A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1974-10-04 / 40. szám
— De sikerült — vette át akiskatona a viccelődő hangot. —, Itt van a zsebemben, gondoltam, jó lesz neked a karácsony esti kocsonyába ... Mondd, mi lesz a csomagokba^? — Pólyavánkos ... pelenka meg miegymás, esetleg néhány bili a nagyobbacskák számára ... Ahogy így elnézlek — mondta a cigányképű huncutul, meg-megcsukló hangon. A végén aztán már nem bírta magát türtőztetni, elnevette magát. — Kötszer, gyógyszer, élelem meg muníció, kiskatona pajtás. Remélem, teljes mértékben kielégítettem a kíváncsiságodat és nem kérdezősködöl tovább... — Az órájára pillantott és kiadta a parancsot: — Felkészülni, tüzet gyújtani! Előkerült a benzines kanna, lelocsolták a halmokat, gyufa sercent és magasba csaptak a lángok. Gyertyaként égett a friss fenyőgally. Szélcsendes hideg volt az idő. A munkában megizzadt emberek fázni kezdtek, de most, hogy körülállták a lángoló halmokat, egyszeriben melegük lett újra. Másrészt az izgalom is fűtötte valamennyiüket: megérkezik-e a repülőgép? Teltek, múltak a percek. A cigányképű egyre gyakrabban tekintett az órájára, majd meg az égre, eltávolodva a tűz pattogásától belefülelt a levegőbe, visszajött, újra fülelt, egyszer aztán diadalmasan felkiáltott: — Jön! Megérkezett! S valóban: egyre erőteljesebben hallatszott a repülőgép zümmögő búgása. Aztán már nemcsak hallották, hanem látták is a felettük köröző gépet. Néhány percen belül földre huppant a tíz viaszosvászon-zsákba csomagolt küldemény. A lőszeres zsákok nehezek voltak, egy ember képtelen lett volna elvinni a hátán. Fenyőrúdra kötötték, mint az elejtett nagy vadat a vadászok, elöl, hátul vállukra vették a rudat ketten és úgy vitték. Mielőtt azonban útnak indultak, a tüzeket szét ke'llett verniök, hogy még véletlenül se okozzanak erdőtüzet. Tűzoltás' közben a kiskatona olyan szerencsétlenül csúszott meg, hogy beletenyerelt a parázsba és alaposan megpörkölte a kezét. Sziszegve káromkodott fájdalmában, de még fájdalmánál is nagyobb szégyenérzet mardosta: ha észreveszi a cigányképű, nem lesz előtte maradása. Gunyoros megjegyzéseire pirulhat a képe. Hiába lapított, a cigányképű észrevette. Hozzálépett. — Nagyon fáj, kispajtás? — kérdezte részvéttel. — Hiába is tagadnád, tudom, hogy fáj, hiszen velem is megtörtént. Tudod az úgy volt, a szentségit, hogy egy öklömnyi kőre léptem, az meg gondolt egyet és kigurult a talpam alól. Kapaszkodtam én a csillagok felé. de egyet sem értem el közülük, nem volt miben megfogóznom, csak a parázsban ... Ne félj, kihevered, én is kihevertem — mondta kedvesen, és barátian hátbaveregette a fiút. A kiskatonának nagyon jólesett a baráti hátbaveregetés. Még a fájdalmáról is megfeledkezett abban a pillanatban. Visszafelé a táborba már lassabban haladtak, mint jövet. Hosszabb távon a könnyűnek vélt csomag is elnehezedik. Megvan az a kutya tulajdonsága, hogy nagyon elhagyja magát. Éjféltájt érkeztek meg a táborba. A cigányképű azon nyomban jelentette az őrnagynak, hogy a sikeres vállalkozásról rendben visszatértek. — Köszönöm! — mondta az őrnagy. — Nem történt semmi baj? — Nem ... azaz a kiskatona megpörkölte a tenyerét. — Előfordul — bólintott a parancsnok. — Vidd őt Zsuzsához, hadd hozza rendbe a kezét... Nagyon fáj neki? — A cigaretta parazsának a csípése is sajog egy ideig, őrnagy elvtárs. — Persze, persze, a cigaretta csípése is sajog... — ismételte az őrnagy elgondolkodva. A cigányképűnek úgy tűnt. hogy ezekben a pillanatokban a parancsnoka messzi tájakon kalandozik gondolatban. És nem tévedett. Gondolatai ideoda röpködtek, mint esti pillék a fény körül... vagy a láng körül Mennyi lángot, borzalmas tüzet látott már a háború kitörése óta!... Kis falu a nagy Ukrajnában, és Tatyjána, az ő szeretett Tatyjánája a németek kezén ... A falu népét a főtérre terelik, a bitó elé... Égnek a házak, égre verődnek a lángok, a téren nyüszítve toporog a rémült tömeg, mint az összeterelt birkanyáj ... Két marcona német vonszolja a meggyalázott, félmeztelenre vetkőztetett párját, egyetlen fiának az édesanyját... Borzongató, iszonyatos a látvány. Ájulás környékezi, de meg sem mukkanhat, nem árulhatja el magát... összeszorított foggal áll a tömegben, ajkából kiserken a vére, pedig akkorát tudna ordítani, hogy a kontinens túlsó oldalán is beleremegne a föld ... — Elmehetek, őrnagy elvtárs? — kérdezte csendesen a cigányképű. Mintha megérezte volna, hogy szeretett parancsnokában nem mindennapi események emlékképei idéződtek fel. — Igen ... hogyne ... elmehetsz ... Vodkát nem küldtek véletlenül? — kérdezte még, s remegő kézzel matatott cigaretta után. Felindultsága lassanként lecsillapodott. Tíz perc múlva a cigányképű egy üveg vodkát állított a parancsnok asztalára, aztán megkereste a kiskatonát. — Gyere, pajtás, elviszlek a Zsuzsához! — Ki az a Zsuzsa? — Még azt sem tudod?... No, gyere gyorsan! — Ilyenkor, éjfél után? — vonakodott. — Majd reggel. — Azért kötődött, mert szégyellt a lány elé állítani ilyen tenyérrel. Mit gondol majd róla? Csakis azt, hogy kétbalkezes és ügyetlen. A cigányképű azonban nem tágított: — Nincs mese, ez parancs, kiskatona: indulás! A kis helyiségben a körülményekhez képest rend és tisztaság volt. Alit benne három fekhely, hevenyészett asztal, az egyik sarokban mosdótál, a másikban az adóvevő. A két orosz nő mélyen aludt: szuszogtak, de nem horkoltak. Zsuzsa felöltözve ült az ágya szélén. Mikor beléptek a helyiségbe, régen érzett asszonyszag ütötte meg a fiú orrát. Kis híján belepirult. Az erdélyi lány némi csodálkozással nézett rájuk. — Mi történt? — kérdezte a tőle megszokott szenvtelen hangján. Dús, fekete hajába túrt, mintha zavarban lett volna, mintha egy pillanatra eltűnt volna a határozottsága. — A kiskatonának kissé megpörkölődött a tenyere. Hozd rendbe ... légy szíves! — mondta a cigányképű halkan, tekintettel a két alvó nőre. Egyébként sem hangoskodott Zsuzsa előtt sohasem. Fenemód tisztelte a lányt, vagy csak félt tőle, ki tudja. Mindegy, tény, hogy nagyon rendesen viselkedett vele szemben. Kis idő múlva a cigányképű elment. P — Mutasd a tenyered! Szégyenkezve nyújtotta a lány elé a tenyerét. Inkább zsebrevágta volna. — Hát ezt jól elintézted... ülj le! — A kiskatona tétován körülnézett. — Oda, az ágyam szélére. A ládikóból a lány vattát, kötszert meg egy üveg sebolajat vett elő. — Hogyan történt? — kérdezte, s kezelésbe vette a kiskatona kezét. — Oltás közben megcsúsztam ... talán egy kövön .. . olyan öklömnyi formán — ismételte a cigányképű szavait —, aztán beletenyereltem a parázsba ... nem melléje, hanerh éppen bele a közepébe... — Vigyorogni próbált, de nem ment. A sebolaj hűtötte is, perzselte is a tenyerét. Homlokát kiverte a veríték. — Fáj? — Egy kicsit. — Még jó, hogy őszinte vagy. — Hamarább utolérni a sánta kutyát, mint a hazug embert! — mondta megzavarodottan. — Nagy bölcsességet mondtál, csakhogy éppen a fordítottja igaz. — Hát persze ... csak beszélek itt összevissza — mondta kényszerű mosollyal, s másra igyekezett terelni a beszélgetést. — Te sosem alszol? — Többet, mint bárki más közületek. — Én mindig talpon látlak. — Aki sokat alszik, keveset él. — Pihenni csak kell. — Ülve is lehet pihenni. — Hát lehet, szó se róla. de az alvás az mégis csak más. Egészen más. — Miért más? — Szépeket lehet álmodni. — Ébren is lehet álmodozni. — Azt nem hiszi el az ember, amit ébren álmodik — makacskodott a kiskatona. s csak nyújtotta a semmit mondó beszélgetést, hogy minél tovább maradhasson. Ez a lány boszorkányos ügyességgel tekergeti kezére a gézt, gondolta, pillanatokon belül végez, akkor aztán mennie kell, pedig olyan jó ülni ezen az asszonyszagú ágyon. — Kész. Nem szorít a kötés? — Nem. Se nem laza, se nem szorít, így a legjobb. Hol tanultad? — kérdezte a kiskatona az időt húzva. Közben felébredt az egyik orosz nő. Hitetlenkedő szemmel nézett rájuk, de mikor megpillantotta a friss kötést, mintha megnyugodott volna. A másik oldalára fordult, fejére húzta a takarót és tovább aludt. — Láttad a szemét? — kérdezte súgva a kiskatona. — Azt hitte, hogy udvarolok neked. — Miből gondolod? — Mit tudom én ... csak úgy ... Azt olvastam ki a szeméből. Nem hiszed? — Nem tudsz te olvasni, az az igazság. Nagyon jól tudja itt mindenki, hogy itt nem udvarolhat senki senkinek... Eleve nem udvarolhat. — Miért?... Talán tiltja a szabályzat? — íratlan törvény ez — mondta a lány beletúrva a hajába. — Elég hülye törvény. — Nagyon is jó törvény — bizonygatta a lány. — Sok felesleges bonyodalomtól, esetleg veszélytől menti meg a partizánokat. — Nem értek veled egyet ebben a kérdésben — makacskodott a kiskatona. — Tegyük fel, hogy két ember megszereti egymást. Érted: megszereti. Nem'szélcsap módon, hogyis mondjam: a férfiban nemcsak a birtoklási ösztön lobban fel — bár az is hozzátartozik az élethez, a szerelemhez —, hanem igazán, tiszta szerelemmel szeretik egymást. Talán egy egész életre szólóan. Akkor mit tegyenek? Mondjanak le egymásról csak azért, mert itt íratlan törvények vannak? ... Logikátlan. Ellenkezik magával az élettel, az élet lényegével és értelmével. — És a háború? — érvelt a lány csendesen, maga elé nézve. — Vajon a háború ténye, lényege, valósága nem ellenkezik mindennel, ami élet, ami emberi? Ez nem logikátlan?... — Beletúrt a hajába. Megszokta, szinte beleidegződött már ez a mozdulat. — Egyébként a ki nem mondott szerelem is lehet szép. Talán még szebb, mint a százszor kimondott, a beteljesült. Csak okosan kell tudni vele bánni: szép ruhába öltöztetni, óvni, dédelgetni, vigyázni a tisztaságára, a fényére, hinni és reménykedni, hogy egyszer... talán majd egyszer eltakarodnak tudatunkból a háború logikátlan, írott és íratlan törvényei... és akkor, akkor egy egész életre szólóan kiteljesedhet . i*4 ■— Elhallgatott. Fáradtnak és szomorúnak látszott. — Későre jár ... — mondta még, amiből a fiú megértette, hogy távozásra szólították fel. — Köszönöm a kötést, jó éjszakát! — Majd holnap átkötöm — mondta a lány és becsukta mögötte az ajtót. Odakinn hideg volt és világos. A telihold ezüsttányérja most indult útjára a fenyvesekkel borított hegyvonulatok mögül. Hányszor nézte gyerekkorában az ablakra könyökölve a teliholdat, s láttán hány színes mesét szőtt a fantáziája! A barakkban langymeleg és enyhe bűz fogadta. Halk nyögések és hortyogások jelezték, hogy a társai mélyen alusznak. Elszívott még egy cigarettát, a parázsra fát dobott és lefeküdt. Alaposan felkavarták a lány szavai. Egyre határozottabban érezte, hogy tetszik neki a lány. Mit nem adna érte, ha még most is ott ülhetne az ágya szélén. Reggelig ... Egy évig ... Egy egész életen át. .. (Folytatjuk)
