A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)

1974-08-09 / 32. szám

Kati nézte a főköny-71 velőt. Hálás volt. De f látta, hogy nem kell megköszönnie a párt­fogást. Anyja jutott • eszébe. Micsoda asz­szony? Mindenkit se­gítségül hív. Fél? Egyik gyermekénél sem tette. Tolón nem is igaz, hogy oz egész falu őrölő beszél. Csak a mama mondja mindenkinek. Hirtelen nem tudta, hogy sajnálja-e vagy haragudjon rá. Ezzel a gondolat­tal kopogtatott be Pirihez. De nem si­került elmondani, pedig Piri látta, hogy valami bántja. Meg is kérdezte: — Mi bajod? Ö csak szürcsölte a kávét és a sző­nyegen fekvő kutyát nézte. Ez is ritka, hogy a kutya a szobában van. De már nem zavarta Cézár, régen megbarát­koztok. Piri újra kérdezte: — Mi ütött beléd? — Elmondta. Most már elmondta, hogy nem érti az anyját. — Mit tegyek? — kérdezte. — Be­széljek vele vagy hagyjam szaladgálni? — Nehéz dolog. Mit akarsz tulajdon­képpen attól a fiútól? Ezt kellene tisz­táznod. Utána kell eldönteni, hogy mit tégy. — Mit akarok? Nem is tudom! Sokat gondolkoztam ezen. Kislánykoromban azt hiszem, szerelmes voltam bele. Tu­dod? Hisz meséltem. — És most is szerelmes vagy? — Te, én azt sem tudom, hogy mi a szerelem. — Ez veszélyes dolog — nevetett Piri. — Akkor már szerelmes vagy. — Kati elpirult. A szombati pécsi találko­zásuk jutott eszébe. Már szerdán tudta, hogy be kell mennie. Feladott egy táv­iratot ........Szombat délután Pécsett le­szek. Ha tudsz, gyere le háromra a Nádor elé." Amikor elment a távirat, már megbánta. Szégyellte. Olyan ez, mintha ő kötné magát ahhoz a fiúhoz. Ezen gondolkodott egészen addig, míg meg nem látta a szálloda előtt a fiút. Akkor mindent elfelejtett. Belekarolt. — Menjünk — mondta. — Hová ? — kérdezte Gabi. — Menjünk a Mecsekre. — Már in­dultak is a hegy felé. A kanyargós kis utcán fogták egymás kezét és csak mo­solyogtak. Talán nem is beszéltek. Gabi olyan volt, mint egy kisfiú. Hagyta magát kézen fogva vezetni. Hogyan ju­tottak a Napóleon-i emlékműhöz, azt még ma sem tudja, pedig diákkorában százszor is járt ott. Leültek egy padra, körülöttük minden üde, zöld és virágos csend volt. Furcsa volt ülni Gabi mel­lett. Diákkorában járt már itt fiúval, sőt talán ezen a pádon csókolózott is. De nagyon messzi volt most minden. Fogta Gabi kezét és néha meg-megsimogatta. A fiú hirtelen beletúrt a lány hajába. Maga felé fordította az arcát, nézte o két barna szemét, tekintetében magát látta. — Te, én most megcsókollak! — Ka­tinak tetszett a bizonytalanság. Meg­simította a fiú haját és engedelmesen tartotta a fejét. Gabi elvörösödött. Na­gyon, nagyon kívánta ezt a lányt. Még sohasem érezte ezt a mélységes zavart. Ügyetlenül, mint egy tizenöt éves gye­rek, úgy kereste a lány száját. Aztán, amikor az első csók megtörtént, mintha mindkettőjükről lehullott volna egy nagy súly, szinte egyszerre sóhajtottak és most már szorosan átölelték egymást és csókolóztak.^ Ez jutott eszébe most Katinak. Sze­relem ez? Vagy csak a gyermekkori vágyak beteljesedése? Ilyen a szere­lem? Nem tud erről a fiúról semmit. Csak vágyat érez a csókja után, erős karja után. Azóta minden este szeretne beleveszni az ölelésébe, nem jut eszébe más. Hogy mihez ért, mit tud ez a fiú, lehet-e igazán beszélgetni vele?, min­dez nem érdekli, csak azt tudja, jó vele. És az ujja hegyében érzi szőke fürtjeit. — Nem tudod mi a szerelem? — ne­vet most Piri. — Megnyugtatlak, én sem tudom, pedig voltam szerelmes, talán nem is egyszer. De nem tudnám neked elmondani pontosan. Vágy volt benne. És olyasmi, hogy egész életre gondol­kodtam, vagy nem gondolkodtam? Nem tudom, lehet mástól hallottam, hogy egész életre kell gondolkodni. De egyet tudok neked mondani. Ha úgy érzed, hogy kell neked ez a fiú, ne törődj sen­kivel, csak azt gondold végig, hogy jó-e neked. Tudsz-e olyan embert faragni belőle, akivel el lehet képzelni legalább egy darabka életet, mert ha a házassá­gok ma már nem is örökre köttetnek, kell, hogy egy darabig tartsanak. — Ezen mindketten nevettek. — Azt hiszem, mégiscsak szeretem ezt a fiút! — Es ő? — Talán ő is. — Messzi nézett, a semmiben Gabit látta. Május vége volt, amikor egy hír járta be Tipót. Hirtelen még azok is emlé­keztek Góbira, akik csak az apját ismerték. — Gázolt. — Részeg volt. — Úgy kell neki. — Az ilyen kezébe miért ad­nak kocsit? — Dagadt a hír és már azt is tudták, hogy történt. A hársvári tű­kanyarban elütött egy motorost. Von­szolta magával, letartóztatták. — Kati a boltban hallotta a hírt. Alit a pult mellett, talán még a szója széle is fehér. A boltoslány rászólt: — Mi az, rosszul vagy? — Nem, csak talán a meleg — vála­szolt a lány. Megfogta a pult sarkát. Maga előtt látta a fiú arcát. Annak kétségbeesett volt a szeme. — Mi tör­tént? — szerette volna megkérdezni a képzelettől. De eltűnt az arc. Kati érez­te, hogy szeme sarkában könny gyűlik. A fiú utolsó mondatát hallotta: — Olyanok vagyunk, mint az őszi legyek. Keringünk egymás körül és a végén olyan szerelmesek leszünk, hogy már nem tudunk ellene tenni. És akkor mi lesz? — A szerelem az jó, mit félsz tőle? Es ha szerelmesek leszünk? Csak ránk tartozik. — ö akkor nevetett ezen. Futballmeccs volt o réten. De ők a patak partján, a fűzfák alatt sétáltak. A korhadt, kis hídon álldogáltak, s ő gyermekláncfüvet hajigáit a vízbe. S ne­vette, amint a sárga virág elindult le­felé. Egy hatalmas szomorúfűz takarta őket a falu elől és a meccs zaja sem szűrődött nagyon oda. Csend volt. Me­leg, májusi csend. — Te, nem akarok én kisdiák lenni egy életen át — szólalt meg egyszer Gabi. — Most még nem oktatsz, de tudom, hogy oktathatnékod van. Tu­dom, hogy majd egyszer azzal állsz elő, tanuljak csak, mert ilyen tuskó nem ma­radhatok. Tudom, hogy ilyenek vagytok mind. — ű akkor ezen nevetett. Később sokszor eszébe jutott és bosszantotta, hogy a fiú eltalálta a gondolatát. Mióta tudta, hogy beleszeretett, ez a gondolat mindig ott motoszkált a fejében. De honnan érezte meg a fiú? Akkor ő azt mondta: — Szamárság, nem az iskola teszi.az embert! — Pedig tudta, hogy az iskola is teszi az embert. — Jó, jó. Van egy kollégám. Éppen csak megnősült, ö is egy éve könyvelőt vett el. De már kitalálta az asszony, hogy milyen jó lenne, ha agronómus lenne. — Nagy szamár az az asszony — mondta ő akkor, de most már tudja, hogy nem is olyan nagy szamár. Alig másfél hete volt az a meccs és ő azóta kicsit úgy nézte a világot, hogy ezt is nézte benne, azt is kereste benne. Ész­revette, hogy az állatorvos egy érettsé­gizett lányt vett el. Az orvos feleségé­nek még érettségije sincs, az állami gazdaság főállattenyésztőjének egy pa­rasztlány a felesége. Miért van az, hogy így nősülnek a férfiak? Miért kerülik az egyenrangú, az egyenértékű társat? Piri erre csak annyit mondott: — Kiskomám, a férfiak nagyon sze­retik a szolgákat. Legtöbb irtózik az okos nőtől. Minek az otthon? — Most mindez ott kavargott benne és küszkö­dött o könnyeivel, alig tudta elmondani mit kér. Pedig csak kenyérért, tejfölért küldte a mama. — Gabit letartóztatták. — Ez lüktetett minden gondolatában. Szédelgett az utcán. Hol lehet a fiú? Pécsett vagy mór elvitték onnan is? Nem igaz, hogy részeg volt, mert nem iszik és nem is lehet hibás. Alkonyatkor lefeküdt. Végignyúlt az ágyon. Belebámult a sötétbe. Bármerre nézett, mindenütt a fiú arcát látta. Hogy aludt-e vagy sem, nem emléke­zett rá, mert az aprócska álmok össze­keveredtek a képzelettel. Mindig csak Gabit látta. Sétáltak a parton, üldögél­tek a Napóleon emlékműnél, csókolóz­­tak, de sohasem nevettek. Talán ez volt a legszörnyűbb. Anyja reggel talán a gondolatait is látta, mert epésen szólalt meg: — Végre levakarja a sors rólad annak a részegesnek a fiát. — Mintha kést mártottak volna a szívébe. Nem válaszolt. A mama tovább folytatta: — Odakerült, ahová való. Ha hinnék a sorsban, azt mondanám: a sors keze. Érted veri I — De mama, mit vétett az magá­nak? — Hogyhogy mit vétett? Azt hiszed, nem tudom, hogy Pécsett találkoztál vele, hogy itthon elbújtál a patakhoz azzal a senkivel? Azt hiszed, nincs sze­mem, meg nincs az embereknek szeme? Mit akarhat egy ilyen tőled? Lassan vánszorogtak a napok. Jöttek az újabb hírek. Minden hír az ő fülénél kötött ki. S minden hírben epésség, rosszindulat. Márt azt is tudták; annyi­ra részeg volt, nem tudott lábra állni. Mások meg árról beszéltek: látta a mo­torost, de mintha el akarta volna kész­akarva ütni, úgy fordította a kormányt és cserbenhagyta a szerencsétlent. De talán az volt a legkegyetlenebb hír, amikor megtudta, hogy meghalt a mo­toros, egy hároméves gyermeket ha­gyott maga utón. Éjszakákat sírt, lefo­gyott és hiába jött a nyár, olyan sápadt maradt, mintha tüdőbajos lenne. Ezt az orvos is észrevette, üzent is Piritől: menjen be. De ő messzire elkerülte az egészségházat. Mindenkit elkerült, még Pirit is. Június vége volt, amikor egyik dél­előtt Gabi anyja, Kerekesné félszegen belépett az irodába. Valami SZTK ügyet intézett, de tekintetével folyton Katit kereste. Amikor sikerült egymásra néz­niük, óvatosan intett. Kati, amikor ki­ment az asszony, utána lépett. Az kisírt szemmel az egyik oszlop mellett állt. — Gyere csak, kedves — és a táská­jából egy levelet húzott elő. — Nem tudom érdekel-e? Szegény Gabim azt írja, hogy beíratott téged is beszélőre. Minden hónap első vasár­napján lehet hozzá menni. Gondoltam megmondom, mert azt írta, hogy mond­jam meg. Nem írhatott neked, csak egy levelet írhat havonta, ne haragudj rá. Beszélőre, beszélőre, — ezt zakatolta a szíve, de hogyan? Otthon nem lehet megmondani. Valamit ki kell találni, Elhatározta, hogy megkeresi Pirit. Már alkonyodott, amikor elindult ott­honról az egészségház felé. A lány a ház előtt ült. Cézár ott feküdt a lábá­nál. Nem morgott, amikor Katit meg­látta. — Idetaláltál? Azt hittem egészen elfelejtettél. — Nevetett Piri. De a má­sik mondata már az volt: Mit tudsz Gabiről? — ö elmondta és tanácstala­nul állt. A lány a kispadon helyet szo­rított. — ülj már le! — Hallgattak. Majd Piri mintha el akarná terelni a szót, mosolyogva odafordult Katihoz. — El akarsz menni? — Ö csak bó­lintott. — Ide figyelj! Majd én elkérlek. Úgy teszünk, mintha a Balatonra mennénk. Onnét már csak egy ugrás. Busszal el­megyünk Siófokra. Ott vonatra szállunk, majd én megvárlak az állomáson. Ennyi az egész, hát mit búsulsz? Ha annyira el akarsz menni, hát ezen ne múljon! Kati hónapok után először mosolyo­­dott el. És olyan jó volt mosolyogni. Olyan jó volt a virágokat látni. Gyönyö­rűek a piros tulipánok. (Folytatjuk) 12

Next

/
Thumbnails
Contents