A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-17 / 20. szám
GYIMESI GYÖRGY AKAUKÁZUS ORMAIN görög írók nyomán megmaradtak ezek az elvek. A felnevelésre ítélt csecsemőt például nem pályázták, mór ekkor edzették mindenféle ételeket adtak nekik, hogy ne legyenek válogatásak, szoktatták őket, hogy sötétben ne rettegjenek. Amikor a 7. évüket betöltötték Lykurgos elvei alapján, csapatokba! osztották őket. Közös munkára és játszásra szoktatták őket, az öregek megfigyelték őket játékaik közben, összeugrasztották őket, hogy verekedjenek, hogy megismerjék a növekvő emberke természetét, hogy van-e benne merészség és hogy nem hátrál-e meg a harcban. Hajukat tövig lenyírták. Saru nélkül jártak, mezítláb. Tizenkét éves korukban már alsóruhát viselhettek, egy évre egy köpenyt kaptak, sás hegyét puszta kézzel tördelték, ügyességre, ravaszságra nevelték őket. Még a lopásra is rászoktatták, de ezt úgy kellett végrehajtaniuk, hogy észre ne vegyék, mert akit rajtakaptak, azt megkorbácsolták. Gyakorolták a tornákat, az ófegyverek forgatását. Az ének- és zeneoktatásra Is gondot fordítottak. Énekeik egy része dicsőítő ének volt azokról, akik Spártáért vállalták a hősi halált. Másféle dalok megszégyenítették a gyávát, aki nem győzött a harcban. Ilyen neveltetésű emberekből állt a kicsiny, 300 fős sereg az elszánt és bátor szívű Leonidász király parancsnoksága alatt. Amikor a perzsák nekilendültek a támadásnak, heteken át tudták tartani állásaikat. Leonidász egyegy parancsával utasította őket. Az említett novellában az egyik görög vitéz attól retteg, hogy ha a perzsa íjászok kilövik nyilaikat, az még a napot is elfedi. Leonidász — írta Hegedűs Géza — erre így válaszolt: „Legalább árnyékban fogunk harcolni." A harcban meghalunk Spártáért! — kiáltással rohantak támadásra. A perzsa ellenség bár ritkultak sorai, egyre inkább hömpölygött, mint az áradó folyam. Leonidász kicsi serege 300-ról 200-ra csökkent. Sokáig tarthatta volna még a védővonalakat, de a legenda szerint egy áruló a hegyek közti ösvényen át vezette a perzsákat, akik hátba támadták a spártaiakat. A perzsa parancsnok annyi aranyat ígért az árulónak, amennyi csak belefér. S meg is kapta azt, miután a perzsák legyőzték a thermopüloi hősöket és az áruló jelentkezett a fizetségért. Elevenen megnyúzták s a bőrét színarannyal töltve kiakasztották egy fára mert ez az áruló sorsa. A turistacsoport egy kicsit megpihent a Leonidász sírját körülvevő ligetek fáinak hűse alatt. A sír mellett babérbokor díszük és a domboldalakon mindenhol babércserje. Itt jobban megérti az ember, hogy a hősöknek, a bátraknak, a hadvezéreknek, a költőknek, akik itt éltek hajdan, miért nyújtottak ót babérkoszorút, miért díszítette fejüket a zöld babérból font füzér. Egyikmásik útitársam messzebb is elkalandozott a csata színhelyén és boldogan tért meg zsákmányával, az apró gránátalmákkal, amelyek szintén vadon teremnek a hegyoldalon. Az idő sürget, vár Athén. Eveken át a katonai junta terrorja miatt minimálisra csökkent a turistaforgalom. Mostanában mintha megélénkült volna a turizmus, bár az újabb katonai puccs és a legutóbbi haladó diáktüntetések és munkásmegmozdulások véres leverése szomorúsággal töltötte el nálunk és az egész világon a haladó embereket. Milyen kár, hogy az ókori demokráciák földjén maroknyi diktátor igáját nyögi ez a barátságos nép. Még egy pillantást vetünk Leonidász magas szobrára, még egy kattintás a fényképezőgében és már el Is hagytuk az ókori csata színhelyét, Thermopüloit. SZEBELKÓ IMRE CTK és archív felvételek 15. Búcsú a Kaukázustól A medvét a szurdok aljáig könnyen legurítottuk. Nem kellett mást csinálnunk, csak néha taszítani egyet rajta, ha elakadt. Onnan már meghaladta erőnket a medvecipelés feladata. Nem is próbálkoztunk vele, hanem — mivel közeledett a szürkület — legott hozzáláttunk a medve kizsigereléséhez. Ez a művelet sem volt olyan egyszerű, mint ahogy azt elképzeltem. Guram nem sietett, nem kapkodott. A bélfodrokról és a hasüregből az utolsó csipetnyiig kiszedte a hájat és gondosan félrerakta. Nagy érték ez, mondta, a tüdőbaj csalhatatlan gyógyszere. Értékével arányosan az ára is igen borsos: egy liter medvezsírért tíz rubelt fizetnek a hiszékenyek. Az epehólyagot is nagy figyelemmel „operálta“ ki. Szájadékát előbb gondosan, bekötötte, nehogy tartalmának egyetlen cseppje is kárba vesszen, és csak azután látott a kiszabadításához. Guram szerint a medveepe is hatásos gyógyszer: három-négy cseppje tökéletesen meggyógyítja a maláriát. Guram állításait, különösen a medveepe gyógyhatásába vetett hitét nem szabad megmosolyogni. Hallottam én már a medveepe felhasználásának a Guramétól sokkal különb módjáról is. Mint gyógyszert a medveepét különösen nagyra értékelik Kinában, Indiában, Thaiföldön, Burmában, Tibetben, Tuvában, Burjátföldön és Kamcsatkában. Elsősorban gyomor- és májbajok gyógyítására használják, de alkalmazzák vérhas, szemgyulladás kezelésére, sőt még vérzéscsillapításra is. Értéke igen nagy: egyetlen szárított epehólyag ára két medve bőrével egyenlő. Legjobb minőségűnek az ősszel és télen elejtett medvék epéjét tartják: a nősténymedve epéje értékesebb a híménél. A kiemelt epehólyagot árnyékban vagy enyhén fűtött helyiségben szárítják addig, amíg tartalma meg nem keményedlk. Egy hólyagból, nagyságától függően 20—70 gramm szárított epét nyernek, ezt aztán porba, pilulába, kenőcsbe keverve vagy cseppek formájában használják. Nehogy valaki azt gondolja, hogy a medveepéből készült gyógyszer csak az elmaradott erdei ember házipatikájában található meg. A Japánban szívpanaszok és szédülés ellen nagyon hatásosnak tartott és népszerű roku-singan-t például a császártól kezdve egyetemi tanárok, élsportolók, Nobel-díjas professzorok is szedik. Érdekes följegyezni a roku-singan-nak az összetételét pézsmagyöngyike, varangyosbékafőzet, koreai répa és alac kivonat, porrá tört tenyésztett gyöngy, sűrített tehénepe, na meg a fő alkotóelem: a medveepe. Ennek a „gyógyszernek“ a hatásmechanizmusa számomra teljesen ismeretlen és egyetlen elérhető gyógyszertankönyvből sem sikerült azt klböngésznem. Mindenesetre teljes elismerésem azoké, akik hányinger nélkül képesek bekanalazni ezt az európai ember számára határozottan undorító valamit. A medve szíve és mája villás faágból metszett horogra került. Ezeket az „ínyencségeket“ magunkkal vittük a barlangba, míg a többi részét bundástól másnap reggelig a szurdok bejáratánál hagytuk. A kalyibában unatkozó két társunk nem akart hinni a szemének, amikor a véres zsigereket megmutattuk nekik. Ugráltak, kiabáltak örömükben, a medve elejtését joggal mindnyájunk közös sikerének könyvelték el. Aztán lobogó, lángját magasra hányó máglyát raktunk, körbeültük, s miközben a zsigerekből saslikot sütöttünk, megittuk utolsó cseppig a megmaradt vodkát. Nyársra került sokat kiállt bakancsom is, persze abból nem akartunk falatozni, csak száradni tűztük ki a lángok közelébe. Ami a medvesaslikot illeti, legalább annyira nem kívántam belőle fogyasztani, mint a bakancsból. Ugyanis ekkor már »kellemetlen tapasztalataim voltak a medvehússal... Az egyik erdélyi medvevadászatom után az előző írásomban már bemutatott Ilié a lakásán medvehúsból készült kolbásszal kínált meg kettőnket, a feleségemet meg engem. Az elibénk tett tányéron mindössze négy-öt feketére aszalódott kisujjnyi kolbászdarabka szomorkodott, ami az egésznapos hegymászás keltette farkaséhségünket aligha lett volna képes elűzni. Miközben Ilié kiment kenyérért a szomszéd helyiségbe, mi mint éhes héják csaptunk le a kolbászra. Csak egyetlenegyszer haraptunk belőle, de már az is elegendő volt, hogy torz fintorba ránduljon össze az arcunk. Azt a förtelmes ízt, amit akkor szerencsére csak pillanatokig „élveztem“, nem tudom leírni — de sajnos elfelejteni sem. Izéről talán többet tudna mondani a feleségem, aki nemcsak harapott, hanem nyelt is a kolbászból. Én ugyanis a leharapott falatot kiköpve a kezemben tartott darabkával együtt rögtön a zsebembe süllyesztettem, míg szegény nőm, zsebe nem lévén, kénytelen volt mosolyogva lenyelni az egész darabot. Annál is inkább, mert közben visszajött Ilié, és kedves vendéglátónkat a világért sem szerettük volna megsérteni. Ilyen előzmények után természetes, hogy a kaukázusi medvesaslikhoz is elfogultan nyúltam. Talán egy találó hasonlattal is szolgálhatok: olyan volt az íze, mintha egy kesernyésen büdös ázott kutyát nyalogattam volna. Nem is jutottam tovább ez esetben sem az első harapásnál. Nem úgy társaim, akik jóízűen megették az egész májat és a szívből sem hagytak semmit. Nekem sült gesztenyével kellett megelégednem,' mert ma este kivételesen káposztaleves sem volt. Reggel sokáig nem bújtunk ki a hálózsákból, bár már hajnal óta ébren voltunk. Az előző napok koránkelése vált szokásossá bennünk, holott immár semmi szükségünk sincs erre az erényre. Már csak egyszer kell megjárnom a kaukázusi erdőt, és ehhez a kiránduláshoz már igazán nem szükséges korán kelni. Magasan járt már a nap, amikor végre felcihelődtünk. Ami az erdőben várt ránk; az már nem volt szórakozás, csak kötelességteljesítés, meg lábáztatás és izzadás. Még kétszer kellett végigtaposnom a szurdokban rohanó patak medrét, először viszonylag könnyen, másodszor súlyos teher alatt görnyedve és botorkálva. Súlyos zsákmányomat rúdra kötözve cipeltük el a szurdok alatt megkötött lovainkhoz. Társaim a húst sem hagyták veszendőbe menni, holott én csak a bőrre tartottam igényt. Hol vagytok boldog emlékű afrikai vadászatok, amikor sosem kellett vértől csöpögő hús terhe alatt görnyedeznem... Aztán felpakoltunk mindent, ami csak ráfért az egyik lovunkra, míg a másik pejre a feldarabolt medve került. A ml hátunkra is jutott egyegy jókora bugyor. A kaukázusi vadászat befejeződött és mi elindultunk haza, s egyben új vadászkalandok felé.
