A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)

1974-09-13 / 37. szám

— Azt mondod, el akarsz menni Pestre! Akkor meg mi a fenét plelykáltotod magad?

— Nem érdekel a 9 pletyka! Figyeljen ide,

anyám! Nem tudom hogyan lesz. Ezt már mondtam, de ha megszerettem volna azt a lányt, azon se kéne csodálkozni! .Huszonnégy éves múltam, nem is igen udvaroltam. Tudom, hogy maguk sem akarták, hogy udvaroljak, éreztem én. Igaz, nem is volt kinek, de bízza a sorsra az ilyen dolgokat!

— A sorsra, fiam? — és sír a mama.

— A magam életét is a sorsra bíztam én nézd meg!

Gabi végigméri anyját. Tudja, hogy bármit mondana is, nem tudná megvigasztalni. Reménykedik, hogy el tud menni Festre. Aztán fohászkodik egyet!

— Bárcsak olyan szerelmes tudnék lenni, hogy mindent elfelejtenék.

A pletyka Tipón is terjedt. Nem kerülte el Katiék házát sem. Ezt a lány onnét tudta, hogy a mama még szótlanabb lett. Egyik délben kettesben maradtak. Az asszony akarattal a tűzhelynek fordult, s nem nézett az asztalnál ülő lányra, de ő bírta kevesebb ideig a csendet, megszólalt:

— Megint azzal a börtöntöltelékkel voltál? — mondta halkan, de keményen.

— Miért, baj az?

— Pont az én lányom? — fakadt ki a mama.

— Nézze anyám! Én már mondtam magának, hogy önálló vagyok, ha akarja, elmegyek itthonról. Van a faluban olyan hely, ahová befogadnak!

— Micsoda? — csattant fel a mama.

— Elmennél? Az aztán szép dolog! Hát utódban vagyunk mi? — és mondta volna mór, hisz annyira a nyelve hegyén volt minden. Hogy értse meg Kati, nem neki való az a fiú! A család szégyene lesz, ha ide hozza, meg hogy egy tanult lány hogyan lehet ilyen buta?! De nem indult el a szóáradat, mert Kati tekintete nagyon sötét volt, csak annyit kérdezett könyörgően:

— Mivel szédített meg? — A sok-sok kérdés a gyomrában ugráló idegességtől bennerekedt. A lány mosolygott, s odalépett anyjához. Megsimogatta karját

— Maga nagyon jól tudja, hogy nem kell engem megszédíteni. Maga ezerszer mesélte, hogy a szülei ellenére ment apóhoz, mert egy gazdalány akkor nem mehetett szegény emberhez. És látja, nem bánta meg, ugye? — Az igazság, hogy Veres János nem volt olyan szegény legény, csakhát a mama emlékezetében kerekedik ki úgy a történet, így meghatóbb, így nagyobb áldozatot jelent. Kati ezt tudta és ma már ki törődne hasonlóval. Az öregasszony nem enyhült meg. Szívesen tagadta volna o saját elbeszélését is. Elhúzta a karját, jelezve, hogy ő befejezte a beszélgetést, de a lánya nem lépett tovább.

— Nézze, anyám — kezdte újra. — Nem akarom én azt mondani, hogy megélek a saját lábamon, és azt teszem amit akarok! Nem akarok én tulajdonképpen semmit maguk ellen tenni, csak hót hadd alakítsam én az életem, és ne a mások elképzelése szerint kelljen élnem. Nézze csak! — és most Gizi jutott eszébe, ki is mondta: — Olyan vénlányt akar belőlem, mint a főkönyvelő. Mert bizonyisten, ha a maguk választására várok, csak olyan vénlány lehetek. — A mama visszanézett, most ha ölni tudott volna a szemével, a lány ott halt volna meg.

— Én azt mondom, neked elment a józan eszed! A bajt magad keresed magadnak! De jól vigyázz, én előre megmondtam! Ezzel otthagyta a lányt. Kati utánanézett, nem tudta mire vélni a mama utolsó szavait. Beletörődött volna? Vagy most jön igazán a háború? Mindez még kérdéses volt.

Gondolkodva lépett ki a kapun, és indult az iroda felé. Gizit találta bent, mert a két idős asszony ilyenkor délben főz, ellátja az állatot. Késve jönnek,

hogy aztán előbb elmenjenek. Nézegette Gizit. Az valamibe elmélyedt, de föl - fölkapta tekintetét, mintha érezné, hogy figyelik, majd behajtotto a Közlönyt.

—- Mit akarsz? — kérdezte mosolyogva.

— Nem is tudom!

— Gondolom, mert nem szoktál így rámmeredni!

— Hol kezdjem, Gizi? Te mindig kedves voltál hozzám, azt hiszem, most is segíthetnél!

— A pletykáról akarsz valamit kérdezni? Mert ha nem is beszélgetünk és én senkivel sem beszélgetek, mindent elhoznak ide, nem tudják tartani a szájukat! Figyelj ide, Kati! Nem tudom, hogy szereted-e azt a fiút!? Ha igen, egyel tudok mondani: engedj nyugodtan szabad folyást az érzelmeidnek! Nem kell az embernek önmagának

Reggel, amikor öltözni kezdett Kati, észrevette, hogy a mosdó alján ott az előző napi harisnyája, meg a ledobott fehérnemű. Másnap ugyanígy volt. Kiszaladt a nyári konyhába, hogy a kötélről lehúzzon egy harisnyát meg egy bugyit, de ott nem volt. Harmadnap, amikor a szekrénybe nyúlt tiszta harisnyáért és bugyiért, anyja éppen akkor hozta a reggelit. Ö félhangosan megjegyezte :

— Alig van tiszta fehérnemű!

— Ha nincs, akkor kimosod a piszkosat, lányom! — mondta az öregasszony, és behúzta maga után az ajtót. Kati arcán kis megfagyott mosoly ült. Amióta itthon van, nem mosott harisnyát, bugyit sem, mert anyja mindenről gondoskodott.

* * *

Sárhelyen is zajlott az élet, egy lány

bejárt Veresékhez is. Kati mindig az első szobába vezette, ezért is kellett hazamenni és átöltözni minden este. Kati mamáját ritkán látta, s ha találkoztak, az asszony nem szólt, csak szúrós fekete szemével áthatóan nézte Gabit. Harag volt a tekintetében, gyűlölet. Érezte ezt Gabi.

— Ne törődj vele! — mondta Kati.

— Anyám ilyen, meg kell szokni, aztán megszereti az ember, mert a lelkét odaadná, csak ha nem tetszik valami, azt nagyon tudja éreztetni!

— Úgy látszik én még mindig nem tetszem! — mondta Gabi.

— Ah! — ütötte volna el Kati, de a kis zavarból Gabi értette, hogy ez baj, és nem csodálkozott rajta, csak bántotta.

— Igaza van anyádnak! — mondta komoran. —- Hiábavalóság ez! — Elmegyek és kész! — morogta maga elé. A lány megfogta a kezét és leheletfinomon arcul csókolta. Gabi mosolygott, és áramütés futott keresztül rajta. Kell ez a lány nekem, ezt érezte ebben a pillanatban, s elmúlt minden rossz, csak a vágy maradt.

Kati dédelgette Gabit. Jó volt beletúrni sötétszőke hajába. Érezni hajának tiszta szagát, mert még télen is a gyár fürdőjében minden délután megmossa a fejét. Nézni kezét és csodálkozni, hogy milyen tiszta ez a kéz, de a körme alatt mégis bántó a kis feketeség. Nem tudja kimosni, kitisztítani az olajsarat onnét? Egyszer úgy intézte, hogy a közelben legyen az olló, s anélkül, hogy Gabi tiltakozhatott volna, alátúrt az egyik körmének. Ha nehezen is, de sikerült kitisztítani az olajsarat. A fiú látta, és nagyon megbántva érezte magát. Másnap nem jött Veresékhez. Harmadnap Kati ment elé a buszhoz, és megfenyegette:

— Mi van, fiatalember? Tegnap vártam! — Nagyot nevetett és Gabi nem tudott haragudni. Másfél óra múlva már Vereséknél volt.

* * *

Kezdték tudomásul venni a faluban, hogy Gabi odajár Veresékhez. Egyszer Kati apja is beült a szobába, pedig tudta Kati, hogy kioktatta a mama. Tiltva van a közeledés, de úgy érezte Veres János, hogy meg kell szegni a szót, mert ha az anyja makacs, a lánya még makacsobb. Megfogta a kisdemizsont és bement a lányhoz. Gabi zavartan nézte Veres bácsit. Szikár ember, kis kefe bajusszal. Kicsit lisztes a nadrágja, gumicsizmája, de nem törődik a szőnyeggel, meg a fotellel sem. Élénk szürke szeme van, s kopasz feje. ,

— Hót te vagy az a fiú? — mérte végig, pedig jól ismerte Gabit. Szigorú tekintetébe mosoly vegyült. Ha nem volna megtiltva, tetszene ez a fiú, s ezt valahogy értésére kellene adni, ez bujkált tekintete mögött.

— Tudod, hogy a feleségem nem szeret? — Gabi nyelt egyet és bólintott.

— Mit mondjak erről neked? Ha a lányomnak tetszel, akkor nekem nem lehet veled bajom! Ezt minden gyermekemnek így mondtam, neked is így mondom! — Szünetet tartott. — Egyet tudnod kell! A lány innét nem megy sehova! Ha úgy gondoljátok, ide jöttök! Ez a kikötésem! — Gabi elvörösödik, ez már itt tart? Nála ilyen egyszerű. Hisz még meg sem kérte a lányt. Ök már ketten tudták, hogy szeretik egymást, de a jövőről kevés szó esett, csak a faluk beszéltek ilyen biztosan róla, mint az öreg. Kati is meglepődik. Nem érti egészen. Ö elkészült hazulról, már titokban lakás után érdeklődött, és lám, apja inkább anyával vész össze! Hát hogy lehet ezt megérteni? Vagy megbeszélte a mamával, csak az nem szól? Mindegy, így jó! Ez egy biztos pont. Az öreg egy pohár bort önt Góbinak, aztán magának. A lánynak nem önt. Gabi csak belenyal, a papa kiissza.

— Folytatjuk —

ellent mondani! Ha meggyőződtél róla, hogy valakit szeretsz, hót szeresd, én mondom neked, szeresd és ne mondd azt magadnak, hogy majd a következőt, mert lehet, hogy nem lesz következő!

— Közben felállt, s odament Kati mellé.

— Ne késs le semmit! Akarj boldog lenni, és ne törődj az árával! Értetted?

— Kati ránézett, csodálkozott. Meleg szavak, emberi szavak. Ebben a pillanatban szerette meg ezt a ridegnek látszó lányt.

— Valami baj van otthon? — kérdezte kis szünet után Gizi.

— Honnét tudod? — kérdezte vissza

Kati. —

— A két öreglány beszélt valamit». Gondolom, anyád is tudja már, hogy kivel voltál Pécsett.

— Igen, most hányta a szememre. Azt hiszem, elköltözöm.

— A szülők megbékülnek, te!

— Az én anyám nehezebb! — mondta Kati.

— Az első unoka majd megbékít! — nevet Gizi. Nyílt az ajtó és megérkezett az egyik asszony, majd tíz perc múlva jött a másik is.

megharagudott Gabira. Talán két szót sem váltottak eddig és mégis számított a fiúra. Amikor híre ment, hogy az vőlegény, Tipóról a Veresék lányát veszi el, a Majoros Marika elkezdte mondani boldognak-boldogtalannak:

— Miféle ember ez a Gabi? Nem veszi észre o falubeli lányokat, máshová kapaszkodik, pedig ott csak cseléd lesz! Annak akarják! Hisz Veres János öreg, nincs más férfi a háznál! — A boltban néhányon bólogattak is rá: — Igen, ez is felfele kapaszkodik! Ha nem is megy messze, de nagyobb faluba megy, és voltak, akik Majoros Marikának adtak igazat. — Cselédnek kell oda! — Pedig az öreg még jól bírja magát. Magtáros a szövetkezetben. Nincs nagy háztáji otthon, néhány disznó, egy tehén. Annyi állat az, amennyit kényelmesen el tudnak látni.

Gabi hallotta a pletykát. Megpróbálta elfelejteni, de nem sikerült. Rosszul esett, hogy nemcsak őket, hanem Katiékat is bántják. Hogy az ő családja szóbeszéd tárgya, azt megszokta már. Ha nincs zaj körülöttük, apja nem is érzi jól magát.

Mostanában naponta átjárt Tipóra és