinás óvárosban lakott egy műemlékházban, oda mentek előbb. Az utca hangulata a régi üzletportálokkal, antikváriummal a múlt századot idézte. A ház boltíves kapualja árkádokkal szegélyezett udvarra nyílott. Innen vezetett fel a lépcső az emeletre. Rudi szobájának mennyezete is boltíves, valami régi freskó díszíti.

— Amikor ide költöztem — mondta nevetve Rudi, miközben hellyel kínálta Erikát, poharakat tett az asztalra és táskájából elővett egy üveg német sört -, akkor a háziúr nem fogadott valami barátságosan. Nyomban kijelentette:

„Ez egy szolid ház és tisztességes család. Kérem, nem szeretném, ha női látogatói itt egymásnak adnák a kilincset.“

Még aznap este nagy ribillló volt. A háziúr akkora pofonokat kapott a feleségétől, hogy visszhangzott tőlük a lépcsőház. Másnap megtudtam az okát. Kikapós ember hírében állt Danék úr, és rajtakapta valamin a kedves neje. Azóta középkori környezethez méltó csend és nyugalom honol a házban — nevetett Rudi. - Gyerekek, én búcsúzom is, mert sietek.

Rudi villamosra szállt és Jirkához sietett. A Moldva hiúján átrobogva megpillantotta kékes párában a várat. A folyót ellepték a csónakozók. A következő megállónál leszállt.

A házhoz érve felpillantott Jirka ablakára. Csukva volt. Különös. Nyáron többnyire nyitva tartja. Szereti a friss levegőt. Legfeljebb akkor csukja be, amikor villámlik, vagy dörög az ég.

— Jó napot, Karlík néni — köszönt rá a házmesternére.

— Jó napot, fiam. Rég nem láttam. Hűtlen lettél Jirkához?

— Dehogy lettem. Külföldön dolgozom. Sajnos ritkábban jöhetek most, mint azelőtt.

Amikor becsengetett Jirka lakásán, egy táviratot látott az ajtónyílásba dugva. Semmi neszt sem hallott belülről. Ilyenkor már ugatni szokott Bobi, a háziak tacskója. Üjból megnyomta a gombot. Harmadszori csengetésre sem nyitottak ajtót. Várt még egy darabig aztán kezébe vette és megnézte a táviratot. Dermedten állapította meg, hogy ugyanaz, amelyet tegnap adott fel. Elindult hát lefelé.

Nem messze leült egy padra és nézte a gyerekeket, amint rúgták a labdát. Várt egy darabig, talán megjön, közben mindig az utcát nézte és egyre türelmetlenebb lett. Elindult a Moldva-partra nézelődni, hogy teljen az idő. A Károly-hidtól nem messze a korlátnak támaszkodva nézte a vizet, s unalmában belerúgott egy kavicsba, amelyik nagy ívben a folyóba pottyant. Rudi végül is betért a híd árnyékában lapuló „Három strucc“ sörözőbe.

A második korsó sört fogyasztva azon töprengett, hogy mihez kezdjen. Itt sem volt maradása. Fogta magát és átment a hídon. Az egyik útkereszteződésnél éles fékcsikorgásra torpant meg.

— Hé, részeg maga, vagy holdkóros? — szólt rá a vezető, nem éppen udvariasan. Nem elég a baja, még sértegetik is.

Felszállt az első villamosra, amelyik éppen az állomás felé ment. Legalább megnézi a menetrendet, mikor megy visszafelé holnap a vonat. Ügy örült ennek a találkozásnak és most... Hová utazhatott Jirka és kivel? Talált magának valakit?

Az állomás csarnokában ténfergett tanácstalanul, s egyszer csak, mintha a tenger mélyéről hallotta volna a hangosbemondót:

„Figyelem! Figyelem!“ A Budapestről érkezett Hungária expressz, Deéín— Bad Schandau—Berlin felé a csarnok második vágányáról 16 óra 51 perckor indul.

Elindult a vonathoz. A háta mögött éles sípszó hasított az állomás nyüzsgő zsivajába, majd valahol egy kiáltás: „Tessék beszállni!“

Elszorult szívvel nézte a távolodó, várost. Kezével megtörölte a szemét, talán beleesett valami. Ügy várta a napot, hogy találkozzon Jirkával... és most... Sokáig kinn maradt a folyosón.

Amikor a vonat átment a határon, már megbánta, hogy elutazott, talán várhatott volna holnapig. Fáradt volt, leült a helyére és elaludt.

Berlinbe este érkezett meg. A Keletiből át kellett mennie a Friedrichstrasse pályaudvarra. Több mint egy órája volt az indulásig. Nézelődött a városban. Ezzel is telt az idő. Egy darabig gyalog ment a Spree folyó partján, ahol hűs áramlat csapott az arcába, majd a megállóhoz érve lement a lépcsőn és földalattival folytatta az útját.

Az „Alex“-en, ahogyan a berliniek az Alexander platzot nevezik, gondolt egyet, és kiszállt. Az Uránia oszlopgyűrűjcn találomra leolvasta, mennyi az idő Berlinben, odahaza Prágában és Leningrádban, aztán felpillantott a tévé torony kávéházának fényeire. Ott is jártak Jirkával.

Felszállt az S-Bahnra és kiment a Friedrichstrasse pályaudvarra majd felszállt a Keleti-tenger felé induló gyorsra.

Késő éjszaka érkezett meg Schwedtbe. Fáradt volt. Egyenesen a munkásszállóba ment és lefeküdt.

Reggel hatkor ébredt, úgy, mint máskor. Vasárnap sem tudott tovább aludni. A szokásos reggeli zuhany és borotválkozás után lenn az étteremben harapott valamit, aztán dolgozni ment. Ez legalább másra tereli a gondolatait.

Schwedtben nem állt meg a munka ilyenkor sem. A hármas részlegen aznap is dolgoztak. Munkatársai egy lepárlótornyot szereltek. Amikor meglátták, leesett az álluk a meglepetéstől. Kérdéseikre szűkszavúan válaszolt. A művezető meg azon gondolkozott, hogy melyik szerelőt küldje fel a torony tetejére, ami nem éppen a legkönnyebb dolog.

— Majd én megyek — mondta Rudi.

Fenn a magasban a tenger felől fújó

szél égő zászlóként lobogtatta a nem messze tőle égbe nyúló torony öröktüzét. A nyári kék égen galambok keringtek. Alatta a város, az Oderának a Keleti-tenger felé kanyargó csíkja, és nagyon messze a halványlila párában ott lehetett sejteni Szczecin tornyait. Munka közben egyre gyakrabban nézte a folyót, majd leült pihenni és számolta a hajókat.

Alulról a torony tövéből valaki felkiáltott.

— Rudi, komm herunter!

— Du hast Besuch bekommen, aus Prag! — Látogatód érkezett Prágából.

Legszívesebben repült volna.

Odalent már várta a terepjáró kocsi. A sofőr árkon-bokron át hajtott, hogy minél előbb a gyárkapuhoz érjenek.

— A kislány tegnap érkezett. Senki sem tudta, hol vagy. Azt hittük Berlinbe mentél. Szegényke várt, aztán bement a városba. Most újból eljött. Kinn vár a kapunál. Hol a csudában voltál?

— Prágában.

— Nekem mondhatod, de magyarázd meg majd neki.