A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-11 / 2. szám
Hegyek között Amikor legutóbb Gömörben jártam, még nyár volt, de a fecskék már kiültek a villanydrótra, az árnyak megnyúltak délutánonként. A pelsőci buszmegállónál ácsorogva döntöttem úgy, hogy végül is Szilicére megyek. Kíváncsi voltam, hogy a távolba vesző Kishegy hogyan is folytatódik, s mi van a tetején. Meg aztán egy igazi nótafát is látni akartam, amely széles e környéken csak Szilicén terem. A vadregényes Gombaszöget elhagyva a busz lépésben döcögött fel a hegyoldalon. A hatalmas fenyők belevesztek az alattunk terpeszkedő völgybe. Felérve a hegytetőre egy kicsit meglepődöm: akárha síkságon járnék. Hirtelen szelídül a táj. Köröskörül friss, szűz pázsit, egy-egy boróka, galagonyabokor, fehér sziklák és meddő föld... Mire a busz a faluba ér, dél lesz. A főtér kihalt, öreg tyúk kárál a porban. Sehol egy lélek. . . Elindulok toronyiránt, felkaptatok a meredélyen; a kocsma felől emberi hangokat hoz a szél. . . Néhányan a «öntésnél álldogálnak, ketten-hárman az asztalnál ülnek, beszélgetnek. Kis tétovázás után közibük állok, s elmondom, mi járatban vagyok. Amíg az öregek nótafák nevei után kutatnak emlékezetükben, töltenek a borból, amit bornemissza létemre fel kell hörplntenem, mert tudom, hogy addig ezek a jó gőmöriek utamra nem engednek. — Rosszkor jött, aranyom — mondja az egyik öreg. Arca barna, barázdás, mint a föld. — Ilyenkor nagyon sok a munka. Az emberek a határban dolgoznak, és bizony nem Is térnek meg napnyugtáig. Jószerivel csak az öregek meg a betegek vannak itthon. De nézzen be Boros Bélához, a „bikáshoz", úgy tudom műtét után van, most lehet gyógyulófélben. Boros Bélát az udvaron találom. A hetykén homlokára húzott kalap árnyékot vet az arcára. Gyerekkoromban a „nótafa" hallatán mindig valamiféle májusfára gondoltam, s valahogy most is ez jutott az eszembe Béla bácsi Jegenye-egyenes termetéről. Kíváncsiságom legyűri tisztelettudó mivoltomat; bemutatkozás helyett megkérdezem Boros Bélát, hogyan is ragadt tá a ,,bikás" jelző, amely bizonyos félreértésre is okot adhat. Az öreg Jót nevet, s ahelyett, hogy megkérdezné, mi járatban vagyok, elmondja, hogy a szövetkezetben bikatenyésztéssel foglalkozott, onnan ered a ragadvány név, s nem máshonnan. A szobában kellemes hűvösség fogad bennünket, persze ezt nem sokáig érezzük, mert az öreg jóízű ribizlibora megmelenget, jókedvre derít bennünket, olyannyira, hogy Béla bácsi nótafához illően rá is zendit: Nincsen az én pej lovamon lekötő, Nincsen nekem Szilicébe szerető, Lesz még az én pej lovamon lekötő, Lesz még nekem Szilicébe szerető. Közben az „ő" hangokon olyanokat kanyar», hogy száz más faluból való gömöri között is felismernénk szílicei voltát. Amikor a gömöri tájra terelődik a szó, az öreg nagyot emel a hangján: Nekem tán még az üknagyapám Is itt született. En jómagam is már kora ifjúságomtól kint tanyáztam a szabadban, a jó friss hegyi levegőn. Otthon vagyok itt, é3 olyan szabadnak érzem magam a hegyek, a völgyek, legelők, ligetek között, mint sehol másutt. Pedig kegyetlen ez a föld, nehezen terem, de szeretem, nem is válnék meg tőle semmi kincsért. Minden zegzugát bejártam már a környéknek, annak idején még szegény apámmal, aki ugyancsak víg ember volt. És folyton írt, vőfélybeköszöntőket, fejfákra verseket. Sok nótát eszelt ki életében... Lakodalmakkor még most is az ő verseit használja a falu meg a környék. Persze én Javítgatok rajta itt-ott, mert ma már más világ van, mint az ő idejében. . . Unszolásomra bele is kezd egy hőrész vőfély-rigmusba, de a közepe táján megakad. — Nohát! — lepődik meg — elfelejtettem. De várjon csak, valahol megvan az apám irkája, amibe lejegyezte a verselt, mindjárt megkeresem. Néhány perc múlva boldogan mosolyogva rak le elém egy megsárgult öreg, poros füzetet, amely — mint kiderült — az első világháború frontjait is megjárta. — Ez egy sírfelirat -r mutat rá az * ákombákomokra — egy Sajóba fúlt embernek a fejfájára íródott: Szerencsétlen volt életem, A sors mindig hajszolt engem, Szerencsétlen életem végre A folyóvíz megmentette. Siratott az égi madár, Mikor sodort el a hullám. Ügy tartja az öreg a füzetet a kezében, mintha Dárius kincsére bukkant volna. Nagy parasztkezével finoman forgatja a lapjait, míg rá nem lel a rengeteg írásban a felolvasásra legméltóbb versre. A hőrész-versek hosszadalmasak, de kedvesek. Nem győzök csodálkozni azon. hogy a versek írója milyen fondorlatos módon csendíti öszsze a mérhetetlen hosszúságú sorok végét. Az ember nem is reméli, hogy a hatalmas versben felleli a sorvéget, amikor a szavak végnélküll útján útjelzőként hirtelen felbukkan egy-egy tiszta rím. Boros bácsi mennydörgő hangja hallatára a szomszédok is benéznek, s rázendítenek ők is. Aztán beszélgetünk. A múltról, az emberekről, a fiatalokról, a földről, a régi népszokások jelenkori változásairól, a paraszti munkáról .. . Kiderül, hogy végső soron rokonok vagyunk Béla bácsival. — Dehát ki nem rokon itt, aki erről a vidékről való? Együtt élünk itt évszázadok óta, keveredett a nép, s végeredményben még azok is rokonok, akik más nyelven beszélnek, hisz hasonlóképpen éltünk, egyformán küzdöttünk a megélhetésért ezen a terméketlen földön, s egyformán szeretjük ezt a dimbes-dombos vidéket... — tesz pontot a beszélgetés végére Béla bácsi. Ideje is, mert a nap már jócskán nyugatra hajlik. Elbúcsúzom hát az öregtől a viszontlátás reményében. DUSIK ÉVA Melisek József, Nővé Zamky-i (érsekújvári) olvasónk felvétele: Galambok között. FÉNYKÉPEZZEN ÖN IS! Ihraczky Gyula, sahyi (ipolysági) olvasónk felvétele: Srácok.
