A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)

1974-05-03 / 18. szám

Szabó Gyula: Üj Adóm—Éva (1945) NYITVA II ÚT Néhány időszerű megjegyzés a szocialista realizmusról ilván a kedvező kö­rülményekkel függ össze, hogy kulturá­lis életünk mozgatói a CSKP XIV. kong­resszusa után ismét visszatértek a szo­cialista realizmus programjához. Cikke­ket írnak róla, tudományos konferen­ciákon foglalkoznak vele. Az irányvonal ilyetén tisztázása csak hasznára lehet a művészetnek, különösen, ha nem ma­rad a deklarálásnál, hanem ha művé­szi alkotások formájában jelentkezik. De a probléma elméleti megvitatása sem tartozik a másodrendű feladatok közé. Öröm íátni, hogy látnak hozzá ehhez bátran és több oldalról is. Ami közben egy kissé visszariasztó, az az a termé­szetesség, amellyel ma tömegesen el­fogadják azt, amit tegnap ugyanilyen tömegesen visszautasítottak. A törté­nelmi tapasztalatok arra tanítanak, hogy ha bármit is természetesnek ve­szünk, még megbízhatóbban elzárkó­zunk megértése elől, mint ha védekez­nénk ellene. Egyébként éppen a szo­cialista realizmus elméletéhez való vi­szonyban egyszer már szépen ráfizet­tünk arra, hogy mindent túlságosan könnyűnek és problémamentesnek vél­tünk. Emlékezzünk az 1948 februárját követő gyermekbetegségekre és az 1956 utáni gyermekes hisztériára. A történelem szívesen megismétlődik, s többnyire született rosftindulatból. A ma lényegesen különbözik az ötvenes évek elejétől, a kulturális szférában egyebek között azzal is, hogy a nem­rég lezajlott válság után nincs már az a túltengő jóakarat és lelkes készség részt venni a történésekben, ami 1948 februárja után magával ragadta az al­kotóművészeket. A szocialista realiz­mushoz való mostani tömeges vissza­térésnek a hátterében különböző — er­kölcsi él egyéb — komplexusok kell hogy álljanak, mivel a múltat nem le­het csak így kimagyarázni. Éppen ezért fokozott felelősség hárul a marxista kritikára és esztétikára. Ez a munka­­terület rendszerint elhanyagolt. Néha az a benyomásuk, hogy nem is számol­nak a segítségével. Ezen változtatni kell. A szocialista realizmus program­ját nagyon komolyan vesszük, és meg­valósulása elképzelhetetlen a kritika és esztétika közreműködése nélkül. Az élet kikényszeríti azt, aminek megva­lósulását ma még a felgyülemlett elő­ítéletek akadályozzák. A szocialista realizmus számunkra nem lehet közömbös. Az az irodalmi áramlat (inkább áramlat, mint irány­zat), amely o harmincas években a szocialista realizmus nevet kapta, sok nemzeti kultúrában megfogant, sőt nemegyszer az élre került. Mint más társadalmi áramlatok, a szocialista rea­lizmus is, miközben megszületett és él­re tört, sok megpróbáltatáson ment keresztül. Sikeresen megvédte magát ellenségeivel és hamis barátaival szem­ben, elkerülte az idegen behatásokat és kinőtte saját gyöngeségeit. Ennek bizonyítására hazai példákat is felhoz­hatnánk.. Fordítsuk azonban figyelmün­ket inkább néhány tisztázatlan kérdés­re, amelyeket folyton kerülgetünk. Kezdjük két irányzat közös nevező­jén. A szocialista realizmus programja — általánosságban véve — a sokak által kritikai realizmusnak nevezett irányzat talajából fakadt, és nőtt ki. Csakhogy ennek a terminusnak sok a hátránya (egyebek között azt a téves asszociációt kelti, mintha az ezt köve­tő realizmus kritikátlanságával akarna kitűnni). A tizenkilencedik század nagy realizmusa azonban nem mindenütt merített azonos forrásból. Ebből a szempontból markánsan különbözik az orosz és cseh irodalom: amíg nálunk a klasszikus realizmus sohasem bonta­kozott ki teljesen, Oroszországban, vi­lágméretekben véve is, központi sze­repre tett szert. Ez az eleven és élet­erős hagyomány — például Gorkij, Szerafimovics és Szaniszlavszkij művé­szetében — egész szervesen, magasabb fázisába ment át, komolyabb kilengé­sek nélkül. Az orosz forradalom első­sége együtt haladt kéz a kézben az orosz irodalom művészeti elsőségével. A szocialista realizmus ebből az együtt­hatásból született. De a cseh irodalom eltérő jellege is csak relatív. Hasonló fejlődési je­gyeket figyelhetünk meg Hasek, Olb­­racht, Majerová és Kratochvíl prózá­jában, akik kései műveikkel új irodalmi folyamatot indítottak el, azokban az években, amikor velük párhuzamosan, sőt részben az ő műveikben a kritikai realizmus tetőfokára érkezett. Úttörő te­vékenységük két oldalról kapott ösztön­zést: egyrészt új erők áramlottak a rea­lista próza területére, másrészt azzal, hogy igyekeztek eleget tenni a kibon­takozó forradalom követelményeinek itthon, a szovjet irodalom tapasztala­tainak segítségével. A cseh prózairoda­lomban jelentkező szocialista realizmus művészi sajátosságainak elemző vizs­gálata során mindkét mozzanatot te­kintetbe kell venni. De nem hagyhatnánk figyelmen kívül további szimbiózisokat és rokonhatá­sokat sem. A szocialista irodalom a szocialista realizmus megfogalmazása előtt más programokat, művészi törek­véseket is felmutatott. A cseh iroda­lom szemmellátható sorrendben alakult ki a proletár irodalom és az úgyneve­zett baloldali avantgárd. A szovjet­orosz irodalom a húszas években a különböző irányzatok, áramlatok (pro­­letkult stb.) széles skáláját vonultatta fel, (futurizmus, konstruktivizmus stb). Mindezekben a többnyire félbemaradt, vagy hibrid-irányzatokban az útke­resés folyamata együtt haladt a meg­valósított forradalom ösztönzött vagy fölszított esztétikai elképzelések meg­valósításával, de ugyanakkor a régi vi­lágnak főképp, különböző rrrodernista törekvésekben megnyilvánuló ideológiai befolyása elleni küzdelemmel is. Am sem a történelmi sem az irodal­mi, vagy kulturális folyamatok nem la­boratóriumban játszódnak le, ahol va­lamit előre ki lehetne kísérletezni s a kísérletek alapján kiszámítani: annál nagyobb az értéke a folyamatok tanul­mányozásának. Az eddigi tapasztalatok összessége arra vall, hogy az összes em­lített program, az összes csoportosu­lás, amelyeknek révén a szocialista irodalom intézményessé lett, különböző oldalakról közelítette meg ideális va­riánsát, eltérő minőségű megoldások­kal. A szovjet proletkult idején nem egy modernista kitalálás érvényesült (ahogy ezt a közvetlenül Lenin által megfogalmazott pártdokumentumok ta­núsítják). Befolyást gyakorolt a születő szocialista realizmusra a futurizmus és a konstruktívizmus is. A cseh proletár­irodalom viszont Neumann Nejedly és Hóra eszmei vezetésével szintén érint­kezett hasonló irodalmi irányzatokkal, de végül Wolker irányvonala jutott ura­lomra, amely a költő alkotóenergiájá­val és eszmei tisztaságával tűnt ki. Na­gyobb hatással volt a szocialista rea­lizmus művészi arculatának kialakítá­sára, mint az úgynevezett poétisták. De a programok és az irányzatok kétféle osztottsága felvetette a harmincas évek elején a marxista elmélet számára a kérdést, milyennek kellene lennie az egységes szocialista irodalmi erők kö­zös platformjának, hogy ne vesszen el semmi pozitív és egyszersmind megtisz­tuljon a burzsoá kultúra felbomlásának anyajegyeitől, amelyek nélkül nehezen jöhetne világra. így különböző javasla­tok születtek a szintézisre. Ezek egyike összefonódott a szocialista realizmus elméletére vonatkozó első cseh elkép­zelésekkel, amelyeket Konrád és Laslo­­vek fogalmazták meg. Nyilván gyenge oldala volt ezeknek a fejlett elméleteknek, hogy nem a ha­zai realista hagyományok értékeléséből indultak ki, elhamarkodottan elvakul­taknak minősítve őket, és hogy a pro­letkult és az avantgardista irányzatok szintézisére vonatkozó elképzelések nem annak elemzésén alakultak, hogy ezek nem egyformán járultak hozzá az új fejlődési folyamat megvalósításához, de ehhez a szemléleti hibához nagy­részt maga az a realista hagyomány vezetett, amely nem volt alkalmazható a nálunk akkor még meg nem érett viszonyok között. A szocialista realiz­mus elméleteinek első szovjet megfo­galmazásának is n\egvoltak a hibái és fogyatékosságai. Az egyik oldalon a dialektikai materializmus alkotómódszer spekulatív reformista felfogását alkal­mazta, a másik oldalon a realizmus és a romantizmus sokkal későbbi alkalma­zása, sőt a moralizáló sematizmus is érvényre jutott. Talán ösztönzőbb lett volna ha a realizmus új lehetőségeiről beszéltek volna, az ideálok és a táv­latok új kvalitásáról, amelyek észreve­hetően befolyásolják a jelen szürke va­lóságát is. De ami nem volt világos azonnal azt idővel maga a társadalmi és művészi gyakorlat mutatta meg, nem egyszer negatív tapasztalatok for­májában is. Kényelmesebben, úgy lát­szik ezt nem lehetett elintézni. Ha a realizmus mai lehetőségeiről beszélünk, a fejlődés mai fokáról kell kiindulnunk, mert csak így érthetjük meg a jövő szükségleteit. Ugyanakkor hangsúlyozzuk, hogy a múlt teljes meg­értése nélkül a jövő szükségleteit sem mérhetjük fel reálisan. A művészet „forradalmának" korában, amikor szo­kássá vált annak a kihangsúlyozása, hogy a huszadik század realizmusát nem kötik a való élet illúziói és meg­engedhető minden deformáció, mert csak így válik versenyképessé a modern irodalmi törekvésekkel. Eme törekvésé­ben nem szabad korlátozni az alkotás szabadságát sem. Ez a felfogás azon­ban két dolgot összekever. Mindany­­nyian tudjuk, hogy a realizmus alapját a gondolataiban megjelenő valóság­elemek alkotják, amelyek évezredes princípumokon nyugszanak, s amelyek Arisztotelész óta ismertek. A . valóság mindennemű megközelítése és utánzá­sa azonban nem válik automatikusan realizmussá, A valóságot úgy is utá­nozhatjuk és ábrázolhatjuk, hogy az ábrázolás elemeinek realitását nem le­het kétségbe vonni, de a valóságról alkotott kép még sem felel meg a va­lóságnak mert misztikus szellemet su­gall — példa erre a középkori festé­szet, de a későbbi avantgardista szür­realizmus is. Jól tudjuk, hogy a legna­gyobb realisták is eltértek a látható valóság megjelenítésétől, hogy jobban kihangsúlyozhassák művük eszmei el­gondolását, szellemét. Minden azon múlik, hogy a művész milyen célt kö­vet, amikor csoportosítja, formálja mű­ve valóságelemeit, hogy ezt az igazság kidomborítása, avagy a kábító hazug­ság érdekében teszi-e. A művészet nem teremt élő valósá­got, csak reprodukálja azt képszerűen. A művészet akkor sem kopírozza le tö­kéletesen a valóságot, ha erre törek­szik: még a legkövetkezetesebb natu­ralistákat is esztétikai elvek vezénylik, amelyek lehetetlenné teszik a valóság passzív lemásolását. A művészet a va­lóságról készített mesterséges mű, em­beri alkotás a valóságban ismétlődő formák stilizálása, amely az anyagá­hoz is kénytelen igazodni. A művészet nem létezhet emberi fantázia nélkül, amely mindig hozzátesz valamit a va­lósághoz. Swit Gulivert mesealakokkal veszi körül. A valóságban nincsenek sem törpék sem óriások, de ez nem je­lenti azt, hogy művének semmiféle va­lóságos alapja sincs. (Gondoljunk csak arra, hogy az embereket mi is kicsik­nek vagy nagyoknak tartjuk). A realizmus elsősorban nem a for­mában, sem a tartalomban testesül meg. A forma természetesen nem min­den szabály nélkül rendeli magát aló határtalannak. Relatív függetlenséggel rendelkezik és viszonylag szabad. Azok a művek, amelyekben a formát elha­nyagolják nem szocialista-realista al­kotások, mert az esztétika törvényeivel szembekerülnek. Elegendő a marxizmus klasszikusai­nak műveit elolvasni, rögtön • kiderül, hogy esztétikai elveikkel nem akarták sterilizálni az irodalmat. Marx és En­gels mindenekfelett szerette Arisz­­tophaneszt, Dantet, Cervantes!, Sha­­kespearet és Balzacot, Lenin kedvelte Puskint, Tolsztojt és Scsendrint Ideál­jaik a nagy klasszikusok voltak s nem a közönséges tendenciózus kommunista propaganda versben és prózában. A jövőbe néztek és azt akarták, hogy a mi művészetünk is versenyképes legyen a nagy klasszikusokkal. Megemlíthet­jük Fucíknak azokat a kijelentéseit is, amikor az emberi mélységek feltárásá­ról beszélt. Tanításaik alapján meg kell teremteni az eszme és a forma szin­tézisét. A szocialista realizmus azt akarja, hogy olyan eleven színekkel és mélységgel ábrázoljuk a valóságot, ahogy azt Marx és Lenin a tudomány síkján tették. VLADIMIR DOSTAL

Next

/
Thumbnails
Contents