A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1974-07-12 / 28. szám
PROLÓGUS - SZAMOKKAL A Tátrai Nemzeti Park (TANAP) 1949- ben a 11/1949. számú törvényerejű rendelet alapján létesült. Ma az 51 ezer hektáros terület 12 védett övezetre van felosztva, amelyek magukba foglalják a Magas-Tátrát, a Nyugati-Tátrát (Liptói-havasokat) és a Bélái Tátrát (Bélai-mészkőhavasokat). A Magas-Tótra 26 kilométeres gerincével a világ legrövidebb magashegyei közé tartozik; 1300 méterig jár fel a tátrai villamos, 1700 méter magasságig autóúw vezet. A legmagasabban fekvő menedékhóz 2300 méter magasságban épült, öt csúcsra a turisták számára kijelölt úton lehet feljutni. A jelzésekkel ellátott turistautak hossza összesen 345 kilométer. Évente hárommillió hazai és külföldi látogatója van a Magas-Tátrának. 1945 óta több mint 300 halálos áldozata és több mint 6000 sebesültje volt ennek a festői szépségű hegyvonulatnak. A legnagyobb tragédiát az idei lavinaomlás okozta a Magas-Tótra történetében: 13-an lelték halálukat a lezúduló hótömeg alatt. A Tátrai Nemzeti Parknak 22 tudományos dolgozója van. Munkájuk az egész védett területre kiterjed. Legfőbb feladatuk: megvédeni a Tátra egyedülálló állat- és növényvilágát, a Tátrai Nemzeti Park legnagyobb kincsét. Erre a célra államunk évente 12—17 millió koronát fordít. Ennyit elöljáróban. SZUBJEKTÍV szempontok Jómagam hétórai utazással eljutok a Magas-Tátrába. Az idén is többször felmentem sízni. Reggel hatkor felraktam a léceket az autó tetejére és kilenc órakor már vitt felfelé a libegő a Szoliszkóra, ahol csodálatosan kék az ég és tiszta a hó, és egyáltalán, leírhatatlan és elmesélhetetlen a lefelé száguldás a kétezer méteres magasságból a Csorba-tóig. Ha az ottani FIS Hotelban kaptam szállást, akkor másnap reggel a felvonóig mindössze száz métert kellett sétálnom. Vagyis teljes mértékben élveztem a civilizáció áldását, a kényelmet. Mindezzel csupán egyetlen dolgot szerettem volna érzékeltetni; mégpedig azt, hogy ennek a csodálatos magashegységnek a megközelítése (vasút, autó, felvonók) nem jár különösebb nehézséggel. Ez rendjén való is lenne, hiszen a Tátrai Nemzeti Parkot őzért létesítették, hogy a dolgozó embert szolgálja: szépségével gyógyító nyugalmával, sportolási és turisztikai adottságaival egyetemben. Sízés vagy séta közben, a Tátrában járván, magam sem gondoltam arra, hogy ennek a kedvező megközelítési lehetőségnek, amelyről az előbb említést tettem, olyan következményei is vannak, amelyek már-már jóvátehetetlenek. A TERMESZÉT ÉS A TURISTÁK Eddig a Tátra legnagyobb értéke a természet érintetlensége volt. Ma ebből származnak a természetvédelem és a civilizáció ellentmondásai. Az ember a maga kényelméért elpusztítja azt a természetes környezetet, amelynek elvesztése — hosszú távon — magának az embernek a létét veszélyezteti. Mert a.z ember — bárhogy is nézzük — végső soron a természet függvénye. Mármost, ide a Tátrába évente hárommillió turista érkezik, magával cipelve az emberi civilizáció minden áldását, amelynek „eredményeit“ bármely turistaösvény mentén fellelhetjük. Amit az ember maga után hagy a természetben — a civilizáció melléktermékeként — a sörösüvegtől kezdve az igelit- és egyéb zacskókig, az félelmetes szeméthalmokká nő. A turistaidény alatt a Tátrában naponta 27 tonna hulladékot gyűjtenek össze. Amit a völgykatlanok mélyén, az utak és ösvények mentén elszórnak a turisták, azt lemérni lehetetlen. Csak a következményeiről és hatásáról tudunk egyet s mást. S ez egyáltalán nem valami hízelgő az emberi nemre nézve. MEDVÉK, FARKASOK, ZERGÉK, SASOK A Tátra lassan pusztuló flórója és faunája — növény- és állatvilága — jelzi az előbb említett antropológiai hatás szintjét és fokát. Ot-hot évvel ezelőtt még húsz barnamedve lakott a Tátrában, ma számukat 12—15-re becsülik. A zergeállomóny úgyszintén az utóbbi öt év alatt 900-ról 700-ra csökkent, a kőszáli sasból pedig 2—3 pór maradt. Ezek az állatok roppant mód érzékenyek szagra, zajra, mozgásra — vagyis mindarra, amire mi már nem vagyunk érzékenyek. A magnó, a tranzisztoros rádió üvöltését alig érzékeljük, a városok levegője szaglószervünket „edzette" huszadik századivá. A rohanás pedig mindennapjaink tartozékává vált. De a zerge, a farkas és a barnamedve holló- és szaglószervei képtelenek elviselni a mai zaj- és szagszintet. Ezért, ha van hova, elmenekülnek. Milic Blahout mérnök szerint, aki e kérdés legavatottabb ismerője, a medvék már csak téli alvóhelyükre térnek meg, a turistaidényben a nyugalmasabb helyeket keresik fel. A farkasok se tesznek mást. A zergeállomóny rohamos apadását azonban egy kis jóakarattal meg lehetne állítani. Ehhez semmi más nem kellene, csak évente kétszer háromhetes nyugalmat biztosítani az üzekedés (szeptember vége, október eleje) és a fialás (május vége, június eleje) idején. Csak azt kellene elérni, hogy a párzás és az utódok világra hozatala idején a turistacsoportok ne háborgassák a zergés területeket. Úgy vélem, ennyit megtehetnénk a zergék érdekében. Ha már másért nem, legalább azt vegyük tekintetbe, hogy ez a gyönyörű óllat — a szakértők szerint — immár 15 ezer éve lakja ezeket o bérceket.,. S a legelgondolkodtatóbb, hogy a kívánt nyugalmi időszakra esnek az iskolai kirándulások. Nem hiszem, hogy ezeket a „tanulmányi kirándulásokat“ ne lehetne valamivel korábban vagy későbben megrendezni. így félő, hogy az unokáink, úgy az ezredfordulón, legfeljebb ha filmen találkozhatnak majd zergével. S néha azt gondolom, hogy az unokáink nemcsak as'zerint ítélnek majd meg bennünket, hogy mit építettünk, hanem aszerint is, hogy mit nem pusztítottunk el. És még azt is gondolom, hogy a természetvédelem kérdésének megoldását az iskolapadban kellene elkezdeni. S nemcsak a zergék miatt. EPILÓGUS HELYETT Azért még nincs minden elveszve. A Tátra fenyvesei illatoznak, van még tiszta, ózondús levegő, nyugalmat adó csend, elzsongító patakcsobogás. S van hó, lehet lefelé száguldani a hegyóriások lejtőin. De a természet időnként kérdez, s nekünk a kérdésekre válaszolni illik. A Magas-Tátra kérdőjelei pedig megkülönböztetett figyelmet érdemelnek, hiszen olyan értékek megóvásáról van szó, amelyek pótolhatatlanok. Ezért a harmadik napon, a hazaindulás napján legjobb, ha az ember lehunyja a szemét, s nem gondol arra, hogy az idő a hazai utak irányába fordul. Lehunyt szemünk megőriz mindent. A fenséges, komor sziklafalakat, a völgyek csendjét, a ködöt, az esőt, a havazást és az Óriás-vízesés robaját. S ha ezek emlékével hazaérkeztünk, ne zárjuk be az ajtót magunk után ... GÁL SÁNDOR hót 7
