A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)

1974-04-12 / 15. szám

Fényhez az árnyék... A Csilizközben jártam a közelmúlt­ban. Alkalmi kocsival mentem. Ba­­loflban( Balonyban) álltunk meg, ép­pen a nemzeti bizottság épülete előtt. Kiszálltam, a kocsi tovarobogott, én maradtam. Hiába kopogtam az aj­tón, zárva volt. Az óvónéni igazított útba: ott, az új utcában, abban a sárga, emeletes, lapos tetejű épület­ben lakik az elnök. Odatalpaltam. Hiába: az elnök a járási székhelyre — Dunaszerdahelyre — utazott hi­vatalos ügyeket intézni, mondta a kisfia. A fiútól megtudtam, hogy új iskola nem épült a faluban, így a régi csakis a templom szomszédsá­gában lehet. A torony útbaigazított, de egyébként is odataláltam volna, mert a gyerekek messzire hallatszó zsivalyának forrása a legjobb irány­tű: vidám hancúrozással töltötték a tízperces szünetet. Sztakovics László igazgató-tanító és a felesége végtelen kedvességgel fogadtak. A feleség huszonkét éve, a férje pedig tizenhat éve tanít a falu­ban. Jó helyre jöttem, nyilván isme­rik a falut, sok mindent megtudha­tok tőlük, gondoltam. És nem csalód­tam. A tavaszizű szél azért karcolt még, viszont odabenn a szobában, a fris­sen festettben, kellemes meleget su­gárzott az olajkályha. Kávé is ke­rült az asztalra. A tanító házaspár — Most nemrégiben hoztuk rendbe a lakást — mondta az igazgató. — Bizony eléggé vizes volt, különösen az árvíz óta ... Ha akkor kissé szem­fülesebbek vagyunk, most új iskola­­épületben taníthatnánk. — A hullámok itt csapkodtak a fal tövében. Most, egy híján tíz év után, eszébe sem jut az embernek, pedig akkor rettenetes napokat él­tünk át. Emlékszem, 1965. június ti­­zenhetedike volt, csütörtök. Csupa ragyogás, hőség. Tanítottunk. Széles­re tártuk az osztály ablakait, hogy elviselhetőbb legyen a hőség. Nem zavartak a kívülről jövő zajok, a lombok közt hancúrozó madarak csi­­vitelése. Olykor egy-egy fecske is beröppent, kis ideig pillangózott a mennyezet alatt, aztán kivillant. Mindezt megszokja a falusi ember füle, szeme, természetes velejárója az életének. Gyenge szél lengedezett a Duna felől, mégis behozta az osz­tályba a közeli mezőkről az érő ga­bona jellegzetes illatát. Olyan volt az a csütörtöki nap, mint a többi: a tegnapi, a tegnapelőtt!. A falu élte a maga megszokott dolgos hétköznap­ját. Aztán ... úgy tizenegy óra táj­ban, éppen az ablaknál álltam, idős bácsi lépett le kerékpárjáról az is­kola előtt. Szorongva, izgatott han­gon kiabálta felém: „Baj van, tanító uram, Kulcsodnál szakított a Du­na ...“ A távolban keskeny, sárga csík lát­szott, ami egyre nőtt, s közeledett a falu felé. Zúgó morajlását mind job­ban lehetett hallani. Az ár teljesen elborította a határt. Lehengerelt és elpusztított mindent, ami az útjába akadt. Estére körülvette a falut és behatolt a mélyebben fekvő részek­be is. — Milyen kárt okozott az árvíz? — Pénzben ki sem lehet fejezni... Harmincnégy családi ház dőlt romba, hetvennégy pedig annyira megrongá­lódott, hogy le kellett bontani és újjáépíteni... Az árvíz után húztak új kerítést az iskola épülete, udvara köré, s az udvaron a betonjárdák is azóta épültek ... Jelenleg negyven­két tanulónk van az 1—4. évfolyam­ban, a többiek a radványi körzeti is­kolába járnak... A faluban erős a CSEMADOK-szervezet, a SZISZ, a Vöröskereszt és a nőszövetszég. Saj­nos, a kulturális élet teljes kibonta­kozását nagyon hátráltatja az a tény, hogy nincs kultúrházunk. Közben megérkezett Vörös Ferenc, a nemzeti bizottság elnöke. Magabiz­tos, határozott fellépésű fiatalember. — Ami az árvizet illeti — mond­ta —, az volt a helyzet, hogy 1965 végéig minden károsult család fedél alá került. Nem ment az olyan si­mán, mint ahogy azt most kimondja az ember, de az már a lényegen mit sem változtat: mindenkinek felépült az új háza, különb a réginél... És az is tény, hogy a katasztrófa első pillanatától érezte a község lakossága a társadalom támogatását, segítségét és gondoskodását. Az elnök szavain felbuzdulva, fel­kerestem Kulacs Imrét, egyet a ká­rosultak közül. Nagydarab, piros­pozsgás arcú férfi. Traktorista. Há­rom lánya és a fia az árvíz idején még iskolás volt. Kulacs Imre sorsa, életútja kemény és bonyolult. 1947- ben Csehországba került. Rakovník­­ban egy kerámiaüzemben dolgozott. Keményen, ahogy azt megszokta gyerekkorától. Azelőtt is, meg most is azt tartja, hogy a munkában be­csülettel helyt kell állni, különben semmi értelme ennek a kérlelhetet­len, küzdelmes, mégis szép életnek. Mert szépnek tartotta és tartja, kü­lönösen ha körülkapták a gyerekei, ha belenézett a csillogó szemükbe, megfeledkezett a saját és a világ gondjairól. Szerették őt az üzemben is. A tizenhat év alatt többször ka­pott jutalmat, dicsérő és elismerő ok­levelet. A hatvanas évek elején egyre gyak­rabban szállt haza gondolatban. Ha­za, a csilizközi Balonyba, a szelíd síkságra, ahol gólyák kelepeinek, fecskék csicseregnek, ahol karcsú je­genyék nyúlnak a magasba, ahol a nyári mező kalásztengert érlel rin­gatva. Oda, abba a tájba eresztette gyökerét a gyerekkora, s most on­nan jött egyre gyakrabban és sür­getőbben a csalogató, visszahívó szó. Rövid tépelődés és mérlegelés után határozott: hazaköltözik. Hiába ma­rasztalták az üzemben, senki és sem­mi nem tarthatta vissza. Csomó pénz­zel a zsebében és új bútorral tért Rendezett a falu utcája haza. Kétszoba-konyhás lakást épí­tett, gyorsan beleilleszkedett az idő­közben megváltozott hazai világba, s megkönnyebbülten felsóhajtott: most már végre egyenesbe jutott az élete. És akkor jött az az emlékezetes jú­niusi nap: a háza összeomlott, maga alá temetve bútort, ruhát, minden értéket, munkás életének és szorgal­mának minden gyümölcsét. — A feleségem kórházban feküdt, súlyos műtéten esett át, a négy gye­rekemet elvitték, azt sem tudtam, hová — mondta Kulacs Imre. — Egyedül maradtam a pusztulással. A tegnapi boldogság helyett bénító fáj­dalom költözött belém. Sírva fakad­tam ... Nem ment könnyen, mégis talpra álltam. A biztosító negyven­háromezer koronát fizetett ki a há­zamért, tizenkétezret a berendezé­sért, s a nemzeti bizottságtól is kap­tam ezer korona gyorssegélyt. Tíz­szer tizenhárom méteres kockaházat építettem. Szép, korszerű, különb a réginél, de azért ha nem jön az ár, azóta már én is autón futkároznék. Dehát ami késik, nem múlik ... Fényhez az árnyék ... hozzátarto­zik, jutott eszembe a gondolat, ahogy elnéztem ezt a keménykötésű embert. Ismét a nemzeti bizottság elnöké­hez fordultam: — Köztudott, hogy az árvíz súj­totta községek rohamosan fejlődtek, valósággal újjászülettek, szebbek, modernebbek és gazdagabbak lettek. Mi a helyzet Balonyban? — Az egész Csilizközben tudják, hogy Balony a múltban, a környező falvakhoz viszonyítva igen gazdag és fejlett volt. Most ez az arány kissé megváltozott. Például: nálunk a köz­épületek elavulóban vannak, míg másutt újak épültek. No, de azért mi sem panaszkodhatunk. Az utóbbi esz­tendőkben szinte az egész falu újjá­épült. A valamikori legrangosabb há­zak — áll még néhány ma a leg­szürkébbek, a legkisebbek. Az árvíz után építettünk sporttelepet, ravata­lozót, portalanítottuk az utakat, jár­dákat, korszerűsítettük a közvilágí­tást. Jelenleg másfél millió koronás költséggel két tantermes óvodát épí­tünk, s természetesen bővítjük és felújítjuk a járdákat, fák és díszbok­rok kiültetésével szépítjük a falut. Nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy jól élnek itt az emberek. Leg­nagyobb részük a szövetkezetben dol­gozik. Egy-egy szövetkezeti tag át­lagos évi keresete meghaladja a hu­szonhétezer koronát... A Csilizköz jelenlegi legnagyobb eseménye, hogy hét község szövetkezetének egyesü­lésével létrejött a Csilizközi Egysé­ges Földművesszövetkezet, amely ja­nuár elsejétől mintegy öt és fél ezer hektárnyi területen gazdálkodik. Pillantásom a falu fölé emelkedő hatalmas csillogó gömbre téved. Az elnök elmosolyodva megelőzi a kér­désemet : — Igen, a csatornázást és a vízve­zetéket is az árvíz után kapta a köz­ségünk. Megfizethetetlen. Ma már el sem tudnánk képzelni nélküle az éle­tünket ... Szóval azért fejlődünk, gazdagodunk mi is ... Távozóban jó messziről is látom Balony fölött a hidroglóbust, amint csillog a leáldozó nap sugaraiban jelkép és példázatként: együtt jár a fény és árnyék, s mégis gazdago­dunk. LOV1CSEK BÉLA Az épülő új óvoda 5

Next

/
Thumbnails
Contents