A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)

1974-06-14 / 24. szám

t

■ŐSÖKKÉ

Motto:

A Szlovák Nemzeti Fölkelés nemcsak váratlan meglepetést, hanem nagy politikai és katonai bonyodalmat is jelentett a náci Németország számára. Politikai szempontból a Szlovák Nemzeti Felkelés felforgatta Tisónak Hitlertől függő államát. Frankót állandó félelemben és idegességben tartotta a protektorátus sorsát illetően, végül Magyarországon meggyorsította azokat a tendenciákat, amelyek képviselői hátat akartak fordítani a náci szövetségesnek: egyszóval összekuszálta a nácik közép-európai helyzetét.

Gustáv Husák Tanúságtétel a Szlovák Nemzeti Felkelésről című könyvéből.

A Telgárt melletti vasúti viadukt, amelynek birtokáért elkeseredett harcok folytak a felkelés idején

Ahol

a Garam ered

Az emberek a hegyekbe menekültek a fasiszták bosszúja elől. Fogtak némi ágyneműt, egy kis ennivalót, s könynyekkel a szemükben elhagyták az otthonukat, hogy megbújjanak az oltalmat nyújtó erdők ölén.

»Szörnyű idők voltak. A csillagos ég volt a tető fölöttünk, s nedves moha a nyoszolyánk — emlegeti a nagyanyám. — Aztán össíffeszkábáltunk az erdőben egy gerendaviskót, de a gerendák közt könyörtelenül befútt a hideg szél. Vagy húszán szorongtunk ott. Amikor lefeküdtünk úgy-ahogy, s ha valaki ki akart menni, hát a mások lábán taposva jutott csak ki. Egy kevés kenyerünk volt, azt testvériesen megosztottuk, hozzá meg erdei gyümölcsöt, bogyókat szedtünk, azzal vertük el az éhünket.«

Ezt írta dolgozatában Stefan Jamrich, a svermovói általános iskola kilencedikes tanulója.

Amikor a fasiszták Telgártot kiürítették, 1944. szeptember 5-én, felgyújtották a falut, s legyilkoltak 35 embert, köztük 12 nőt és két gyereket.

Szeptember 21-én a II. taktikai csoport egységei Telgártnál megtámadták az ellenséget s vagy húsz kilométert űzték, egészen Poprádig. Dicső haditette volt ez a Szlovák Nemzeti Felkelésnek.

Az Árpádházi-királyok Gömör vármegyének ebbe a részébe, a Felső-Garam völg'yébe, főképp bányaművelés céljából német telepeseket hívtak be, később, a tatárjárás után a környék urai pedig rutén és lengyel jobbágyokat telepítettek le az erdőkben és vadban gazdag vidéken. Innen származik a község eredeti neve, Telgárt is — a német Tiergarten (állatkert, vadaskert) szóból. S ez a vadaskert annyira ismert és gazdag volt még a háború éveiben is, hogy Göring és Ribbentrop ide jártak vadászni, főképp medvére meg szarvasra, amiből még ma is van az itteni erdőkben.

De minek kellett olyan messziről jobbágyokat telepíteni ide? Hát természetesen erdőirtásra, favágásra. Keménykötésű favágók nőttek fel itt mindig. S favágók-az utódaik is. De még o nők, asszonyaik is az erdőbe járnak dolgozni. Facsemetéket ültetnek, ezeket ápolják nagy szeretettel, hogy a jövő nemzedékek számára se pusztuljon ki az erdő.

Mindenki favágó volt itt, erdei munkás, s ha nem, hát fuvaros vagy zsindelyfaragó. De így sem jutott mindenkinek munka, sokan a távoli Amerikában keresték a boldogulásukat.

S a felkelés idején az emberek megosztották a partizánokkal azt a kevés élelmet is, amijük volt. Pedig nagyon szegény volt a falu. Adtak tejet, túrót, megosztották a zab- meg az árpakenyerüket . . . S amikor már ez sem volt, a menyecskék, lányok előhúzták a tulipános ládából a varrottas kendőt, szoknyát s mentek a Szepességbe, hogy élelmiszert szerezzenek — csere útján. De hót mit lehetett cserélni? Egy liter petróleumért egy kiló szalonnát, vagy a délen vásárolt dohányért cukrot meg lisztet.

— Egyszer a fináncok elkobozták tőlünk az egész dohányt — meséli Kuchár néni, akinek lánya, Hanka a nemzeti bizottságon dolgozik. — Sírva, ótkozódva jöttünk haza.

Akkor huszonegy éves volt. Ma a lányok ebben a korban este moziba vagy sétálni járnak.

— Kénytelen voltam csinálni ezt a dolgot. A nővéremnek öt gyereke volt, s a szomszédoknak sem volt semmijük. Mit tehettünk, különben éhen haltunk volna. Fogtuk magunkat mi, lányok, s hát mentünk „üzletelni".

Ambrózné Adamek Alzbeta a múlt év decemberében volt hetvennégy éves. A gerendaház konyhájában majdhogy nem esti a sötétség. Noha alig múlt dél, ide nemigen hatol be a kinti világosság a homályos szemű kis ablakon. A langyos csöndet csak az ébresztőóra tiktakkolása zavarja meg.

Ambróz anyó ölében összeteszi a kezét, úgy mesél:

— A lányok ma gyárban dolgoznak. Vagy iskolába járnak. Két fivérem volt, az egyik kiment Amerikába munkát keresni. Már éppen hazafelé készülődött, amikor megfulladt. Nekem szolgálnom kellett. Először az erdőigazgatóságon, még az első világháború előtt, havi két aranykoronáért. Aztán bementem Jolsvára, ott szolgáltam a segédjegyzőnél. Takarítottam meg a kisfiúkkal játszottam. Itt már hét korona volt a bérem.

Aztán férjhez mentem. Három napig tartott a mennyegző. öt gyereket hoztam a világra.

Tudják, milyen volt az élet abban az időben. Nem volt családi pótlék, nálunk lakott a sógorom meg a sógornőm, s a férfiak közül csak egy dolgozott. Az erdőben, ökrösfogattal szállított rönköket, meg hasábfát.

Aztán, amikor kitört a felkelés, igencsak féltünk, hogy valami bajunk esik, hogy bosszút állnak rajtunk a németek. Kimentünk a kertbe, hogy elássunk valamit a kis holmink közül, ezt-azt, amit érdemes volt eldugni. Hát csak jönnek a mi katonáink, fenyőlombbal a sapkájukon, s azt mondják, menjünk velük, meneküljünk a faluból. De mi nem álltunk rá. így hát a sajátunkban

Ambrózné Adamek Alzbeta

voltunk, amíg nem jöttek azok a halálmadarak. Akkor már mi is szaladtunk az erdőbe, hátunkon zsákban vittük a legszükségesebbeket.

Találkoztunk partizánokkal. Nekik pálinkájuk volt a kulacsukban, nekünk meg szalonna az általvetőben, így hát kölcsönösen megvendégeltük egymást.

Velünk voltak a gyerekek, s féltek, amikor látták, hogy ég a falu. Most meg mindegyik máshol él, szerte az országban. írnak, s olykor meg is látogatják öreg anyjukat. Már dédunokáim is vannak. Azoknak van aztán jó élete. Játékuk rengeteg, meg amit csak el lehet képzelni, csak egyet kívánnak tőlük, hogy jól tanuljanak. így is kell annak lenni. Magam is szívesen tanultam volna fiatal koromban. De hát én csak olyan egyosztályos falusi iskolába jártam. Az unokáim el sem akarják hinni. Pedig így volt az, bizony!

Jó, hogy már ebben az új világban születtek, s jó, hogy nekem is sikerült megélnem. Hát eszembe jutott volna nekem valaha, hogy ilyen özvegyi nyugdíjat kapok majd egyszer? így aztán van időm, hát eldolgozgatok magamnak. Most is rongyot tépek, szőnyeg lesz belőle. A lányomnak.

Az emberek, mint már mondottam, még ma is jobbára az erdőgazdaságban dolgoznak. A férfiak is, a nők is. Vagy máshova mennek munkát keresni. De mór nem Amerikába. Van itt munka a közelben. Závadkában, Hefpán, Breznóban, ahol gyárak vannak. Vagy bejárnak Bystricába.

Hanka Kuchárová mondja: — Besztercebányán ott találni a fél Svermovót. Sok ember dolgozik ott, csak szombat-vasárnap járnak haza. Ezért nem találkozni hétköznap este jóformán teremtett lélekkel sem az utcán.

— Csakhamar itt a szombat..*

— Mindjárt lesz élet a faluban. A fiúk egy-két téglaháznak még be nem bútorozott szobájában diszkotékot rendeztek be. Oda járunk, fiatalok, zenét hallgatni, táncolni. Egyébként marad a rádió meg a tévé. De nem jó a kép, takar a Királyhegy.

— Még a labdarúgó-mérkőzéseket sem nézhetik a férfiak — mondja félig tettetett, félig őszinte felháborodással a hangjában Jón Makrovsky hnb-titkár. — Igazán, csinálhatnának már valamit a televíziósok. Egyébként csakhamar felépül a kultúrházunk. Lesz benne — sorolja büszkén — .vendéglő, szálló, borozó, borbély- és fodrászműhely, postahivatal, SZNF-emlékszoba, könyvtár, klubhelyiség és moziterem.

„1945. január 27. — Észak felől a szovjet katyusák ropogását hallani, a Hosszú-hegy felől román katonák vonulnak fel. S a németek megerősített állása elesik. Száznyolc hős holtteste fogja gyűrűbe, akik életüket áldozták Telgárt felszabadításáért. Nekik köszönhetjük az új téglaházak sorát, az aszfaltozott utakat s mindazt, amink ma van. Telgárt és Svermovo — két világ, a fekete és a fehér szín ellentéte." így fejezi be dolgozatát Milan Voska kilen cedikes tanuló.

D. JANCUROVA