A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)

1974-04-05 / 14. szám

Új élet a romokon Harminc év csak egy pillanat a történelemben, ezeknek a hegyek­nek, völgyeknek életében. Mert a természet örök ... Csak az ember­nek szabatott rövidre az ideje ezen a sártekén, harminc esztendő már egy emberöltőnek számít, s a mai gyermekek, akik oly gondtalanul játszadoznak a nagy hegyek árnyé­kában a tavaszba bomlott réteken, csak nagyszüleik, apáik s anyáik el­beszéléséből sejtenek meg valamit azokról a szörnyűségekről, amelyek Közép-Szlovákiának ezekben a más­kor oly békés kis falvaiban — Hám­­réban, Skícovban, Prochofban, Ostry Grúnban vagy Klakban — lejátszód­tak. A falvak mai képe semmiben sem emlékeztet az akkor lejátszó­dott tragédiákra. Mindenütt takaros új házak, forgalmas üzletek, pará­dés művelődési otthonok, jól öltö­zött emberek, akárcsak bármelyik városban, legfeljebb az öregek hord­ják még az ősök viseletét. Ha a gyerekek nem is, az időseb­bek annál jobban emlékeznek az 1945-ös esztendő hideg, zimankós januárvégi napjaira. A szürkeruhás katonákra, akik kegyetlenül és ér­telmetlenül gyilkolták e falvak né­pét, felgyújtották házaikat, elhajtot­ták állataikat... S mindezt miért? Mert az emberek megelégelték az idegen hordák basáskodását, mert szabadságot akartak, szebb, emberibb életet, s ezért a férfiak fegyvert fog­tak, hogy kiűzzék földjükről, apáik földjéről a fasiszta hordákat... A ma 43 éves Gizela Benéová me­séli: — Tizenhárom éves voltam, ami­kor a németek rajtaütöttek falun­kon, Klakon. Január 21-e volt, 1945-ben. Lövöldözést hallottunk az alvég felől, nem tudtuk, mi történik, aztán mondta valaki, hogy a mieink­re lövöldöznek. Egyszerre csak dö­römböltek a kis faházikónk ajtaján. Német katonák voltak. A házban többen voltunk, a szomszédok is hozzánk menekültek. A németek ki­zavartak a házból, azt mondták, menjünk oda, ahol a többiek van­nak. Akkor már vagy háromszázan lehettek fönn a kápolna előtt a dombon, majd az egész falu — asz­­szonyok, öregek, gyerekek. A férfiak fönn voltak a hegyekben a partizá­nokkal. Anyám kézen fogta a húgomat, én ott voltam az egyik oldalán, a bá­tyám meg a másikon, s azt mondta: „Gyerekek, maradjatok velem, ha elkezdenek lőni ránk, találjanak el egyszerre minket!“ Körülöttünk mindenütt, géppuskák voltak felál­lítva. Aztán odacipeltek egy parti­zánt, aki a többiekkel nem tudott kimenni az erdőbe, mert megfagy­tak a lábai. Ott előttünk elkezdték kegyetlenül kínozni, nekünk meg néznünk kellett. Levágták a fülét, ki­szúrták a szemét, össze-vissza szab­dalták, aztán bedobták egy égő házba. Közben jött egy német katona 2arnovicából, átadott az itteni pa­rancsnoknak egy levelet, ez azután kihirdette, hogy egy óra időt ad, szedjük össze a legszükségesebb hol­minkat. Aki egy óra múlva nem lesz itt, azt agyonlövik. Mentünk a házunkhoz, ez még nem égett, a többi már igen. Ak­korra már ki volt rabolva a házunk. Amint beléptünk, ott volt mögöt-Gizela Bencová — tizenhárom éves volt, amikor a németek felégették a faluját. tünk egy német s mindjárt meg­gyújtotta az ágyat. Volt ott három vekni kenyér, azt magunkhoz vet­tük, de ahogy hajtottak tovább, azt is elveszítettük. Behajtottak minket a zsarnócai farostlemezgyárba. Ször­nyen össze voltunk fagyva, megkí­nozva. Ott vártunk aztán a továb­bi sorsunkra. Szörnyű volt, de ezt a nehéz időt is átvészeltük va­lahogy. Mikor megjöttek a felsza­badítóink, sírtunk az örömtől, de meg azért is, mert tudtuk, mi vár ránk otthon a faluban. Nem volt hova menni, nem volt hol álomra hajtani a fejünket. Mindenünk ott pusztult, csak éppen a puszta éle­tünket sikerült megmentenünk. S így kezdtük el az új életet.. . Ma jól élünk. Jómagam közéleti tevékeny­séget is folytatok, titkára vagyok a Nőszövetség és a Vöröskereszt he­lyi szervezetének, a helyi nemzeti bizottságon dolgozom. Klak község — a felvég ma. A falunak ez a része a mészárlást követően teljesen leégett. HŐSÖKRE Motto: A Szlovák Nomzoti Fölkelés nemcsak váratlan meglepetést, hanem nagy politikai és katonai bonyodalmat is jelentett a náci Németország számára. Politikai szempontból a Szlovák Nemzeti Felkelés felforgatta Tisónak Hitler­től függő államát. Frankót állandó félelemben és idegességben tartotta a protektorátus sorsát illetően, végül Magyarországon meggyorsította azo­kat a tendenciákat, amelyek képviselői hátat akartak fordítani a náci szö­vetségesnek: egyszóval összekuszálta a nácik közép-európai helyzetét. Gustáv Húsúk Tanúságtétel a Szlovák Nemzeti Felkelésről című könyvéből. Pavlina Adamová Ostry Grúft-i la­kos: Negyven éves voltam akkor .. . Ja­nuár 21-én, vasárnap szörnyű hideg­re ébredtünk. Hét óra sem volt még, amikor két fehérköpenyes katona rontott be hozzánk, s géppisztolyuk­kal hadonászva kérdezték szlovákul: „Hol az ember?“ Elsírtam magam, úgy mondtam: „Odakinn az istálló­ban, a teheneket eteti.“ Megragad­tak, kilöktek az ajtón s velük kel­lett mennem az istállóba. Aztán mindkettőnket hajtottak a Debnárék házához, ahol akkor már jó sok em­ber tolongott, asszonyok, gyerekek, öregek. Szörnyű hideg volt, s igen rosszul voltunk öltözve. Zarnovica felől egy nagyobb egy­ség német katona érkezett, gépko­csikon, páncélozott autókon. Kézi­gránátot dobtak a Debnárék házába, de senkinek sem esett baja. Aztán benyomultak azok a hóhérok a ház­ba, s akit csak benn találtak, azt mind agyonlőtték. Csak csodával ha­re jobban hallottam és láttam, ahogy körülöttem haldoklanak, kiszenved­nek az emberek. A legszörnyűbb pil­lanatokat éltem át, amikor látnom kellett, ahogy a haldoklók rám vetik utolsó, elhalványuló tekintetüket. Aztán bejött Bielik Ondrej, aki­nek szintén lőtt sebe volt, a lányát kereste. Ez még lélegzett, de az asz­­szony már halott volt. Bielik Ondrej aztán kiszabadított és segített fel­kelni. Mondta, hogy már nincs ve­szély, a németek elvonultak Klak irányába. Próbáltam felemelni az uramat, az egyik kislányom még tartotta a kezét. Egyik sem élt már. Albinka 16, Margitka 14 éves volt. Lassan átvánszorogtam a szom­szédba s lementem a pincébe, ahol már négyen voltak. Inni adtak. Az­tán valaki azt mondta: „Jönnek vissza a németek!“ Bementünk a konyhába s elbújtunk egy régi szek­rény mögött. A németek benéztek, aztán felgyújtották a házat, s men­tek tovább Zarnovica felé. Amikor Pavlina Adamová (balról), Imrich Masár és a felesége — mindhármuknak súlyos sebesülések árán sikerült túlélniük Ostry Grúüban a fasiszták tö­megmészárlását. táros módon a Debnár Ferkó mene­kült meg, még ma is él. Közben kezdtek minket is befelé hajtani a házba. Amikor a férjemen volt a sor, összekapaszkodtunk, ahányan voltunk, az egész család: a férjem, én meg a két lányom. Benn a ház­ban sok halott feküdt már akkor, még odanéztem a hóhéromra, aztán kezdődött a lövöldözés, s többet már nem láttam semmit... Amikor magamhoz tértem, érzem, hogy a fejemen sebesültem meg, s csupa vér vagyok. Mintha sötét pin­cében lettem volna, egyszerre csak megint felugattak a géppisztolyok, egy meglőtt ember zuhant rám meg egy tizenkét éves forma gyerek. Ab­bamaradt a lövöldözés. Meg akar­tam mozdulni, de nem ment. Észre­vettem, hogy ott az uram a hónom alatt. Szóltam hozzá, de nem vála­szolt. Felsóhajtottam: „Istenem, meg kell halnom!“ Aztán hallottam, egy­már a holttestek is tüzet fogtak, gyorsan kimentünk a házból. Szörnyű volt, sokáig, nagyon so­káig égtek a házak s bennük az ál­dozatok, majd egész nap. Ma jól élünk, igazán jól... min­denünk megvan. Amikor vége volt a háborúnak, 93 korona járadékot kaptam, ma 850 korona öregségit kapok. A legjobban annak örülök, amikor azt mondja az unokám: „Nagyanyó, édes jó nagyanyó...“ Semminek sem tudok úgy örülni a világon, mint mikor az unokám ilyen szépen szól hozzám .. . Adam anyó mélyet sóhajt s aztán még hozzáteszi: „Csak az a fontos, hogy soha, soha többé a gyerekeink s az ő gyerekeik ne éljenek meg ilyen szörnyűségeket, soha senki az egész világon!“ Szöveg és képek: PAVEL HASKO

Next

/
Thumbnails
Contents