A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1974-09-06 / 36. szám
Vállat von. Mintha azt mondaná: — Kinek, mi köze hozzál? — Aztán csak annyit kérdez: — Te mit hallottál? — Körülbelül azt, hogy megbolondultál! Hogyan lehet jó nálad egy ilyen börtöntöltelék, meg hogy mit akar tőled? Egyelőre még azt a szegény fiút ítélik el jobban, mert hogy igazán tudhatná, mit kapaszkodik. — Nincs másra gondjuk? — kérdezi Kati. Gabit vádolják, az meg fél. Úgy látszik hallja, tudja a pletykákat, — jut eszébe, és érti meg hirtelen Kati a fiú legutóbbi viselkedését. Azt mondogatta, nincs sok értelme annak, hogy ők újra együtt járjanak, meg hogy ő mindenképpen elmegy, ha elmehet. Nem bírja a falut. Mit lehet itt kezdeni? — Bolondság! — válaszolta ő akkor. — Itt is megtalálhatja az ember a számítását, sőt talán jobban, mint másutt. Figyeld csak, mennyivel kapósabb itt az ember! Ha városba mégy, igaz, eltűnhetsz, aztán ki tudja meddig lakhatsz albérletben, és akármennyit keresel, sohasem elég. — A fiú hallgatta őt. Sötétkék szemét néha rajta felejtette. De mintha ellenállás lenne a szemében, mintha némán azt mondaná: — Miért játszod meg az eszed, csőbe akarsz húzni, hogy nevethess? — Megnémultál — kérdezte Piri és nevet, — Nem kell semmit komolyan venni. Bélának is mondták. Furcsállotta, amikor először hallotta, aztán másodjára már nevetett. — Odacsapott Katinak a kisördög a lapáttal, most viszket neki! — mondta. Mariska néni hozta a hírt és nagyon megrökönyödött, hogy az orvos kinevette. Amikor látta, hogy Bélát nem érdekli, mi volt a brigódvacsorán, inkább csak csípős megjegyzéseket tett. — Ezért volt hát anyámnál ez a vén boszorkány! — fakadt ki Kati. — Anyád mit szólt? — kérdezte a védőnő. — Célzást tett, mondta, hogy ne kezdjem újra. Egy börtöntöltelék és a mi családunk. Egyszer már magyaráztam neki, hogy egy gázolás nem olyan mint a bűnözés, abba nem szándékosan, véletlenül keveredik az ember. Akkor is ült az, mondta ő és az volt a szemében, hogy mit akarhat tőlem valaki, aki nem úr. Nem értem én ezt. Azt hittem, régen elmúltak ezek a dolgok, de látod, milyen mélyen él ez, és bennünk is él, ezért járunk úgy össze, ezért keressük egymás társaságát. — Már megint messze mégy! Nem számolsz a lehetőségekkel. Úgy látszik ez betegség nálad! — Lehet! — nyelt egyet Kati. — A folytatását nem tudom ennek, de engem nem érdekel, mit sutyorognak, és ha úgy érzem, hogy végig kell csinálnom, végigcsinálom, még akkor is, ha el kell innét mennem. — Nana! Már jól benne voltak a télben. Kati egyedül, vagy a megszokott társasággal jár moziba. Azok mindig rajtacsípik, hogy másra gondol. Neveti, az orvos fenyegeti, — Maga beteg lesz! — ő rázza a fejét. — Nincs semmi bajom — bizonygatja, és úgy is érzi. Szeret mostanában egyedül lenni, a meleg szobában könyv fölé hajolni, és semmit sem tenni. Nem olvasni, és nem is gondolkodni. Jó ez! Az ember a létét érzi, sem többet, sem kevesebbet. Egy délután beállít Piri. Egyedül van, unja magát. Az egészségházbeli kis szoba rideg. Azelőtt, ha unta magát, hol egyik, hol másik tanítólánnyal kötött ki, most csak Katihoz jár. — Látod, behoztam a havat! — mondja, és kiszalad az előszobába még egyszer letörülni olvadó talpát. Kati kávét tesz fel. — Te, vasárnap menjünk el színházba! — Kati bólint, majd hozzáteszi: — Szombaton jobb lenne! — Akkor szombaton — mondja a másik. Kati nagyot lélegzik, aztán szembefordul Pirivel. — Ha lehet, elcsalom Gabitl — Engem nem zavar! — Kati bólint. — Azt gondolod, eljön? — Talán — mondja bizonytalanul Kati. — Szeretném, ha eljönne! Ha eljön, akkor minden könnyebb lesz! — Elpirul, a másik mosolyog és tekintetével kutatja Kati arcát. — Mi lesz könnyebb? — kérdezi Piri. — Fél ez a fiú! A bálban mondtam neki, hogy szamár, ne törődjön semmivel, úgy éreztem, megérti. Azt hittem, mindennapos lesz nálunk, vagy legalább a faluban. De ő? Pedig tudom, érzem, hogy akkor megértett engem, újra kezdte a bujkálást. Amikor találkozom vele, kedves. Érzem, tudom, hogy ugyanazt érzi, mint én, de még a moziba sem jön át! Nemsokára megint vacsora lesz. Tudom, hogy meghívják. Az elnök szeretné, ha hozzánk jönne dolgozni. Láttam a nevét a meghívottak névsorán. Jobb lenne hát a vacsora előtt beszélni vele. Erre lenne jó a színház. — Bátor vagy — mondja gondolkodva a védőnő. — Azt hiszed, hogy neked való embert csinálhatsz abból a fiúból? Őszintén mondom, féltelek! — Mitől? — A csalódástól! — Csalódás? Ha az ember megszeret valakit, nem számol a csalódással. Volt egy osztálytársam, most Hársváron dolgozik. Megszeretett egy embert, nős, nem is akar elválni, és a lány nem érez csalódást. Pedig, ahogy mondja, sokat vacsorázik nála a férfi, és sohasem kérdezi, miből telik vacsorára. Kívülről nézve ez csalódást jelenthet, de ő szerelemnek látja, szerelemnek érzi. Mit mondjak én? Mondjam azt, mint anyám mondta, amikor még többször láttak bennünket együtt: — Te aztán jól kiválasztottad! Nem kellett az agronómus! Meg az állatorvos! Hát miért nem azok és miért ez? Mondtam anyámnak: Igaz, nőtlen volt az állatorvos, de mire ideér, nős lesz. Mert ide nőtlen ember nem jön! Különösen orvos nem. Hisz látod, Bélának is, meg a többi orvosnak is az a véleménye, hogy ők városi lányt vesznek feleségül, hisz van annyi jövedelmük, hogy eltarthassák! » — De bölcs vagy, Kati! — mosolyog gunyorosan Piri. Gabi nem tudott kitérni a hívás elől. A rendőri felügyeletet felfüggesztették, tehát mehetett. így aztán szombaton ünneplőben ment dolgozni. A városban várta meg a két lányt. Cukrászdába mentek, hallgatták az öreg hárfást, aki hangszerével egy egész mesevilágot varázsolt köréjük. Jó volt ülni a két lánynyal, különösen azért volt jó, mert nem látták a falubeliek. Kávét ittak. Gabi csodálkozott önmagán, már megszokta a kávét. A csésze fölött Kati arcát látta. Mély szemét, amiről most nem tudja eldönteni, hogy barna, vagy milyen? Mert a presszóban félhomály van. A másik lány kedves, szemérmes. Nem zavarja kettőjüket. Ha ő véletlenül megsimítja Kati kezét, Piri másfelé néz. Szurkol nekik! Gabi szabadjára engedi érzelmeit. Egyre inkább tudja, nemcsak tetszik ez a lány, hanem újra szereti is. Vágyat érez arra, hogy megcsókolja Katit, hogy magához húzza, érezze végig a testét, de nemcsak ennyit érez. Egy-egy kézszorítással szeretné önmagát mindenestől átadni ennek a lánynak. Pedig álmatlan éjszakákon sokat gyötrődött: szerette volna elfelejteni még a létezését is. Régen elszánta magát, hogy ha kezébe kapja a segédlevelet, elmegy olyan messzire, hogy még a híre sem járjon haza. És ez az idő egyre közeledik, és tavasszal vége a tanulási időnek. És most itt van, fogja a lány kezét, csuklóján érzi szívverését, hallja hangját, felszabadult nevetését, s látja szemét. Egy egész életet ígért? Nem akarja hinni, de el kellett hinni. Egymás mellett ültek a vonatban. Velük szemben ült Piri, aki kinézett a sötét ablakon, de az üvegben többet látott kettőjükből, mint amennyit ők sejtettek. Most félti Piri Katit. Szótlan ez a fiú. Csak hallgat. Tekintete beszédes. De hogyan lehet eltölteni egy életet egy némával? Vonzó fiú. Magas, férfivá érett, az a típus, akit szívesen megnéznek a lányok. De nem udvarol, még önmagáról sem beszél. Pedig a férfi másról nem is tud beszélni. Legalább önmagát dicsérné. Vajon Kati gondolt-e ezekre? Vajon szereti-e annyira, hogy lesz türelme megváltoztatni, vagy ő változik hozzá? Leszálltak a vonatról, gyalog mentek a színházba. Kati belekarolt a fiúba, s mintha elfeledkezett volna mindenről, néha ugyan mondott neki valamit, majd nevetett egyet, és közelebb rántotta magához Gabit. A Bolond lányt játszották. Nevetett is a két lány. Piri meg Kati még a szünetben is el voltak telve a kellemes előadástól. Gabi elfogódottan ült közöttük. Nem merte mondani, hogy katona korában volt először színházban, de hogy mit látott, arra már nem emlékezett. A katona úgy van a színházzal, hogy jó kint lenni a laktanyából, nézni a lányokat, s esetleg a színésznőket is. Több mint egy órájuk volt a visszaindulásig. A két lány karonfogta Gabit, és elvitték a Nádorba. A kupolateremben kaptak helyet. Itt tánczene van, és egy dizőz is énekel. Gabi csak egyszer járt itt; valami technikai versenyt nyertek meg, és jutalomból itt ebédeltek a kiskatonák. Milyen más ez a Nádor! Másabb, mint a pesti Nemzeti! Fényben úszik, s az emberek, mintha valamennyien ünnepet ülnének. Gabi nem tudja levenni szemét a zenekarról, s hallgatja a lány énekét és azt érzi: ezért érdemes volt bevonatozni. Gabi kezdte elhinni, hogy Kati nem játszik. Eddig bármilyen kedves is volt a lány, félt. Nemcsak a pletykák zavarták, meg apja káromkodása, anyja sopánkodása, mert ezeket megszokta. Nem törődött vele. Anyja sokszor sírdogált, kérte, ne szamárkodjon, hisz az a lány csak játszik. Ezeregy embert találhat magának, miért éppen ő kell. — Nézze mama, nem csinálok én semmi olyat, amit nem lehet! Mit tudom én, hogy mit akar az a lány! Egyet viszont vegyen' tudomásul! Ilyen szép lány a környéken nincs, és ha játszik?... — feleli egyik alkalommal és elgondolkodik. Kicsit mosolyog, a brigádvacsorára gondol, majd a bálra, mert akkor kezdte hinni, hogy ez a lány mást akart, mint amennyit a tánc jelenthet. Akkor fedezte fel újra Kati szépségét is. De hogyan lehet mindezt elmondani egy asszonynak, aki anyja is és akinek rossz élete is volt, és aki őt most óvni akarja!? Elodázta hát mindig a választ. De most, hogy megint róluk beszélt mind a négy falu, a mama szóba is hozza: — Azt mondják a boltban, hogy a Veresék lányával voltál Pécsett! — Nemcsak azzal! — feleli Gabi kelletlenül. — Hanem a védőnővel is, ugye? Azt mondd meg, mit akarsz te azoktól? Az egyik könyvelő, a másik védőnő. Ugyan mit akarsz tőlük? — Hagyja anyám! — A mama végigméri, könnyeivel küszködik. — Folytatjuk — 12
