A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-29 / 13. szám
KITÜNTETETT Minden év március 28-án ünnepeljük és köszöntjük tanítóinkat, pedagógusainkat. Az ő szerepük szinte felbecsülhetetlen és felmérhetetlen társadalmunk életében. Pedagógusnak lenni hivatástudatot, elkötelezettséget és küldetést jelent, folytonos és nemes küzdelmet az értelem csiszolásáért, az emberiség, az Ember kiteljesedéséért. Március 28-án megkülönböztetett szeretettel és figyelemmel tekintünk fel tanítóinkra — tanulók, szülők, egész társadalmunk. Fejet hajtunk áldozatkészségük előtt, s köszöntjük őket csendes szóval, de annál nagyobb megbecsüléssel és szeretettel. Az alábbiakban bemutatjuk az idei pedagógusnap alkalmából kitüntetett hat magyar tanítót. BECK LAJOS 1910. január 18-án született Húrba' novóban (Ögyallán). Érsekújvárban érettségizett. Biokémikus szeretett volna lenni. Csakhogy ez számára — kilencen voltak testvérek — akkoriban szinte lehetetlen volt. „Gimnazista koromban én nem tudtam, hogy mi az a szünidő. Hat éven át fűtő voltam az uradalomban." 1934. januárjában kezdett tanítani Naszvadon, majd az újoncidő letöltése után újra itt folytatta 1938-ig. 1939 szeptemberében a lévői járásba került, Kissallóba. 1945 után nem taníthatott, így 1950-ig, mint közélelmezési előadó dolgozott. 1950-ben kezdett tanítani újra Ógyallán, azóta egyfolytában iskolaigazgató: 1950-től 1954-ig Ógyallán. 1954—57-ben Csilizradványon, azóta mostanáig Nová Strázban (örsújfalun). Felesége szintén tanítónő. Egy leánya van. örsújfalun öt tanerős általános iskolának az igazgatója. Csupa tapasztalt, jól felkészült pedagógussal van körülvéve. „Amióta én ott dolgozok — mondja —, nem emlékszem arra, hogy egyetlen órát is ok nélkül hiányoztak volna." Beck elvtárs 1954 óta a pedagógusok szociális ügyeit (üdültetés, gyermeküdültetés stb.) intézi. Számos előadást tart a nemzeti bizottságon. Ma már ő is érdemes tanító. Előtte kétszer kapott járási, 1966-ban kerületi kitüntetést. A Cséhszlovák Szocialista Köztársaság megalakulásának 50. évfordulója alkalmából is kitüntették. Beck Lajos bácsi kollégáinak egyöntetű véleménye alapján saját hibájából még talán három órát sem mulasztott az iskolából. Kitüntetéséhez gratulálunk. — zs — KANYICSKA TIVADAR Elektromérnök. Sosem készült pedagógusnak. De ma már semennyiért sem hagyná ott ezt a hivatást. 1929. január 6-án született Strekovban (Kürtön). Édesapja régi kommunista, részt vett a Magyar Tanácsköztársaság küzdelmeiben. Kanyicska Tivadar főiskolai tanulmányait Budapesten kezdte el és Bratislavában fejezte be 1953-ban. Már főiskolás korában tanitgatott. Részt vett például — előadóként a magyar tanítók képzésére annak idején rendezett négyhónapos tanfolyamon Trenéignske Teplicében. A főiskola elvégzése után a komáromi Steiner Gábor hajógyárba került. Itt egy évet töltött mérnökként. Utána Nyitrán dolgozott az Energotrcrsztnél mint tervező mérnök 1955-ig. 1955-től 1957-ig tanított a Komáromi Gépipari Technikumban. 1972. február 1-től ennek az iskolának az igazgatója. Felesége is pedagógus, tanítónő. Két gyermekük van. Leánya harmadikos gimnazista. Fia gépészmérnöknek készül, az idén elsőéves. — Nekem az iskola a második otthonom — mondotta Kanyicska elvtárs. — Tulajdonképpen Komárom miatt jöttem ebbe az iskolába, mert igen szeretem ezt a várost, de már semmiképpen sem szeretném itthagyni ezt az iskolát. A gépipari technikum meglehetősen nehéz körülmények között kezdett működni, nem volt megfelelő berendezése, nem voltak tantermei. De már a régi épületben megkezdték a laboratóriumok felszerelését, nagyon sok segédeszközt maguk készítettek. 1965 februárjában költöztek a mostani épületbe, rendezték be a korszerű igényeknek megfelelően. Az iskola tulajdonképpen 12 tantermesnek készült, ma 19 szlovák —magyar évfolyam működik benne. Kanyicska elvtárs közéleti tisztségei közül csak néhányat említünk meg: a járási pártbizottság aktivistája és lektora. A Povazské strojárne (Vágvölgyi Gépgyár) gútai üzemében is aktivistaként dolgozik. Mint kerületi pártaktivista a Partizánskei Cipőgyár pártszervezetében is gyakran szerepel. Pedagógusként sem hagyta abba tudományos tevékenységét. Pisár Matej kollégájával „oktatógépet" szerkesztettek. A gép lényege, hogy minden órán lehetővé teszi egyszerre több diák feleltetését. Ezzel a szerkezettel kerületi viszonylatban megszerezték az első díjat, országos viszonylatban ugyancsak az első díj és a Komensky aranyérmet. Mint pedagógus 1965-ben a tanítók napja alkalmából iskolán kívüli munkájáért járási kitüntetésben, 1967-ben kerületi kitüntetésben részesült. Eddigi legnagyobb kitüntetése az, amit az idei tanítók napjára kap: az Érdemes tanító kitüntetés. — zs — ÖNZETLENÜL SZOLGÁLNI A KÖZÖS ÜGYET Dr. Mózsi Ferenc, a neveléstudományok kandidátusa: Egy olyan nemzedékhez tartozom, melyet nem „kényeztetett" a történelem. Egyike vagyok a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar tanítási nyelvű szocialista oktatásügy indítóinak, akik 1950 július—augusztusában, Bratislavában, a Nedbal-utcai „indító" tanfolyam óta szolgáljuk az oktatásügyet. Az első magyar tanítási nyelvű általános gimnázium, a Komáromi Gimnázium alapító tanárai közül, az „úttörők" közül Horváth József, érdemes tanár, igazgató, dr. Miklós Elemér igazgatóhelyettes és a számtantanárok egész nemzedékét felnevelő Czókoly Béla ma is Komáromban tanítanak. 1960 februárjától központi tanfelügyelőként, majd osztályvezetőként szolgálom az Oktatásügyi Minisztériumban a magyar tannyelvű szocialista oktatásügyet. Minden tanítónapi ünnepség egy kissé számadás is. Olyan verespéteri „Számadás", hogy „ilyen voltam, ilyen vagyok s ilyenné akarok lenni". Ehhez pedig: „ennyi az erő bennem". Az emberélet útjának felén a megtett útszakasz pedig méginkább számadásra késztet. Ez az útszakasz nem egyenesen felfelé ívelő, hiszen voltak törvényszerű meg fölösleges kitérői is. Sok mindent éltünk meg, volt, aminek örültünk, amire talán érzékenyebben reagáltunk, s volt, ami fájt. Akadtak órák, amikor szívünket nehéz volt eszünkhöz idomítani. Ilyenkor szoktam magamat és munkatársaimat a horatiusi idézettel inteni: „Nune non emotione, séd ratione creditéi" (Most ne érzelmeidnek, hanem józan eszednek higgyl) Nemzedékünk túlnyomó többsége, akik huszonévesen, annak idején egy iskolaügyet indítottunk, akár Komáromban vagy másutt, nem vallottunk szégyent. Remélem, nem is vallunk szégyent, mert aki eddigi életét a nép szolgálatába állította, az hátralévő éveiben sem lehet az idő emigránsa. Ezt köszönöm munkatársaimnak — a csehszlovákiai magyar pedagógusoknak, barátaimnak, s kérem őket, hogy továbbra is ugyanolyan lelkesedéssel és egyre terebélyesedő tudással, önzetlenül,, szolgálják közös ügyünket, mint azt addig is tették. A pedagógusnak benne kell élnie az élet sűrűjében itthon és külföldön egyaránt, nyomon kell követnie az eredményeket, látni, hallani és tapasztalni kell, ami körülöttünk történik. Tehát problémaérzékenyen reagálni és hozzáértéssel leszűrni a kellő következtetéseket, ezt tekintem emberi hivatásomnak. A tanítónap ezért is késztet emlékezésre. Tanítóimra kell emlékeznem, az első tanítómra, dr. Manga Jánosra, az MTA tudományos főmunkatársára, oki engem, a ligetfalusi 11 éves szegény gyereket szinte Móra latintanárához hasonlóan „ölében vitt be" a gimnáziumba. Aztán a nagyszerű bratislavai gimnázium tanáraira, pl. Tóth Ferencre, Orbán Gáborra. Az 1940-es évek elején, az Európát dúló fasizmus fergetegében az érsekújvári Pázmány Péter Gimnázium számomra a humánum egy csodálatos oázisát jelentette. Olyan pedagógusok tanítottak ott, mint Kovács Endre, Kálmán Béla vagy az aranyszívű Vass Karcsi ,.. Ezután következtek a főiskolai stúdium évei az ostromolt Budapesten, ahol — többek között — az európai hírű Zsámboki Miklóst és Kodály Zoltánt vallhatom tanáromnak. Majd a Bratislavai Komensky, Egyetemen Sass Andor és Mayer Imre, Lehotsky Eugen és Goláá Karol voltak tanáraim. Elmondhatom: szerencsés voltam, mert mindig nagyszerű mesterekre talál, tam. Tudományos fokozatom elnyeréséhez például nem kisebb szaktekintélytől, mint Sziklay László professzortól kaptam nagyon értékes útmutatást és sok emberi-baráti tanácsot. S ez az emlékezés két dologra is int. Az. egyik: vajon nem lenne-e érdemes revidiálni eddigi értékelésünket, azt, „hogy a nulla pontról indultunk". Mert van múltunk és van hagyományunk. S ez nem más, mint az „újarcú magyarok", a Sarlósok nagy nemzedékének értékes hagyománya. A másik: jobban kell ismernünk ezt a hagyományt, s fel kell nőnünk a — Dobossy László körvonalazta — közép-európai ember-ideálhoz, melynek egyik legszebb tulajdonsága az osztályöntudatból és a mély kulturáltságból fakadó, önként vállalt cselekvés. Legyen ez a pillanat egy pedagógusi hitvallás: vallomás és vállalás, „ars pedagogica". Vallomás az eszme, a
