A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)

1974-07-05 / 27. szám

rokban, városokban sáncolták el magukat, Utolsó erősségeik közé tartozott Nis.

• 1809-ben véres csata zajlott le a Nist megszállva tartó törökök és a közeli Cegár-ban gyülekező szerb felkelők között. Négyezer szerb birkózott tízezer törökkel. A csata kimenetele nem lehetett kétséges. Amikor a felkelők vezére, Stefán Sindjelics látta, hogy tovább nem tarthatják magukat, a lőporos hordókba lövetett. A hatalmas robbanás következtében együtt pusztultak védők és támadók. Az életben maradt, fogságba esett szerbeket Kursid pasa kíméletlenül lefejeztette. Lefejtett fejbőrüket homokkal tömette ki, ezután pedig győzelme örömére emlékművet, egy tornyot építtetett. S a torony kövei közé tizenkét sor magasságban beépítette a kivégzettek koponyáit. 952 fejjel „ékeskedett" Kursid pasa győzelmi emléke!

Ma is ott áll a Koponyatorony Nisben. Időközben egy mauzóleumszerű épületet emeltek fölé, megvédeni az idő pusztításától. (Meg az emberek pusztításától, akik látogatásuk után nemegyszer elvittek „emlékbe" egy-egy koponyát magukkal. Micsoda vandál ötlet ez is!) De állnak a kőfalak. És belőlük üres szemgödrökkel, holtan is eleven mementóként ránk tekintenek a régen holt harcosok. Egyik koponya fehér, mint a mészkő, másik krémsárga, akár az elefántcsont. Egyik őrzi még a fogait, van, amelyiknek fokos szakította a homlokát. Látni széles, mongolos pofacsontokat, magas homlokot, alacsonyát, keskenymetszésű finom trák fejet. Emberek voltak, szerettek élni, jókat enni, nagyokat inni, szerették az aszszonyt, gyereket — és mindenekfelett a hazájukat.

Akkoriban a város lakói talán azt hitték: ennél soha kegyetlenebb, barbárabb tettet nem lehet végrehajtani. Lehetett. Tanúsították a második világháború harcterei, kínzókamrái, gázkamrái. 1945 után azoknak emeltek emlékművet Nisben, akiket a fasiszták pusztítottak el.

JELKÉPE: o r o n y

NEMZETKÖZI

Dusek Imre GYORS

Reggel negyed nyolckor Indul a Hungária a berlini Keleti pályaudvarról, Prágába déltájban érkezik, este kilenc után fut be a budapesti Nyugatiba.

Ketten beszélgetnek az egyik kocsiban, a vonat pedig Drezdához közeledik.

— Tiszta időben, fentről ahol dolgozom, látom a felcsillanó Balti-tengert, messzi északon, Lengyelországban meg Szczecin tornyait — mondja Zoli, aki az Odera parti városban Schwedtben tanulja a szakmát, majd folytatja. — Amikor nézem a folyót, olyan, mint otthon a Duna. Pihenés közben néha jobb híján számolom a hajókat.

— Hajóskapitánynak mehettél volna — vágja rá nevetve Rudi, aki egy prágai vállalat szerelője. Közben leteszi kezéből az újságot, amit olvasott.

— Valamikor mozdonyvezető szerettem volna lenni. Te, idefigyelj, mit gondolsz, hányszor váltják ezek egymást, amíg a végállomásra ér a vonat?

— Ha megkérdeznék tőlük, talán meg is mondanák. Lehet, hogy azt is, hányán figyelik a vonat útját ahol áthalad, a váltóőrtől az állomásfőnökig. Ez Is valamiféle nemzetközi együttműködés.

Az útlevélvizsgálat szakítja meg a beszélgetést.

— Wo fahren Sie, bitte? — Hová utaznak kérem?

— Prágába, — válaszolja Rudi. — Hazamegyek látogatóba pár napra.

— Nach Ungarn — mondja a másik, miközben átnyújtja a felesége útlevelét is.

A német tisztnek Pusztaszabolcs, ahová a gyerek utazik, nem sokat mond, de nem fs érdekli különösebben. Gyakran találkozik a szakmájában a hazájában dolgozó külföldi fiatalokkal, nincs ebben semmi különös, hacsak az nem, hogy most velük utazik Erika Kovács is, Zoli felesége, aki aludt eddig.

— Danke, alles in Ordnung — mondja és sapkájához emeli a kezét.

— Hallottad? Azt mondta, minden rendben.

— Miért ne lenne?

— Még kérdezed, amikor ilyen értéket csempészel?

Erika álmosan hunyorgat Rudira.

— Micsoda gyönyörűséget látnak szemeim — mondja nevetve Rudi, rámeresztve szemét a fiatalasszonyra.

— Danke, Rudi. Mit mondott, kit csempész?

— Téged szívem, a németek egyik legaranyosabb teremtését.

— Nem csempész. Van Passport... — Mondjátok gyerekek, ti hol telepedtek le tulajdonképpen?

— Majd meglátjuk, amikor letelik a szerződésem.

— Ha Pusztaszabolcson, mihez kezdene ott Erika?

— Ott semmihez. Százhalombattára költözünk a gyárba. Akad ott a számára munka. Amint tudod, fogtechnikus.

— Hallod, szépségem? Itthagyod hazádat, anyukát, a kék vizű Oderát a hajókkal együtt, meg az új lakást a faltól falig szőnyeggel?

— Ott is lesz hajó. Duna is. Anyuka jön látogatni... közel Budapest, Berlin is. Reggel felszáll gyorsvonat, este otthon ...

— Gyerekek, nem nézzük meg, adnak-e az étkezőkocsiban valami harapnivalót?

A vonat átrobogott Drezdán.

— Tessék az étlap — nyújtotta a pincér. — Ha szabad ajánlanom, friss pirított májjal szolgálhatok ...

— Hozza azt, legyen szíves, háromszor.

— Igen kérem, és milyen italt parancsolnak?

— Sört és egy málnát kérünk.

— Kérem — mondta a pincér és elsietett.

— A háború alatt földig rombolták a bombázók ezt a várost — mutatott kifelé Rudi. — A pályaudvar is úgy nézett ki, mintha valami nagy kéz keverte. hajigálta volna egymásra a vagonokat. Amit nem parittyáztak szét a repülőgépek, azt a felrobbant lőszer söpörte el. Aki tehette, ész nélkül menekült, kivéve Európa különböző nemzetiségű foglyait, akiket a tehervagonokba zárva „ottfelejtettek" a mellékvágányokon. Köztük volt az apám is, tőle tudom. Valahol a roncsok között tért magához, ahová a légnyomás dobta. El innen, ez volt az első gondolata. Fájt mindene és a füst átkozottul marta a szemét. A sötétben, az égő romok között vánszorogva beleesett egy bombatölcsérbe. Valami hangokat hallott. Két fegyveres katona állt meg a gödör szélén. Mozdulatlanul fekve maradt. „Holnap a többit is ide kaparjuk ..." — mondták és továbbmentek.

Sokáig kínlódott, amíg kimászott a gödörből. Valamibe belebotlott, ahogy a vágányok között botorkált. Egy doboz konzervet talált. Valamelyik szétlőtt vagonból eshetett oda. Ekkor csillant fel benne az első remény, hogy talán életben marad.

Valahol a váltókon túl a hajnali szürkületben egy vasúti őrház állt. Nem őrzött már semmit. Ajtaja kiszakítva, ablakai betörve. A földön egy ócska vasutasköpeny és nadrág hevert. Magára kapta és elindult a sínek mellett, amerre a napot látta felkelni.

Erdőkben, majorokban, szalmakazlakban bujkált, amíg átvergődött a frontvonalon. Kimerülve, betegen találták meg a szovjet járőrök. Egy katonai kórházba szállították. Amikor talpraállt, hazajött Galántára. Otthon alig ismertek rá, évek teltek el, amíg egészen rendbe jött.

— A szűkebb pátriádról jut eszembe az ismert zeneszerző — mondta Zoli. — Láttam egyszer aláírását az egyik szerzeményén. Így kezdődött „Galántai népiskola, mezítlábas pajtásaim ..." Persze, te még nem lehettél közöttük.

— Egyszer átutazóban Drezdán — folytatta Rudi — eszembe jutott, hogy meg kellene egyszer nézni a várost. Itt adtunk egymásnak találkát .firkával, ö érkezett meg előbb Prágából én meg röviddel utána Berlin felől. Tavaszi napsütésben fürdött a város új arca, a Prager Strasse. A Zwingerben olyan lelkesedéssel mutogatta a képeket, mintha a diákjainak tartana előadást.

— Főúr, legyen szíves hozzon még három feketét — szólt Zoli a pincérnek, amikor megebédeltek.

— Te Rudi, valami Jirka mondtál előbb. Ki az? — kérdezte Erika kíváncsian.

— Tudtam, hogy megkérdezed! — mondta nevetve Rudi. miközben viszszaidézte életének egyik kedves epizódját. A vonat a Szász-Svájc festői szép hegyei között kanyargott, közeledve a csehszlovák határhoz.

— Pár évvel ezelőtt ismerkedtem meg vele az Ermitázsban. Akkor érettségiztem, a prágai gépipari technikumban. Az utolsó vakációra egy leningrádi úttal ajándékozott meg a jóapám, mondván, hadd lássak valamit a világból.

A Téli Palotában a képzőművészeti főiskola növendékei rajzolgatták a képeket, szobrokat, a lépcsőház márvány díszeit. Kíváncsiságból az egyik kislány mögé álltam és néztem a munkáját.

„Elég jó, de itt — mutattam az ujjammal — baj van a rajzzal“, — mondtam neki oroszul.

„Maga képzőművész?“

„Nem. Technikumot végeztem, de valamit konyítok ehhez is. Nem haragszik?“

„Hol végezte a technikumot?“

„Prágában.“

Kiderült, hogy ő is prágai. A leningrádi képzőművészeti főiskola ösztöndíjas hallgatója. Aznap nem is rajzolt tovább, és talán senki sem látta olyan szépnek az Ermitázs műkincseit, mint én. Estefelé sokáig néztük a Néva túlsó partján a Péter-Pál erőd templomának tűhegyű tornyát. Észre sem vettük, hogy későre jár az idő. Akkor láttam először fehér éjszakát.

Sok mindent szerettünk volna elmondani egymásnak, de nemsokára indult a vonatom. Arra sem jutott időnk, hogy megnézzük a Néva hidjait, amint felnyitják őket a tengerjáró hajók előtt.

Az állomás felé menet a neonokkal kivilágított Njevszki Prosrpekten megszólított bennünket egy svéd diák. Hosszú magyarázat után értettük meg, hogy elfogyott a pénze és gyorsan ki kell jutnia a kikötőbe, mert indul a hajója, öt kopeket kért buszra kölcsön. Nagyon hálás volt szegény feje és el akarta kérni a címem, ahová a pénzt megküldheti.

Amikor a vonat elindult a leningrádi pályaudvarról, még sokáig integettünk egymásnak. Jirkával leveleztünk, és augusztusban virágcsokorral vártam őt a prágai repülőtéren. Táviratot küldtem neki, hogy ma érkezem.

Bad Schandau. Határállomás.

— Gyerünk — mondta Rudi —, jön a csehszlovák útlevélvizsgálat.

— Főúr, fizetek!

Dééinből sokan utaztak Prágába. Csupa sportoló, fiúk, lányok, akik valami prágai mérkőzésre mentek. Vidámak voltak és persze a tranzisztort sem felejtették otthon.

„Kedves hallgatóink, a pontos idő tíz óra harminc perc, rövid híreket mondunk. Külföldi jelentések: A hírügynökségek jelentik...“

— Ki az a Szadat? — kérdezte egy kislány.

— Látod, szivecském, ha most odafigyelnél, tudnád... — oktatta ki őt bölcsen a partnere.

Rudi kiment a folyosóra. Nem akart hinni a szemének. Pár lépéssel odébb, volt osztálytársa. Zdenék könyökölt ki az ablakon. Nem nagyon barátkoztak az osztályban. Vissza is akart menni a helyére, de az észrevette.

— Szevasz, cimbora! Hogy kerülsz ide?

— Az NDK-ban dolgozom — válaszolta Rudi —, utazom haza látogatóba.

— Jól élsz, öregem. Kapod a kiküldetési pénzt, pótlékot, miegymást.

— Te hogy vagy?

— Sehogy. Múlt évben kisiklottam. Engem is kiküldtek, úgy, mint téged, de engem Ausztriába. Amíg csehszlovák szerelőként dolgoztam, megbecsültek, de amikor bejelentettem, hogy kinn maradok, úgy bántak velem, mint a többi külföldi vendégmunkással. Kutyába se vettek. Átmentem Nyugat- Németországba. A szakmámban vendégmunkás volt épp elég. A letelepedési engedélyt nem adták meg, maradt hát Franciaország. Ott sem fogadtak katonazenével, a nyelvtudásom pedig kezdetben egyenlő volt a nullával.

(Befejezése a következő számban)