A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-05 / 14. szám
GYIMESI GYÖRGY AKAUKÁZUS ORMAIN Bruckner Lajos, a fiatal mérnök egy mélyszivattyú cseréjénél kiadja az utasításokat a fúrómesternek: Kopasz Sándornak, aki már több mint harminc éve dolgozik itt tendős termelési mérnök fizetése kétezernyolcszáz forint, ugyanannyi, mint a vele egy esztendőben végzett Bruckner Lajosé, aki huszonhét éves. Mindketten nős emberek. Több mint százötven ember dolgozik az irányításukkal. Milyen lehetőséget látnak ők, a friss diplomával és lendülettel dolgozó fiatalok itt? — Jómagam elég messziről jöttem — mondja a vékony, hosszúkás arcú, határozott mozgású Magyari Dániel. — Nyíregyháza a szülővárosom, de a gyerekkori emlékek az olajos vidékhez kötnek. Itt már kevés az olaj. Igaz. A föld mélyében található készletek kinyerhető harminc-negyven százalékának nagy részét már fölhoztuk a felszínre. Ám ennek ellenére, illetve tulajdonképpen éppen ezért itt van a legnagyobb lehetősége a kutatásnak, az új módszerek, olajkitermelési eljárások kísérletezésének. — Nekem aztán igazán sok munkám akad itt — kapcsolódik a beszélgetésbe a termetes, bariton hangú Bruckner Lajos. — A kutak karbantartása, javítása a feladatom, helyesebben a százharminc embernek és nekem, akik ezen a területen dolgozunk. A legtöbb kút sok-sok éve dolgozik már, vigyázni kell rájuk: óvatosan, szakszerűen kezelni, gyengéden bánni velük, mert hasznos és értékes jószágok. Mindketten az új meg új problémák megoldását követelő állandóan változó munkát hangsúlyozzák. A friss, kutató szerelem fáradhatatlan érdeklődését. Fiatalok, akiket a meg nem ismert, fölfedezetlen és izgalmas újdonságok vonzanak. Űjat, pedig nemcsak a fölfedezők találnak. A mindennapos termelő munka, a régi és egyre több leleményességet követelő olajmező megannyi gondja olyan kutatókísérletező lehetőségeket rejt, amelyek a felelősen gondolkozó és tennivágyó ember számára izgalmas feladatot adnak. HAJDUSKA JANOS 8. Erőgyűjtés Amurkhán barátja, akivel tegnap késő este megbeszéltük a mai őzvadászat részleteit, pontosan érkezik Szanyibalba. Oj ismerősöm ismeretlen gyártmányú, hangosan pöfögő motorkerékpárján visz el egy darabon, aztán gyalog folytatjuk a cserkészést. A Kaukázus előhegyeit borító vegyes állományú lombos erdőbe indultunk vadászatra. A terep könnyű, csak enyhén hullámos, a séta tehát nem fárasztó. A pirkadat először a szalonkákat ébreszti fel. Olyan hajnali húzásnak vagyok a szemtanúja, amilyet ritkán látni. Sajnos, csak golyóspuskám van, így nem tudok kárt tenni a szalonkákban. Nagyvadat nem látunk, pedig láthatnánk. Szinte minden pillanatban várom, hogy elénk bukkan a sűrűből egy népes vaddisznócsapat, vagy egy magányos kan, annyi mindenfelé a friss és több napos' vaddísznótúrás. Már magasan jár a nap az égen, amikor végre rábukkanunk az első őzre. Egy tisztáson legelészik, és bánatomra nem bak, hanem már téli csuhát öltött suta. Már mennék is tovább, de kísérőm lövésre ösztökél. Kereken elutasítom, mert semmi kedvem sincs sutára puskázni. Csakhogy társam nem tágít. Ne feledjem, az őznek húsa is van, ha nincs is agancsa és húsbeszolgáltatás is van a világon. így már másképp fest a helyzet. Ha nem a magam szórakoztatására, hanem gazdasági érdekből kell meglőni a sutát, akkor rászánom magam. Az őz háttal áll, és amikor kifordul, hanyag célzás után száz méterről csúnyán elhibázom. Mégsem bosszankodom, megteszi azt helyettem a kísérőm. Jómagam inkább örülök, hogy hibáztam. Most már nyugodtan ballaghatunk hazafelé. Már nem lehetünk messze a motorkerékpártól, amikor motorzúgás hangzik fel. Kisvártatva egy GAZ- terepjáró áll meg mellettünk. Az Észak-Őszét Állami Vadgazdaság igazgatója küldte értünk, ugyanis ennek a vadgazdaságnak a területén vadászunk. Beszálltunk a kocsiba, ha már értünk küldték, de a vadászházig vezető úton egyre csak az jár a fejemben, hogy vajon nem a jogtalan őzvadászatért akar-e bennünket felelősségre vonni a nagy hatalmú igazgató. Még szerencse, hogy azt a nyavalyás sutát elhibáztam ... Az igazgató Amurkhán társaságában a vadászház előtt várt bennünket. Alacsony termetű, köpcös ember, feje tar, mint a biliárdgolyó, szemöldöke vastag, szeme szúrós. Igen energikus férfi benyomását kelti, ahogy csizmás lábait szétvetve megáll előttem. Most következik a felelősségre vonás, gondolom, de ilyesmiről szó sincs. Barátságosan üdvözöl, bemutatkozunk egymásnak, és a várt dorgálás helyett az igen hízelgő vélemények áradata következik. Azt mondja, Amurkhántól hallotta a háromnapos eredménytelen vadászat eseményeit és társaim elismerését. Megerősíti, hogy előttem egyetlen idegen vadász sem jutott olyan magasra puskával a kezében, mint én. Felajánlja, hogy ellát — mint más sikertelen vadászokat szokás — kecskeszarv-trófeákkal. — Különben azért küldtem magáért, hogy legyen ma a vendégem, tartson velünk, vadásszunk együtt. — Közli, hogy három hajtást rendez, őzre és vaddisznóra lőhetünk. A vadászaton összesen tizenegyen vettünk részt. Két terepjárón mentünk ki az első hajtás színhelyére, valahová az előhegyeket borító roppant erdőségbe. A hajtást hárman, álltuk el: az igazgató,, Amurkhán és én. A többiek hajtottak és jókora lármát csaptak, nem is akárhogyan! Na, itt sem lövünk mi vadat! — búcsúztam a remélt szép élménytől — és igazam lett. Nem lőttünk, de nem is láttunk semmit a hajtás egész ideje alatt, viszont az egyik hajtónak sikerült leterítenie egy hátrafelé kitörő kétéves kancsit. A következő hajtásnál egy csicsókával benőtt keskeny völgyaljat álltunk el. A csicsóka szára teljesen le volt tarolva, a gumók ki voltak túrva. A csicsókást naponta látogató temérdek disznóból mégsem jött egyetlenegy sem felém, és az igazgatót is elkerülte a szerencse. Az utolsó hajtásra egy öreg bükkösben került sor. Messziről indulhattak a hajtők, mert távolról ide hallatszó lármájuk csak jó sokára üti meg a fülemet. Feszülten figyelem az erdőt. Jobbról két őz baktat felém. Örömmel állapítom meg, hogy a hátsó bak. Egyik agancsa szépen fejlett, a másik csak rövid, ágatlan tuskó. A bak gyanútlanul közeledik, megmegáll, olykor hátrapillant, pedig elölről leselkedik rá a veszély. Egészen közel engedem magamhoz, s innen már nem művészet leteríteni. Nem tévedtem, a bak agancsa fejlett „kereszt“ volt, míg a jobb szár közepénél le volt törve, örültem a . trófeának, bár megszerzése nem nyújtott különösebb élményt. A vadászat befejeztével a két elejtett vadat egy patak partjára vonszoltuk, ahol a sok hozzáértő kéz percek alatt végzett a nyúzással és a zsigereléssel. Letelepszünk egy kidőlt fatörzsre, hogy az igazgatóval egy kis tercierével csapjuk agyon az időt. A téma — mi más lehetne? — a vadászat és a vadgazdálkodás kérdései. Megtudom tőle, hogy az általa vezetett vadgazdaság 240 000 hektár területű, vagyis az autonóm köztársaság összterületének csaknem egyharmada. Legtöbb a kopár magashegyeken élő dagesztáni túrból van, de akad zerge is, amely sokkal alacsonyabban él, mint a vadkecske, de az előbbinél gyérebben fordul elő. Érdekes, hogy a zergét Oszétföldön alig vadásszák, egyrészt azért, mert az gyenge állomány, másrészt, mert ez a nálunk oly sokra becsűit vad az ottani vadászokat nem nagyon érdekli. Az előhegyeket borító erdőségekben gyakori a vaddisznó, s addigi tapasztalataimmal ellentétben az igazgató megerősíti, hogy őzállományuk is valóban nagyon szép. A szarvas meghonosításával még csak kísérleteznek, de már az eddigi eredmények, ameiyek a kiváló tenyészanyagra és a kitűnő természeti adottságokra támaszkodnak, nagyszerű agancstermést ígérnek. A szarvasok után Európa legnagyobb vadon élő állatára, a bölényre terelődött a szó. A Kaukázusban ősidőktől fogva hasznos volt a sehol másutt nem található hegyi bölény (Bison bison caucasicus). Száz esztendővel ezelőtt még kétezerre, de a századfordulón már csak félezerre becsülték a bölényállományt, amely ezután is rohamosan fogyott, és végül az első világháborút követő esztendőkben a kaukázusi bölény teljesen kipusztult. Utolsó példányát 1926-ban látták. Ma már ismét él a bölény a Kaukázusban, de sajnos nem az eredeti, őshonos faj, hanem a bjalovezsi őserdőből ide telepített tisztavérű európai bölény. A bölény nem, de a medve a vadászható vadak közé tartozik Észak- Oszétiában. Amint az igazgató mondja, az idén öt darab elejtését engedélyezték a vadgazdaság területén, de ezidáig még senkinek sem kedvezett a szerencse, annak ellenére, hogy bőven akad az itteni erdőségekben. A kellemes szórakozás, beszélgetés, poharazgatás közben gyorsan telik az idő, közben az őzsült is elkészült. Kora délután Amurkhánnal búcsút veszünk a kedves igazgatótól. Sietnünk kell, hogy idejében érkezzünk a találkára. Nem szeretném megvárakoztatni két hűséges társamat, akik — mialatt én kellemesen szórakoztam — bejárták talán még a legjárhatatlanabb szurdokokat is, keresték a vadat és nyilván mindent megtettek az én sikeres vadászatom érdekében. ! I 1
