A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-25 / 4. szám
KONSZTANTYIN SZIMONOV Polinyin ezreden 7. szerelnie Polinyin közelebb húzta a széket, leült Galina Petrovna mellé, aki egymás utón mutatta a különböző időben és szerepekben készült fényképeit. Az egyik fényképen szép volt, a másikon nem, az egyiken egészen ő volt, a másik alig hasonlított — különösen a szőke parókák változtatták el az arcát. Galina Petrovna hol részletesen elbeszélte, hogyan játszotta az egyes szerepeket — az egyiket jól, a másikat rosszul —, hol pedig egyszerűen csak megkérdezte: „Nevetséges vagyok itt, igaz? — Előfordult az is, hogy hirtelen lefordított egy képet („Ezt név nézze, mór régen el kellett volna tépnem!“) — Ez az egész — mondta végül. — Most biztosan azt gondolja, hogy becsaptam, hiszen az előbb azt mondtam, hogy váratlanul határoztam, el magam erre a látogatásra, és mégis magammal hoztam a fényképeket. De én igazán már régen betettem ezeket a fényképeket a bőröndbe. és magammal hordom. A kórházba is elvittem kétszer. — Semmit sem gondolok — mondta Polinyin, és átölelte a vállát. Galina Petrovna azonban megrántotta vállát, hogy vegye le a kezét. — Ne, most ne öleljen meg. Mindez nagyon komoly dolog, talán rossz is, hogy ennyire komoly, de hát így sikerült... Mennem kellene, és nem akarództk, itt olyan jó meleg van, kint meg cudar hideg. Hallja, hogy fúj a szél? Ütközben majd betemet valahol, hóbucka lesz belőlem, ugyanolyan, mint a többi. Reggel elmegy mellettem, és észre sem vesz... Hülyeséget beszélek! Mondja meg, de őszintén; ha most itt maradnék, és csak reggel mennék el, az nagyon kellemetlen lenne? Ha nagyon kényelmetlen, akkor inkább elmegyek. — Mindjárt intézkedem — mondta rekedt hangon Polinyin. — Tényleg nem kényelmetlen? — Mindjárt intézkedem — isméNagy József rajza telte válasz helyett Polinyin, és vállára kanyarítva bőrkabátját, kiment. Galina Petrovna egyedül maradt, nem tudta, hogyan intézkedik Polinyin: talán megparancsolja, hogy helyezzék el a nőkhöz — annak idején a műsornál látott néhány nőt az ezredből —, vagy a bajtársóval együtt elmegy a bunkerből, és itt hagyja őt egyedül, vagy — erre is gondolt, amikor hallotta, hogy Polinyin hangja hirtelen olyan lett, mintha berekedt volna, — megkéri a bajtársót, hagyja őket magukra és kettesben akar vele maradni? Galina Petrovna nem tudta, hogyan intézkedik Polinyin, csak azt tudta, hogy ő mit szeretne. Ügy érezte, hogy Polinyin bele tudna szeretni, és ezt akarta. Szeretett volna elmondani mindent őszintén a saját életéről. De azt is tudta, hogy Polinyinnak nem kell megtudnia az ő életéről semmi olyat, ami zavarhatná abban, hogy beleszeressen. Nem volt igaz, hogy ezeket a fényképeket állandóan magánál hordta — a fényképeket csak ma hozta magával, hogy megmutassa Polinyinnak. Az sem volt igaz. hogy hirtelen határozta el, hogy idejön. Mór délben elhatározta, sőt arra is már korábban gondolt, hogy esetleg itt marad éjszakára. Persze nem akarta, hogy ma több történjék, mint ami már megtörtént. Nem mintha nem kívánta volna, hanem azért, mert az volt a fontos, hogy Polinyin beleszeressen. Erre gondolt akkor is, amikor az autó hozta. Arra gondolt, hogy ő ma ittmarad Polinyinnól, és mégsem történik közöttük semmi, akkor ez az éjszaka jobban összeköti őket, mint bármi más. Amikor ma a koncerten, két felvonás között a szünetben megmondta barátnőjének, Mása Makarovának, hogy nemcsak elmegy Polinyinhoz, de lehet, hogy éjszakára is ott marad nála, Makarova összecsapta a kezét, és azt mondta: „Jó lesz vigyázni!“ — Nem fog történni semmi — mondta határozottan. Mása hitetlenkedve még egyszer megismételte: „Jó lesz vigyázni“ — és ijedten rámeredt a nagy kerek szemével. — Nem lesz semmi, majd meglátod — ismételte makacsul Galina Petrovna. De most, ahogy egyedül maradt a bunkerban, szinte saját magától is megijedt. „Ha megengedem neki, hogy itt maradjon, és azt teszem, amit szeretnék, akkor mindennek vége! Ezt semmiképpen sem szabad megtennem. Az ilyen emberek, mint ő. aztán sohasem bocsájtják meg az ilyesmit. Nem, ezt nem szabad, sehogy sem szabad megtennem!“ Galina Petrovna ritkán voll körültekintő; sokkal gyakrabban fordult elő az életében, hogy nem úgy cselekedett. ahogy akarta, hanem úgy. ahogy mások, nála erősebb emberek akarták. Nem lehetne azt mondani, hogy Galina Petrovna boldogtalanul élt. Az élete inkább egy sikertelen színésznő nyugtalan élete volt, aki őszintén ragaszkodik a színházhoz, de valahogy nincs szerencséje a színpadon, vagy nem tud sikert aratni; ő maga azt hiszi, hogy nincs szerencséje. mások azt, hogy nem tud sikert aratni. Itt, a frontbrigádban, azzal, hogy csengő hangon és meghatóan tudott verset mondani, a szép külsejével, nem erős, de kellemes hangjával először aratott olyan sikert, amely korábban sohasem jutott osztályrészéül, és talán először érezte félresikerült életében, hogy valami nagyon fontosat és mindenki számára szükséges dolgot csinál, és nemcsak önmagát elégíti ki. Amikor naponta néhányszor fellépett hol olvasótermekben, hol hajókon, hol bunkerekben, tőle kétlépésnyi távolságban összezsúfolt férfiak előtt, érezte, hogy nemcsak egyszerűen tetszik nekik, de azt hiszik róla, hogy boldog, noha egyáltalán nem úgy volt, ahogyan azt feltehetően gondolták. Először egy vele egykorú fiúval lépett házasságra, aki ugyanolyan fiatal színész volt, mint ő. Jól vagy majdnem jól éltek, de Galina Petrovna egyáltalán nem akart gyereket, nem akart elveszíteni egy egész színházi évadot. Azzal végződött a dolog, hogy a férje apa lett. Egy egyáltalán nem szép asszony — Galina Petrovna később futólag látta valahol —, egy privát, akinek a színházhoz nem volt semmi köze, szült neki gyereket, és a férje elköltözött ehhez az asszonyhoz, helyesebben a gyerekhez. Aztán férjhez ment egy nála húsz évvel idősebb férfihoz, aki ismert rendező volt, ő is nála tanult a színházi stúdióban, amikor vidékről feljött Moszkvába, és odakerült a színházba. Galina Petrovna nem szerette, de el volt tőle ragadtatva, szentül hitte, hogy a rendező majd nagy művészt farag belőle, annál is inkább, mivel ezt meg is ígérte. Nagy művészt nem faragott belőle, de a feleségét három kerek évre otthagyta Galina Petrovna miatt. Az élet egyáltalán nem volt vidám vele, de Galina Petrovna igyekezett meggyőzni magát, hogy csak azért él ezzel az emberrel, hogy megtalálja a maga művészi útját. Végül a rendező visszatért feleségéhez, aki már nem volt fiatal, de valóban nagy színésznő volt. Galina Petrovna pedig újból egyedül maradt. Aztán két évvel a háború kitörése előtt megjelent Vityenka Balakirjev — egy fiatal rendező, aki a színművészeti főiskola befejezése után mindjárt egy fővárosi színházhoz került. Nem a kiváló képességei miatt, hanem azért, mert az apja, Vaszilij Vasziljevics Balakirjev, nagy hatalmú színházi főtitkár volt, aki mindenkit ismert, és mindent tudott. Vityenka nem ígérte, hogy nagy színésznőt farag belőle, de szép volt, magabiztos, öt évvel fiatalabb Galina Petrovnánál, és amikor elhatározta, hogy viszonya lesz Galina Petrovnával, egy kis idő elteltével minden úgy sikerült, ahogy eltervezte. Amikor Galina Petrovna azt mondta Polinyinnak, hogy most nincs férje, igazat is mondott, meg nem is, VI- tyenkótól külön élt, mert Vityenka nem hívta, hogy költözzön hozzájuk az apja nagy lakásába, és ő sem erőltette a dolgot, mert félt megválni hosszú, koporsószerű, barátságtalan szobájától a Bronnaia utcában, nem messzire a színháztól. Viszonyuk azonban már régóta tartott, és a környezetükben úgy beszéltek róla. mint valamiről, ami a kaland és a házasság között van. Maga Galina Petrovna az utóbbi időben egyre kevésbé érezte házasságnak a kapcsolatukat: inkább alárendelte magát Vityenka érzéseinek, ő maga nem viseltetett különösebb érzésekkel Vityenka iránt, és nem azért élt vele, mert szerette, hanem azért, mert nem szeretett senki mást. Ugyanakkor azt is Jól tudta, hogy Vityenka öt egész évvel fiatalabb nála; és az ilyenek mellett, mint Vityenka, különben sem ígér sok jót az élet. (Folytatjuk) A múlt év utolsó napjaiban jelent meg a Madách kiadónál Milan Rúfus Válogatott versek című kötete, mely a Versbarátok Köre tagilletménye. „Rúfus nemcsak az elmúlt negyedszázad szlovák költészetének, hanem az elmúlt emberöltő társadalmi átalakulásainak, szlovák közéletének is méltó koronatanúja“ — írja róla az utószóban Rácz Olivér. MILAN RÚFUS Apám Apám fekszik. Akár a bálvány, oly csendesen. Hunyorgó szeme a távolba réved. Ott künn az ősz. Zúgnak a fák kísértetiesen. Csak a fecsegő, víg szél fütyörészget lenge fűzfák között, a locsogó víz felett. A cinkehad lakomamorzsákat csipeget a kopár kertben az ablak alatt. Apám fekszik. Es oly nyugtalan az álma. Kopogja a perc lassú ütemét. A két karja, mint két tanácstalan, árva elcsapott szolga terül szerteszét hallgatagon a hattyúfehér vásznon. Álmok szállnak, és homlokára hullanak a hús harmatcseppek. Meghajlott a törzs az esztendők súlyától. A földre roskadt, nem Bírta el a terhet. A sors terhét, mely az élőknek oly nehéz volt. (Mily keveset kért, s mily sokat adott érte!) Mint gyermekhez oly mostoha volt hozzá a szegénysors, hogy parazsából-kapart krumplival is beérte. Megtörte őt telek tüzének hatalma, mely a tetők fölött fehér lánggal égett, amíg egy mérő búza s egy ölnyl szalma fizetségért ö más csűrében csépelt. Régi, rossz napok ostorcsapásait állva, dikójáról súlyosan felkelt reggelente, s késő napnyugtáig, mint megannyi társa, szerény emberi álmát írta a kövekbe. Apám alszik. Es oly nyugtalan az álma. Fáradt pillája kissé megremeg. £n némán nézem, ágya fölött állva, rossz örököse küzdelmeinek, ki tetteit folytatni méltatlan, gyáva, öklöm puha, s üres, éretlen tenyerem nem talál gyógyírt a világ száz bajára, s kenyeret nem, csupán sírást terem; feszülő ág vagyok, mit nem húz le gyümölcs terhe, csak vad virágindák kúsznak a levelén fel. Fölkiáltanék sírva, térdre esve, de anyám néz rám, és béklyóba fog a szégyen. Apám alszik. Két bölcs tenyere az ágyon levont zászlóként terülve szét, fekszik mélyen, és hull reá az álom. Kopogja a perc lassú ütemét. De én tudom: ha a kór felszáll róla, mint folyókról a köd felemelkedik, fölkel újra, és újra szerteszórja folyó ereje kemény pénzelt, nem hajlik meg; nyers férfibölcsességgcl, kemény derékkal várja a halált. Fölkel újra, s míg én csodálva nézem, a viharoknak feszíti homlokát. S egy cseppnyi panasz, vád nem csordul ki a száján. Nem bánkódik. Nem perel semmi ellen. O. fájdalom, amíg az ujjaid közt gyötrődik árván, légy irgalmas, ne légy hozzá kegyetlen. Kulcsár Tibor fordítása
