A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-06-21 / 25. szám
— Eljössz az előadásomra? — Mikor? Hová? — A tanszékre. Még nem tudom pontosan, hogy mikor, de egy-két héten belül sor kerül rá. — És miről beszélsz majd azon az előadáson? — Beethoven kilenc szimfóniájáról. Viszek lemezeket is . . . Eljössz? — Természetesen! Természetesen elmegyek, hiszen Gudmon Edit meghívását megtiszteltetésnek tartom. A Komensky Egyetem Bölcsészkarának másodéves esztétika-magyar szakos hallgatója ugyanis nemcsak legjobb barátaim egyike; azok közé az emberek közé tartozik, akiket őszintén tisztelek. — Ugyan! — kiálthat fel most olvasóm. — Mi tiszteletreméltót csinálhatott életében egy másodéves egyetemi hallgató? Ha Editet kérdezné erről valaki, bizonyára azt felelné: — Semmit. Semmi nagy tettet nem vittem véghez... De nem is nagy tettekről van szó: hiszen nem várhatjuk el mindenkitől, hogy világhírű tudós, felfedező vagy legalábbis színész, esetleg neves labdarúgó legyen. Száraz adatfelsorolás helyett inkább egy rövid történetet mondok el: néhány héttel ezelőtt én hívtam meg Editet, jöjjön el a magyar nyelv- és irodalom-tanszéken rendezett tudományos szemináriumra, s hallgasson meg egy részletet, amelyet a szakdolgozatomból olvasok fel. Meglepetésemre Edit „nem“mel válaszolt. Miért? Mert az esztétikatanszéken is aznap rendeztek tudományos szemináriumot, s Editet meghívták a zsűri tagjai közé. Egy Beethovenről szóló tanulmányt bírált — mint később megtudtam — nagy hozzáértéssel. De hiányos lenne a portré, ha csak a szorgalmas diákról beszélnénk és hallgatnánk az aktív CSEMADOK-tagról. Gudmon Edit ugyanis a CSEMADOK Bratislava-óvárosi helyi szervezetének kultúrfelelőse. A tagság „szakmájához" jobban értő kultúrfelelőst nem is választhatott volna, hiszen Edit mindenben, ami kultúrának nevezhető, otthonosan mozog. Nemcsak a zenéhez ért, hanem az irodalomról és a képzőművészetekről is magával ragadóan tud beszélni. Néha ugyan elkedvetleníti a tagság passzivitása, de a következő pillanatban már fölemeli fejét s lelkesen beszél terveiről. Szinte naponként találkozom vele: az utcán, a diákotthon éttermében vagy az egyetemen. Sokszor csupán néhány szót válthatunk, mert Edit siet: — Ne haragudj, rohanok. Gyűlésre kell mennem. Gyűlésre vagy előadásra, szemináriumi gyakorlatra. Aztán tanulni, készülni a másnapi órákra, készülni a vizsgákra. Persze, a koncerteket sem szabad elhanyagolni. Mindez azonban tartozéka az életnek, sőt: Edit számára maga az élet. VARGA ERZSÉBET Korunk világméretű gondjainak szinonimáit raktam egymás mellé. Gondokat, amelyek gazdasági és emberi természetűek egyaránt. Millióknak lakást, házat adni, építeni, olyan társadalmi erőfeszítést kíván, amely egyáltalán nem lebecsülendő. Nálunk az ötödik ötéves tervidőszakban felépítendő lakások száma kereken félmillió. A magam részéről az alábbiakban nem azzal kívánok foglalkozni, hogy ez a terv hogyan válik valóra, hiszen a városokban és a falvakban folyó lakásépítkezés, ennek üteme önmaga helyett beszél. Inkább arra voltam kíváncsi, hogy a házak, lakások otthonokká válnak-e? S főleg, hogy milyen emberi és anyagi erőfeszítés árán válnak azzá. Ha azzá válnak. Jártam tízemeletes toronyházakban, s jártam most elkészült, vagy még csak félig kész falusi, kisvárosi családi házakban, építkezéseken, hogy az iménti kérdésekre választ keressek, találjak. ÁTMENETI ÁLLAPOT Tizedik emelet. Lent az utcán autók áradata. A nagyváros éli a maga hétköznapi életét. Innen az ablakból csodálatos kilátás nyílik a városra, s a város körüli hegyek friss zöldjére. A házigazda a nappaliba vezet, hellyel kínál, felesége kávét hoz. Három szoba, összkomfort; a berendezés korszerű, minden igényt kielégít. Kellemes érzés lehet ilyen lakásba hazajönni, gondolom magamban. — Nehezen jutottak a lakáshoz? — Nem. Egyáltalán nem. Kölcsönt vettem fel, harmincezer koronát befizettem. A szövetkezetbe egy év múlva beköltöztünk. Most törlesztjük a további harmincezer koronát. Mint mindenki, aki szövetkezeti lakást vásárol. — örül a lakásnak? — Természetesen. Ki ne örülne? Én különösen örülök, hiszen öt évig albérletben laktam, aztán szűk, egyszobás lakásban szorongtunk hárman. Abban az időben egy ilyen lakás vágyálom volt. De azért az, hogy az embernek ilyen lakása van, még nem minden. — Hogy értsem ezt? — Nézze — mondja —, én falun születtem, ezt a városi életformát, amelyben most élek, nem nekm találták ki. Sokat gondolkodtam már ezen, s végül is oda jutottam, hogy az ember tudatából az első tizenöt évet, a gyermekkor élményeit, emlékeit nem lehet kitörölni. Viszont vannak objektiv helyzetek, amelyeket el kell fogadni. Nálunk ez az, hogy a foglalkozásunk mindkettőnket ide köt a városhoz. Ezért jó, hogy van ez a lakás, hogy ilyen tágas, kényelmes, de valahogy nem érzem úgy az otthonomnak, mint a szülőházat. S ez nem holmi nosztalgia, vagy szentimentalizmus. Képzelje el, jövök fel a felvonóval, s pontosan tudom, hogy a mi szektorunkban, tíz lakásban, minden egyforma, ugyanabban a sarokban áll a tévékészülék, ugyanott a fürdőszoba ... A nagyanyámnak volt egy fiókos fűszertartója a konyhában. Kölvökkoromban a fűszertartó fiókjait gyakran kihuzigáltam cukorkáért, miegyébért . . . Néha olyan érzésem támad, hogy kihúzhatok egv-egy emeletet, mint a fűszertartó fiókjait, s beleláthatok a lakók életébe . . . — Vagyis nem érzi otthon magát itt a tizedik emeleten. — Nem erről van szó. Én nem fogalmaznék ilven kategorikusan, Az előbb csak a hiányérzetemről beszéltem. Jó, hogy van ez a lakás, nagyszerű, hogy ilven, s hogy — gyakorlatilag — egy átlagos dolgozó ember kétévi jövedelmét kitevő összegből meg lehet venni. Mondom, jó ez, s jó hogy így van. De valahol összerándul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy a kissebbik fiam még nem látott kiscsikót.., — Ez adia az „átmeneti állaDotot"? — Mondiuk. De a kérdés sokkal összetettebb. Egy azonban bizonyos. Soha nem lesz belőlem városi ember. Nem tudok azzá lenni. — A feleségének mi erről a véleménye? — A lényegben egyetértünk. CSAK ITT A kép ugyanaz, csak két háztömbbel odébb és három emelettel alacsonyabban. Ez a lakás is háromszobás, a berendezése egy kicsit más, de ez a lényeget nem érinti. A házigazda, K. Z., harminckét éves. A felesége karján csecsemő, alig egyhónapos. Vele együtt K-ék mór négyen vannak. — Mikor költöztek ebbe a lakásba? — kérdem, miután körülültük az asztalt. — Két éve — mondja a feleség. — Vettek fel rá kölcsönt? — Húszezer koronát, ezzel egészítettük ki a megtakarított oénzünket. — Minek tekintik ezt a három szobát: lakásnak, otthonnak? A kérdés után két csodálkozó szempár néz rám. — Úay értem, ezt a lakást véglegesnek tekintik-e, megfelel-e az igényeiknek? — De még mennyire — mondja a házigazda —, hiszen ennél jobbat aligha építenek egyhamar. Ahhoz viszonyítva, hogy hogyan laktunk abban a bérházban, amelyben születtem, itt két utcával odébb, s amelyet nagy örömömre, már lebontottak, szóval ahhoz viszonyítva — ez palota. — Ha például módjukban lenne, elsősorban az anyagiakra gondolok, hozzálátnának egy családi ház felépítéséhez? — Kizárt dolog. Itt jól érezzük magunkat. Egy családi ház felépítésének terhét semmiért sem vállalnám. Elvégre a huszadik században élünk. — Mégis sokan vannak, akik vállalják ezt a terhet. Mit gondol, miért? — Bizonyára megvan rá az okuk. Nekem ilyesmi eszembe se jutott. Az igazság az, hogy itt jól érezzük magunkat, közel a munkahelyünk . . . Hétre járunk dolgozni; ha fél hétkor felkelek, még arra is jut időm, hogy itthon megreggelizzek. CIJ NEGYED ÉPÜL Elég gyakran járok Szepsi felé, s már többször elhatároztam, hogy felmegyek a városka melletti dombra megnézni az ott folyó építkezést. Ugyanis ennek a dombnak a nyugalma valami különös erővel vonzott. Kíváncsi voltam rá, milyenné válik a nemrégen még vad, bozótos mészkődomb. Egyszerűen azt akartam látni, hogyan veszi birtokába az ember a természet egy vad darabját, s hogyan formálja azt keze munkájával a maga otthonává. Ondrej Gladil vnb-titkárral beszélgettem előbb. Tőle tudtam meg, hogy a „dombot" 1966-ban parcellázták fel, s hogy az építkezés még abban az évben megindult. Háromszáz házhelyet mértek ki. Az első szakaszban 59-en kezdtek építkezni. A második szakaszban (1970—73) 120 telek talált gazdára. Egyegy telek 7—8 ár területű. Az építkezési engedély kiadásának feltétele, hogy a meglevő lakástípusok egyikét építi fel az igénylő, s hogy az építkezést három év alatt befejezi. Egy-egy lakás építési költsége 200—280 ezer korona között mozog. Maga az építkezés „önsegély alapon", vagyis saját rezsiben folyik. S ez rengeteg gonddal, fáradsággal jár. A DOMBON Új út visz fel a dombra. Meredek kaptató, de megéri megmászni. Az imént említett háromszáz családi házból már jónéhány áll. Sokban laknak is, még több az olyan, amely félkész állapotban vár a szorgalomra. Körös-körül téglarakások, kő, betonkeverők, cementeszsákok, deszkahalmok, állványok. A velem szemben levő családi házba, vagy inkább villába, három nappal ezelőtt költöztek be. A tulajdonos itt áll mellettem. Arcán a fáradtság szürkesége. — Ne haragudjon — mondja —, most képtelen vagyok az építkezésről beszélni. Nemcsak itt kint van
