A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1974-10-11 / 41. szám
Jóval éjfél után járt már az idő. Eszébe jutott, hogy ma, azaz tegnap veit nagykarácsony. Ma tehát István napra ébrednek. Édesapja is István. M óta az eszét tudja, soha nem tartottak névnapot, sem születésnapot a szülői háznál. Most azonban erős vágyat érzett, hogy láthassa az édesapját. Ha úgy reggel elibe állhatna!... Mit is mondana neki, hogyan köszöntené?... Talán sehogy. Talán egy szót sem szólna, csak a mellére bo-ulna és megveregetné a hátát, a soványka hátát. Minden köszöntőnél és ajándéknál többet jelentene édesapja számára az ő visszatérése. „Nincs már nekem senkim, csak te, édesfiam ... Végül elaludt és álmodott... Űjra gyerek volt és hazai tájakon járt. Az agyában és a szívében őrzött emlékek álomképpé változtak ... Körülötte minden fényes és tiszta.. . A falu fehérre meszelt házai vakítóan világítanak... A bádoggal bevont karcsú templomtorony szinte az égig ér ... Hegyében félrebillenve ül az ágasbogas gólyafészek ... Emlékszik, az a rettenetes szélvihar billentette félre, ami egyszer végigsepert a falu felett, de letépni nem bírta. Azok a huncut gólyák a libapásztoroktól elcsent szíj ostorokkal alaposan odabogozták a torony hegyén díszelgő fémcsillaghoz ... Orrában érzi a falu utcájának két oldalán nyíló akácfák édeskés, hódító illatát, és hallja azt a csodálatos májusi himnuszt, amit a méhek zsongnak a hófehér fürtökön ... A kertek alatti réteken langyos szél hajt szaladó hullámokat. A ringó vadvirágok felett pillangók karikáznak:( kékek, tarkák, kicsik és nagyok. Melyik után eredjen, melyiket fogja meg? . .. Az udvari difüfa lombja közt rigó fütyül: az ő rigójuk. Minden hajnalban őket köszönti, s napközben is le-leszól hozzájuk a fáról... Édesanyja kezében szakajtókosár, körülötte csirkék, tyúkok tiporják egymást, lendül a magot szóró kéz, hálálkodó pityegés a válasz, s kopácsolja a földet a sok kicsi és nagyobb baromficsőr ... Most meg édesapja lép be a kiskapun kaszával a vállán. A tarisznyájában kaszával metszett mezei nyúl.. . Édesapja szelíd, fáradt arcára mosoly telepszik, szép szóra nyitja a száját, simogatásra emeli a kezét.f Valahonnan a kertek alól kakukkmadár kiabál harsányan, messzehangzón..........Kakukk madár, hány évig élek még? .. .“ Egy, kettő, három ... huszonöt.. . „Ilyen rövidre szabod az életem, kakukk? . ..“ „Te, Attila, én úgy szeretnék élni . ..“ A kis Bütyök arcát lázrózsa festi. „Szép, piros vagy, meggyógyulsz nemsokára ...“ I Majd meg körtét csen, pirosbélűt, a templom körüli fákról. Nyakon csípi a mindig dühös tiszteletes úr, az isten szolgája ... Cibálja, tépi a fülét, ijedtében és fájdalmában panaszosan és segélykérőn nyöszörög ... Erre aztán felébred. A fölötte álló és őt figyelőre cigányképűre esik a pillantása. — Mi a baj, kiskatona? ... Roszszat álmodtál, vagy belázasodtál, hogy annyira nyöszörögsz? — Lázasodott a nyavalya! — hördült fel a kiskatona dühösen, minden különösebb ok nélkül. Maga sem értette, miért dühödött fel ilyen hirtelen. — Tán csak nem gyaláz meg egy-két hólyag... — S hogy bebizonyítsa az igazát, hogy nem a levegőbe beszél, nagyot ütött takarójára a bepólyázott tenyerével. Bár ne tette volna: mintha egy vén, érett tüskéjű sündisznóra csapott volna csupasz tenyérrel. Felszisszent, s úgy kapta magasra a kezét, mint előző este a parázsból.-—Na, látod, kár volt legénykedned .. . Nesze, itt a dohány adagod — mondta a cigányképű kedélyesen. — Most főztünk egy kondér teát, kérsz? A kiskatona bólintott, hogy igen. Estefelé új ember érkezett a táborba. Civilben. Szemüveges, ötvenötvenöt év körüli, vékonyarcú, csontos, magas férfi. Sápadtbőrű. A kiskatona most látta őt először, ellenben a civil többször járt már az őrnagynál. Ezúttal is egyenesen a parancsnokhoz ment, akivel jó éjfélig elbeszélgetett. Akkor az őrnagy felállt. —i Ha kérdezgetnek az emberek, ki vagy, mi vagy, honnan és miért jöttél, most már nyugodtan elmondhatod nekik. Mindazt nekik is elmondhatod, amit nekem elmondtál. Tanulságul, okulásul. Ártani nem árthatsz vele, ellenkezőleg: segíthetsz. Megerősítheted őket a hitükben és a meggyőződésükben, ami a jó harci szellem alapja — mondta az őrnagy, s elbocsájtotta a civilt. Másnap délelőtt a kiskatona az új ember mellé ült. — Tekerhetnél egy cigarettát, bepólyázott kézzel nem megy. Magadnak is tekerj. Rágyújtottak. — Honnan jöttél? — kérdezte a kiskatona. — Egy kis falucskából. — Messzire esik innen? ‘ü‘ — Vagy húsz kilométernyire — felelte a civil kissé rekedtes hangon. — A Kis-Fátra nyúlványának egyik völgykatlanában fekszik. Körös-körül magasba emelkedő, fenyvesekkel borított hegyek koszorúzzák. — Ez már igen! Ez aztán a szakszerű leírás, szinte magam előtt látom —! mondta a kiskatona elismerőn. — Mi a foglalkozásod? — Tanítóskodtam. — Ott a faluban? — Ott... — Mesélj valamit a faludról! — Nincs arról mit mesélni — vonta meg a vállát az idősödő tanító. — Földhözragadt, szegény emberek lakják. Gazdálkodnak, amennyire a sziklás, köves talaj megengedi. Juhot, szarvasmarhát tartanak, fát irtanak meg szállítanak, és a mi falunkból indultak útnak a déli tájak felé az ablakosok, meg az úgynevezett „olcsójánosok“, akik nyakukba akasztott ládikójukból tükröt, bicskát, szélforgót, fésűt, megannyi csecsebecsét árultak a falusi búcsúkban ... Te hová való vagy, milyen tájon születtél? — A Garam mentén. — Na, látod, akkor biztosan van felétek is búcsú, s bizonyára találkoztál te is falunkbeli olcsójánossal. — Hajaj, nem is egyszer! — mondta a kiskatona, s egy pillanatra felderengett előtte a búcsú százszínű és ezerhangú forgataga mézeskalácsosaival, lövöldéivel, körhintáival és olcsójánosaival. A tanító meg folytatta: — Sokan Amerikában, Kanadában és Franciaországban keresték a szerencséjüket. Ki megtalálta, ki nem. Sokan haza is jöttek, így aztán nem csoda, hogy sok világjárta, haladó gondolkodású ember él a falunkban ... Franciaországból például nem egy ember tért haza párttagsági igazolvánnyal a zsebében. Aztán az orosz hadifogságból hazatérők is magukkal hozták és terjesztették a lenini eszméket. Hallottál-e valamit Leninről? ^ — Keveset... alig valamit í— felelte a kiskatona7 pironkodva, mert az volt az igazság, hogy a kevésnél is kevesebbet hallott, úgyszólván semmit. — Aztán működött a faluban egy jó kommunista tanító, aki szintén sokat tett az ifjúság kommunista szellemben való neveléséért. — Magadról beszélsz? — Nem... Az apámról. — Értem — bólintott a kiskatona. — Folytasd csak, nem is hiszed, mennyire érdekelnek ezek a dolgok. — Büntetésből aztán elhelyezték apámat a faluból. Én meg évek múltán, amikor elvégeztem a tanítóképzőt, visszakerültem. Szívemhez nőtt a táj, az emberek, a gyerekkori cimborák ... aztán én folytattam azt, amit apám kényszerből abbahagyott .. . Ilyen előzmények után szinte természetessé vált, hogy mikor eljött az ideje —* kevés kivételtől eltekintve —, az egész falu népe tudta, hol a helye. így vált a mi kis falunk partizánfaluvá... Látom a fura tekintetedből, hogy ez is újszerű a számodra. így van? — Igen. — Mikor kerültél ide, a brigádhoz? — Alig néhány napja. — így már érthető — gondolkodott el a tanító. — Fogalmad sincs, ml folyik itt. a szlovák hegyekben. Hát Idefigyelj... — . .. Kiskatona . . . Ezt a nevet ragasztották rám az idekerülésem pillanatában, nyugodtan használhatod te is, nem haragszom érte. — Rendben van, kiskatona, ha érdekel, elmondhatom az élményeimet. — Szünet után folytatta. — Ezek az élmények lelkesítők is, meg szomorúak is, de elmondom, minden bizonnyal olyan kép tárul eléd, amiből sok mindent megtudhatsz, s lesz némi elképzelésed arról a roppant küzdelemről, amelyet manapság minden érző és becsületes ember vív az embertelenség és önkény ellen egy emberibb világért, egy olyan társadalmi rendért, amilyenről őseink álmodoztak... — Annyi szünetet tartott közben, míg rágyújtott. — Azt csak tudod, hogy a felkelés augusztus huszonkilencedikén tört ki? A kiskatona bizonytalanul bólintott. — Még ugyanazon a napon népgyűlést hívtunk össze a faluban és megválasztottuk a Forradalmi Nemzeti Bizottságot. Hradec Ondrej lett az elnöke. Egyébként miatta vagyok most itt, róla hoztam jelentést a parancsnoknak, de erről majd később ... Azon a gyűlésen résztvettek Klokov és Rezutó kapitányok. A nemzeti bizottságnak az volt az első feladata, hogy fiatal embereket szervezzen be a felkelésbe. Nyomban munkához láttunk. Szeptember harmadikén harminc fiatalember vonult Kuneradba, hogy fegyvert fogjon a nácik ellen. Popov őrnagy volt annak a partizánbrigádnak a parancsnoka. Ellenőrzésük alatt tartották a környéket, járőrszolgálatot teljesítettek, fegyverrel és lőszerrel látták el a kisebb partizáncsoportokat. Székhelyük a kuneradi kastély volt, melyet Belestrin német gróf építtetett és birtokolt a háború előtt. Szeptember dereka táján parancsot kaptak a Banská Bystrica-i pártbizottságtól, hogy támadást kell indítani a Zilina-i német helyőrség ellen, mivel Zilina és Martin között megszakadt a kapcsolat. A támadásban résztvettek a mi falunk harcosai is. Közülük ketten súlyosan megsebesültek. Sikeresen indult a támadás, de a németek erősítést kértek és kaptak. Tüzérséggel és harckocsikkal támogatott ellentámadással visszaszorították a partizánbrigádot, majd dühödt támadást indítottak a kuneradi központ ellen. Az óriási túlerő elől a brigád szétszóródott a közeli erdőkben és hegyekben. Ezt követően kezdődtek meg a valódi partizánakciók. Többek közt felrobbantották a magasfeszültségű villanyvezetéket, aláaknázták és több helyen levegőbe röpítették a Zilina és Prievidza közti fontos közlekedési utat. Vasutakat és lőszerraktárakat semmisítettek meg, és rajtaütésszerű támadásokkal pusztították a németeket, ahol csak tudták. A németek állandóan rettegtek, az erdőbe nem merészkedtek be, különösen éjjel nem, minden lépésüket halálfélelem kísérte. Sosem tudták mikor és hol, melyik fa mögül kapják a golyózáport, melyik szikláról hull nyakukba a kézigránát. Tehetetlen, fogcsikorgató dühükben aztán nem riadtak vissza a legszörnyűbb tettektől és tömegmészárlástól sem. Kisebb-nagyobb partizáncsoportok jöttek és álltak meg a falunkban szinte naponta. Tisztálkodtak, élelmet kértek, a hidegek beálltával szárítkoztak, melegedtek. Olyan volt a falunk, mint a darázsfészek, hiszen minden pillanatban jöhettek a németek, mint ahogy jöttek is. Hetente háromszor is körülkapták a falut és átkutatták a házakat. Szörnyű volt az, kiskatona. Mindent feldúltak, szétszórták az ágyakat, kiforgatták a szekrényeket, letépték a függönyöket, végigszurkálták a szénát a padláson, csűrben, lenéztek a pincékbe, be a kamrákba, kéményekbe ... Szerencsére soha semmit és senkit nem találtak. A partizánok által hátrahagyott szennyest elégettük, vagy a trágyába elástuk. A németek szinte biztosan tudták, hogy a falu lakossága segíti és támogatja a partizánokat, de semmi bizonyíték nem volt a kezükben. Egyetlen partizánt nem fogtak el, egyetlen puskalövés nem hangzott el a faluban. Jó három héttel ezelőtt mégis megtörtént a baj. Az egyik kisebb partizáncsoport vezetője sebesülten feküdt, éppen nálunk. Egy ismeretlen medikus járt be a faluba, ő kezelte a parancsnokot. A medikust senki sem ismerte, én sem, a parancsnok sem. Nem tudtuk kicsoda, honnan jött. Több mint valószínű, zsidó volt. (Folytatjuk)
