A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)

1974-08-02 / 31. szám

— Furcsa fogalmai vannak. Mintha nem is ezen a földön élne. — A mama elpirult. Ilyet még sohasem mondott • neki a lánya. Nagyot nyelt, majd széjjelmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában és úgy tette le a lánya reggelijét, hogy minden csörgött a tálcán.

Tudta, hogy a fiú is érzi a mama ellenszenvét. Most hirtelen Gabi keze melegét érezte a vállán. Kemény, erős kéz. Forgás közben is olyan biztonsággal tartotta, hogy nem kellett félni a szédüléstől. Pedig szédült. Jó volt szédülni. Jó volt kipirult arccal mosolyogni és nézni Gabi mélykék sezmét. Nagyot sóhajtott. Butaság. Nem akar ő ettől a fiútól semmit. Határozottan tudja, hogy nem akar. Csak jó, ha a közelében van. Jó, ha ott ül a fotelben és hallgat, mert Gabi hallgat, csak mosolyog és tekintetével kíséri az ő mozdulatait. Ez zavarja. De jó is. El kell pirulni tőle és mégis többet kell mozogni. Mindig táncolni volna kedve, amikor a fiú tekintetét érzi. Hogyan lehetne ezt a mamának megmondani? Nem kell félni, hisz ő csak tizenkilenc éves és nem akar semmit, nem akar elmenni otthonról. De úgy sem akar élni, mint a főkönyvelő, aki bezárkózik és soha rá nem nyitja senki az ajtót. Harmincegynéhány éves és olyan savanyú, mintha ötvenéves vénlány lenne. Hát ő nem akar savanyú lenni, ő nevetni akar, csapongani mint a fecske és ha tavasz van, örülni a tavasznak. Megcsodálni a menyasszonyi ruhába öltözött cseresznyefákat. Ha nyár van, élvezni a napsugarat. És ezt nem lehet egyedül. Legalábbis tudni kell azt, hogy mások is látják ezeket a csodákat. De hogy lehet ezt a mamának megmondani? önzés ez a féltés? Vagy a mama tényleg a falu szájától fél?

Kivitte a tálcát. Beszélni akart a mamával. De az öregasszony elfordult, amikor ő benyitott. Csak a papa ült a tűzhely előtt és fújta a füstöt.

— Felébredtél? Na gyere, hadd kívánjak neked újévet! — Ö odaröppent és nem várta, hogy a papa felálljon, körülölelte és mint gyerekkorában, úgy élvezte öreg, borostás arcát. Mind a ketten nevettek.

— Vén bolond, nyalogatja a borját

— morogta a mama.

— Ha te nem teszed, valakinek tenni kell — mondta az öreg Veres évődve. De nem jött rá válasz. A mama a sarkot nézte és Kati érezte, hogy jobban haragszik, mint ahogy ő gondolta. Otthagyta a két öreget. Visszament a szobájába. Számtalanszor eszébe jutott hetek múlva is ez a kép és minél jobban morgott a mama, minél többet beszélt a falusi pletykákról, ő annál többet gondolt Gabira. Pedig a fiú nem jött. Februárban látta először. De akkor is csak néhány percre. Április közepe volt, már húsvét is elmúlt, amikor egy szombaton összetalálkoztak az állomáson.

— Nagy szélhámos vagy te. Hát elfelejtetted az utat hozzánk? — Ez volt az első kérdése. A fiú hosszan nézte, kereste a szavakat.

— Nem, csak alig jövök haza és így is pletykálnak, tudod te azt jól.

— Mi vagy te, öregasszony? Ha pletykálnak, hadd pletykáljanak.

— Meg aztán... — egy darabig gondolkodott a fiú, majd hozzátette:

— Anyád is beszélt anyámmal. — A lány elvörösödött. Erre nem számított. Ebből értette meg, hogy Gabi jött volna. Nézte a fiú arcát. A szeme körül apró fáradtságráncok voltak.

— Sokat dolgozol?

— Von mit csinálni. — A fiú érezte a lány megdöbbenését. Szerette volna megsimogatni a haját, vagy legalábbis beletúrni. Azt mondani, látod, városban ilyesmi nincs. De nem merte, nem akarta, hisz annyi ismerős van a buszban. így is félóra múlva már tudja az öregasszony, hogy együtt jöttek. Szerette volna elmondani, hányszor indult el, hányszor fordult vissza a kiserdő alól, de minek erről beszélni? A lány érezte a gondolatokat. Óvatosan megfogta a fiú kezét, kicsit megszorította.

— Kössünk egyezséget. — Gabi ránézett. Nem értette.

— Egyezséget?

— Tudod mit? Ne törődj te senkivel. Meg kell szokniuk az embereknek, hogy mi is felnőttünk. És ezt anyámnak is meg kell szokni, meg a te anyádnak is. Ha annyira nem akarsz jönni hozzánk, nem muszáj mindig eljönni, ha hazajössz. De azért ha hazajössz, ne kerülj el engem.

Napfényes vasárnap volt. Gabi ebéd után elindult a kiserdő alatt a gyalogúton át Tibóra. Lassan ment az erdei

úton. Körülötte mindenütt zöld, csak az akácok barnák. Mert az akác az egyik leglustább fa. Ezen mosolygott. Későn érzik meg a tavaszt, mint ő, mert ő is csak tegnap délután érezte meg. De azóta mintha minden muzsikálna. Mintha a rigók szebben fütyörésznének. Most is ott csattognak körülötte. Beért a faluba. Elindult a Fő-utcán. Bizonytalanul ment, mert nem beszéltek meg semmit, és ő nem megy Veresékhez. Pedig tegnap óta újra és újra Kati tekintetét látja maga előtt. Érzi kis kezének szorítását, néha még szédül is. Milyen jók voltak már az utóbbi hetek. Mert elfelejtette a lányt, dp most újra itt van. Tudja, hogy nem sok értelme van és mégis megy. Nem fordul be a presszóba. Viszi a lába. Már csak két ház, már csak egy. Ez a kék már a Veresék kerítése. Vissza kell fordulni. De mégis előre megy. A kapunál nem áll meg. Betekint, de a Fickót sem látja. Az ablak alá ér. Még néhány lépés és elhagyja a házat. De abban a pillanatban megkoccan az üveg. Odapillant. Már nyílik is az ablak. Kati hajol ki. Már szól is a lány:

— Menj az egészségház felé. — ö elvörösödik, kicsit megremeg, aztán

mintha nem történt volna semmi, lassan megy tovább. — Mit akarhat ez a lány? Valahol kapu nyílik, de mégsem néz vissza. Odaér a rendelőhöz. Túlmegy a kapun, öt nagy ablak, aztán újra egy kapu. Az a kapu most nyílik. Piri kilép az utcára. Köszönés helyett annyit mond:

— Jöjjön be.

Hát ez meg mi? — gondolja ő. Mögötte csukódik a kapu. Fut előre a lány és nyitja az előszobaajtót. Onnét egy tágas, szép szoba nyílik. Becsukódik az ajtó, Gabi visszanéz. Piri ott áll mögötte és mosolyog.

— Mi baj? Meglepődött? Mindjárt jön Kati. — ö tétovázik, majd lehúzza a kabátot, a lány elveszi. Félig leeresztett rollók, félhomály, kávéillat, és cseresznyevirág a vázában.

— üljön le már. Mit áll ott mint egy szobor? — szól rá a lány. Ö leül.

— Maga aztán jól megváratta ezt a szegény lányt!

Gabi nem felel. Piri nevet.

— Na jó, beszéljünk másról. Nem unja még Pécset? Itthon is lehetne sofőr és állítom, hogy többet is keresne.

— Ö vállat vont. Mi köze ennek ehhez?

— Na jó, ha erről sem akar beszélni,

beszéljünk az időjárásról. Ebben a pillanatban nyílik az ajtó és kipirulton, mosolyogva Kati jelenik meg. •

— El mertél jönni? — kérdezi a fiút és egy kicsit mellbe böki. — Ne félj ettől a lánytól, nem harap. A legjobb barátnőm, — mondja és Piri felé int.

— Kérjük a kávét — szól Pirihez. Piri kiszalad.

— Ne haragudj, ez volt a legjobb megoldás. Ha már te nem akarsz hozzánk jönni és félsz a pletykától, hát legalább legyen igazán pletyka. Mert ha ezt meglátják, abból csak pletyka lehet. — Nevet Kati, Gabi kényszeredetten mosolyog. Nyílik az ajtó és Piri hozza a kávét. Hallgatások, kényszeredett mosolyok, kényelmetlenség, erre

emlékezett Gabi, amikor este elindultak a védőnő lakásáról. Mentek végig az utcán, szerencsére csak egy-két emberrel találkoztak. Kati olyan természetesen köszönt a falubelieknek, mintha egyáltalán nem érdekelné a véleményük.

A ház előtt megálltak. Gabi fogta a lány kezét. Olyan forró, olyan selymes ennek a lánynak a keze, hogy mozdulatlanságában is simogat. Többször is elhatározta, hogy most már megy, de csak álltak a ház előtt, nem mentek a kapuig és hallgattak. Kereste a sötétben a lány tekintetét, annak barna szeme fénylett és ez olyan megnyugtató, olyan marasztaló, hogy nem tudta elszánni magát. Majd mégis megszólalt.

— Most már megyek. Anyád már azóta tudja. — A lány nevetett.

— Mondtam, hogy ne törődj vele.

— Sajnos törődni kell.

— Ho én mondom, hogy ne törődj, akkor ne törődj semmivel. — Olyan ez, mint egy szerelmi vallomás. Gabi szíve egyre sebesebben dobogott. Úgy érezte, hogy át kell ölelnie a lányt. De csak a kezét fogta meg.

— Menni kell, kedves — mondta és elengedte a kezét. Ebben a pillanatban a lány lábujjhegyre emelkedett és arcul csókolta. A fiú szédült. Szeretné átölelni és futni, futni vele, de csak állt, azután a lány keze után nyúlt, felemelte és megcsókolta az ujja hegyét.

— Te, te — és nem tudott többet mondani. A lány pedig mégegyszer arcul csókolta.

— Gyáva katona! — mondta és nevetve beszaladt a kapun.

Az egyik délután Mihály bácsi, a szövetkezet elnöke megállt Kati asztala előtt. Egy darabig nézte a lányt. Talán most fedezte fel, hogy nem az a régi kislány már, akiért bement a kollégiumba. Kicsit teltebb, az arca is gömbölyűbb. Barna szeme úgy tapad a papírra, mintha bűvölné.

— Mit akarsz te attól a fiútól? — ez volt az első mondata. Katit meglepte a kérdés. Nem értette. A hangsúlyban a negyven éven túli férfi kis irigysége is ott vibrált. Talán csak ezt érezte meg a lány.

— Melyik fiútól?

— Ne tettesd magad. Az egész falu rólad beszél, anyád nem győzi a sírást. — Onnét fúj a szél? gondolta Kati és fülig pirult, kiszalad a száján:

— Kérdeztem én már magától, hogy kivel jár a lánya? — Az elnök megütközött a válaszon. Meg is sértődött. Szó nélkül otthagyta a lányt. Gizi a főkönyvelőnő végighallgatta a beszélgetést. Amikor kiment az öreg, odafordult Katihoz.

— Ne hagyd magad. Senkinek semmi köze a dolgaidhoz. A lány hálásan nézett rá. Gizi pedig visszagörnyedt a papírok fölé. Harmincnégy éves, közgazdasági egyetemet végzett, mindent tud, amit egy főkönyvelőnek tudnia kell. Gizi a papírokat nézte, de Gabit látta maga előtt. Látta, amint szilveszterkor táncol Katival és látta, amint végigmegy az utcán. Szép fiú, gondolta és sóhajtott. Igaza van ennek a lánynak. Ki az istent várjon egy ilyen kis, koszos helyen? Ez az a fiú, akiért érdemes ilyen választ adni. Mert mi lesz, hogyha elszalad az idő?

Hirtelen egy férfiarc, egy mosoly kopogtatott emlékezetében. Egy széles arcú, kemény férfi, ö kint állt az udvaron. Érezte, hogyan tapad rá a tekintete. És ettől nevetni kellett. Talán mert jólesett? Talán mert furcsa helyzet volt? De a nevetéstől a férfi szégyenkezett. Nem kellett volna akkor nevetni! Az ember életében kevés ilyen perc van. Abban a tekintetben sok mindent érzett. Kár volt nevetni. Hagyni kellett volna, hogy megszólaljon. Azóta nem találkozott olyan arccal. Azóta csak az öregedő férfiak veszik észre azt, hogy ő is nő. és ez szomorú.

(Folytatjuk)

H. Szabó József

hót, t2