A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-06-07 / 23. szám
A szó és a tett egysége A szó, a kimondott szó erejéről, jelentőségéről szeretnék eszmét cserélni e néhány sorban azokkal, akiknek maguknak is mindennapi munkaeszközük a szó, tehát feltehetőleg legalább annyira érzik, tudják jelentőségét, mint magam. Mégsem érzem, hogy vállalkozásom érdektelen lenne. Éppen ezért. A felelősség miatt. Előrebocsátom, jómagam nem vallom a szó mindenhatóságát.' Sem a világ megváltoztatásában, sem az ember nevelésében. Csak mondani nem elég. Közhelyszámba menő igazsága ez a neveléstudománynak, még akkor is, ha a nevelési gyakorlatban egyelőre messze vagyunk, hogy közhellyé váljék. Magam is — szerény munkásságomban — eddig, mindig a nevelésben oly régtől fogva uralkodó verbalizmus ellen hadakoztam. És most, lám, arra vállalkozom, hogy a szó érdekében igyekszem felsorakoztatni érveimet. Miért? Nem azért, mintha hirtelen megváltozott volna eddigi szemléletem a nevelés, az ember hatékony alakításának döntő módozatait illetően. A szó mindenhatóságában nem hittem és nem hiszek, de mindig hittem és hiszek a szó fontosságában, erejének óriási jelentőségében. A szó jelentősége az emberi kapcsolatokban — s így a nevelésben is — minden gondolkodó számára elvitathatatlan. Talán nem kell most külön bizonyítanom, hogy a szó mindenhatóságának elvitatása, s ugyanakkor nélkülözhetetlen fontosságának, hatalmas erejének elismerése nem egymást kizáró ellentmondás. A szó tehát, mint gondolataink, szándékaink, akaratunk tolmácsolásának alapvető eszköze, s így önmagunk megnyilvánításának egyik alapvető eszköze vitathatatlanul lényeges, meghatározó szerepet játszik a nevelésben. Gondolom, erre sem kell most több szót vesztegetni. Viszont itt rejtőzik az a probléma, amiért a szó jelentőségéről beszélnivalóm támadt. Nevezetesen abban, hogy a szó gondolataink, szándékaink, akaratunk, s így önmagunk megnyilvánításá. Nem mindegy ugyanis, hogy miként és mit nyilvánítunk önmagunkról szavaink által. Szimplán és közhelyszerűen, ősrégi idők óta megfogalmazottan: a szó és a tett egységéről van beszélgetnivalónk. önmagunk megnyilvánításának közismerten két alapvető formája a szó és a tett, a magatartás. A kettő egysége adja szavaink hitelét. A szó erejét, hatását pedig annak hitele adja meg. Ebben rejlik óriási nevelő hatása és egyben felelőssége. Elsősorban azoké, akiknek munkaeszközük a szó, akik szavaikban, így személyiségükben az emberiség értékeit hivatottak átörökíteni, kibontakoztatni az új nemzedékben, akik szocialista társadalmunk emberi, eszmei értékeit, normáit jelenítik meg előttük. Óriási emberi felelőssége ez minden nevelőnek. Nem könnyű személyes mivoltunkban megfelelni neki. Szinte lehetetlen. Hogyan válhatnánk saját, létező emberi érték képviselőivé — nemcsak szavainkban, de személyünkben is? E lehetetlenséggel, mint realitással való szembenézésből fakad igen sok, igazán jó szándékú nevelőnél is ez a tudatosan felismert vagy csak ösztönösen képviselt magatartás: legalább szóban mondom, képviselem, mert még mindig ez a jobb, ez a tisztességes. És teszi ezt eszmei, világnézeti, emberi, közösségi értékekben, normákban egyaránt. Igen ám, de a gyerekeknél minden szó mérlegre kerül, és ha a szavakból hiányzik a belső meggyőződés, ha a hirdetett követelt normák, értékek mögött nincs ott a személyes élet, magatartás fedezete, akkor a szavak súlytalanná válnak, hitelüket vesztik, és hatásuk minden jó szándék ellenére negatív lesz. Még a legjobb szándékkal is, de hamisan kimondott, falsul csengő szavak negatív hatását érezzük, érzik sokan. Az úttörővezető „fő agitációs érve az, hogy ő is elhiszi, amit mond“ —olvastam nemrégiben ennek a követelménynek egy jellemző megfogalmazását. Enyhén szólva erősen furcsállom. Én így fogalmaznék: az úttörővezető, a nevelő fő agitációs érve az, hogy igazat, nemeset, emberi értéket képvisel, mond, azért hisz abban, amit hirdet, képvisel. Mert miben tud hinni az ember? Abban, amit igaznak, fontosnak, szükségesnek, nélkülözhetetlennek, nemesnek vél, és erről meg vangyőződve. Elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki hinni tudna abban, amit nem vél igaznak, fontosnak, nélkülözhetetlennek. Hirdetheti valaki például a közösségi nevelés elveit anélkül, hogy hinne benne, de megvalósítani sohase fogja. Mondani lehet, hogy a közösségi nevelés, a demokratizmus kialakításának alapvető eszköze az önkormányzás, és mivel mondja, létre is hozhat valamiféle önkormányzatot, de ha nem hisz benne, akkor az sohase lesz valóságos önkormányzat. De mitől fog hinni benne? Miből táplálkozhat e hite? Csak abból, ha tudatosan elfogadja és meggyőződésévé emeli az önkormányzati elv helyes és egyedül célravezető voltát. Hitre tehát valóban nagy szükség van, de ez a hit nem születik meg önmagától. A hit forrása nem lehet a hit önmaga. Mi kell hozzá? Mindenekelőtt felelősségtudat. Felelősségtudat a gyerek, a haza, a társadalom iránt. Ez a jellemen alapul, emberség dolga. Azután kell hozzá e felelősségtudattól áthatott, általa inspirált határozott, világos meggyőződés, amely kialakítja elveinket, eszmei, emberi normáinkat. Csak ezeken az alapokon lehetséges hinni mindabban, amit mondunk és teszünk. Csak ezen az alapon épülhet fel szavaink hitele, amely emberségünk, személyiségünk aranyfedezetétől kapja súlyát. Ha erre törekszünk — és erre törekedni emberi, nevelői kötelességünk —, akkor mondhatjuk el, hogy a szavak erejének, jelentőségének tudatában vagyunk, és e felelősségnek igaz ember módján meg is felelünk. A megoldás rendkívül nehéz, embert próbáló: — ehhez vállalnod kell magad olyannak, amilyen vagy. Nem szabad elleplezni a gyengéidet és törekedned kell nyíltan, világosan arra, hogyan küzdesz meg magad is mindazzal, amit hirdetsz, amit képviselsz. — ÁC — KUTYÁKNAK TILOS Néhány dán város* ban már kirakták az egyes utcákban az itt látható táblát. Ezúttal nem a gépkocsivezetőket figyelmeztetik, hanem a kutyatulajdonosokat ... Minden évben versenyre kelnek a fényképészek, hogy elkészítsék a legjobb felvételt. Persze, legtöbbször a véletlen műve, hogy kinek sikerül elkapni az alkalmas pillanatot. A mellékelt képet Ame Jönsson készítette, és elnyerte vele az év fotója címet. AZ ÉV FOTÓJA MEGÉRTE CSÁKÁNYOZNI A jugoszláviai Sztanka Nikolicsová apósának segített a ház alapjának kiásásánál. Csákányozás közben egy ólomszekrénykére bukkant. Apósa attól tartott, hogy a lelt tárgy nem lehet más, mint a második világháborúból visszamaradt akna. Mindketten kellemesen tévedtek, mert a ládikóban 8396 gramm arany volt.
