A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)

1974-10-04 / 40. szám

És rakjátok egymásra a holttesteket Gettysburgnál. És Ypres-nél és Verdimnél rakjátok őket egymásra. Hányjátok őket a földbe; a munkát bíztátok rám.

Két év, tíz év, a kalauzt kérdik az utasok: Miféle hely ez? Hol járunk?

Én vagyok a fű. A munkát bízzátok rám.

(Sandburg: A lű 1917.)

Harminc évvel ezelőtt ezt a völgyet a „halál völgyének" nevezték. Most a csend völgye. A fű, Sandburg füve, elvégezte a rábízott munkát. Mindent befedett. Mindent. Háborút, halált, borzalmakat. A füvek természete szerint. Itt a Duklahágón ugyanúgy, mint a világ bármelyik csatamezején. A fű jól végzi a maga munkáját.

Csend van a völgyben. Alattam az út keskeny kígyója kanyarog, s a nyírfák fehér törzse nekidől a szeptemberi napsugaraknak.

Két nap óta járom az egykori hprcok helyét. A szabadtéri múzeumban kiállított tárgyak mind egy irányba mutatnak: keletről nyugatra. Az ágyúk, a tarackok, az aknavetők, a tankok s a géppuskák. Betonalapon. Hallgatva, csendesen.

Lent az út túlsó oldalán buzgón csörgedez a Ladomérka patak. Ma is, akárcsak harminc évvel ezelőtt.

Tegnap a Duklai Múzeum igazgatójával, Ivan Mindossal beszélgettem.

— A kárpát-duklai hadművelet története — mondta — iskolai tananyag. De emlékezni és másokat is emlékeztetni soha nem elég, mert az ember feledékeny természetű.

S aztán elmondta, hogy a Duklai Múzeumot tulajdonképpen ezért hozták létre. Emlékezni és emlékeztetni. A hadművelet ötödik évfordulójára épült fel az elesett csehszlovák katonák emlékműve, majd

*

Az egykori halál völgye ma múzeum