A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-22 / 12. szám
KONSZTANTY1N SZIMONOV Polinyin ezreden 15. szerelme A fiú külsőleg nagyon gyorsan rendbejött, és egyre inkább úgy festett, mint aki már tizennégy éves. A szemében azonban ottmaradt valami amit sohasem lehet eltávolítani: az emlékkép, ahogy az apja a földön hever, megfeketedett fejjel, a láthatáron felbukkanó németek, a dörgő, ijesztő lövöldözések éjszakánként, hol előtte, hol mögötte, a viszszavonuló sáros, fáradt katonák, akik eleinte durván szólították, hogy kicsoda, és honnan kerül oda, később viszont kétszersültet vagy kenyérdarabkát adtak neki. Ütközben Moszkva felé, a katonák kétszer is mondták neki, hogy maradjon velük, de ő nem maradt, csak ment, ment, emlékezve apja szavaira, amelyeket utolsó nap mondott, amikor már hallatszott a lövöldözés: — Ha velem valami történik, menj el Moszkvába, a nagynénidhez. És az úton ne hallgass senkire! A Balakirjevék házában eltöltött öt hét alatt a fiúnak hallgatólagos véleménye alakult ki azokról, akikkel együtt élt. Vaszilij Vasziljevics majdnem mindig otthon volt, és jóságos volt, de a gyermeki szív megérezte a közömbösséget a jóságában. A fiú, bár hálás volt Vaszilij Vasziljevicsnek, ez a hála is közömbös volt; azzal fejezte ki, hogy igyekezett minél kevesebb gondot okozni, egyre ritkábban került a szeme elé. Apjával ellentétben, Viktor Vasziljevics keveset volt otthon, és ez lehetővé tette a fiú számára, hogy eltitkolja iránta érzett ellenszenvét, amely már az első alkalommal fellobbant benne, amikor faggatni kezdte. Ügy kérdezősködött a németekről, hogy a fiú megérezte: Vityenka nagyon fél a németektől, valószínűleg ezért is nincs a fronton. Később két alkalommal is, amikor vendégek voltak, Viktor Vasziljevics, Nagy József rajza miután felöntött a garatra, hangosan, szinte valamennyi helyiséget betöltő hangon kérkedett, hogy legkésőbb jövőre fasírtot csinálunk a németekből, és hogy nem olyan fekete az ördög, amilyennek festik. Ezt mondta Vityenka, a fiú pedig azt szerette volna mondani: „Ne haragudjon, kérem, hiszen fél tőlük!“ — de természetesen hallgatott, mint majdnem mindig, amióta ebben a házban élt. Az emlékezések első szörnyűségeit leküzdve a fiú, csak úgy magától, kezdett elgondolkozni arról, hogy most már hogyan lesz tovább. Nemrégen pedig, amikor sorban állt kenyérért, beszédbe elegyedett egy fiúval, aki szintén 1927-ben született. Ez a fiú elmondta, helyesebben megsúgta neki, hogy egy mechanikai műhelyben dolgozik, aknákhoz készít stabilizátorokat. És, hogy oda, őhozzájuk be lehetne állni dolgozni. Ma Vaszilij Vasziljevics meghívta a fiút a születésnapi asztalhoz. Viktor Vasziljevics, aki nem akarta, hogy a fiú sokáig ott könyököljön az asztalánál, és hallgassa a vendégek beszélgetését, apjának elégedetlen pillantása ellenére is színültig töltötte a fiú poharát vermouthtal. A vermouth ízlett a gyereknek, hamar eálmosodott tőle és kiment a konyhába. De Anna Akimovna szobájába az ágy még össze volt csukva a helyén még egy asztal állt, amelyen Anna Akimovna a csörögefánkot formálta. Kedvetlenül visszament az ebédlőbe, Vaszilij Vasziljevics ujjával magához intette, átölelte a vállánál, és fülébe súgva megkérdezte: „Álmos vagy, ugye?“ A fiú bólintott, és Vaszilij Vasziljevics még mindig súgva, azt mondta neki, menjen be a dolgozószobába, és egyelőre feküdjön le a díványra. Amikor a fiú Viktor Vasziljevics erős hangjára felébredt, eleinte nem értette, hol van, és csak később fedezte fel, hogy a dolgozószobában fekszik a díványon. Fájt a feje, de nem akaródzott megmozdulnia. Az ajtó nyitva volt, majdnem mindent hallott, amit az ebédlőben beszéltek. Ezt a házat már korábban is idegennek érezte, Vaszilij Vasziljevics és Viktor Vasziljevics nem hasonlított sem az apjára, sem azokra az emberekre, akikkel eddig dolga volt, akikhez hozzászokott. Most viszont ezt nemcsak szavaikból érezte, hanem abból a hangnemből is, amelylyel kiejtették a szavakat, még jobban érezte, hogy ezek az emberek, akiknél lakik, valahogyan nem úgy fogják fel, mint a többi ember, hogy elfoglalják-e a németek Moszkvát, vagy nem. ök is féltek, de valahogy másként, mint a többiek, mint azok, az emberek, akiknek beszélgetéseit néha hallotta sorbaállás közben. Itt egyetlenegyszer sem' nevezték a németeket fasisztáknak. Ezek az emberek nem gyűlölték a németeket, csak féltek tőlük. A fiú nyitott szemmel feküdt, és nem tudta, mit tegyen: az apja arra nevelte, hogy nem szép dolog a hallgatózás, de az sem lehet, hogy kimegy, és megmondja: nem aludt, mindent hallott. Ezt tudta jól, és amikor Vityenka benézett az ajtón, becsukta a szemét, és úgy tett, mintha aludna. De most annak ellenére, hogy az ajtó be volt csukva, még mindig majdnem hallott. Valamilyen nőről beszélgettek. — Ha egyszer öt évvel idősebb nálad, nem lehet a párod a családi életben — mondta Vaszilij Vasziljevics. — Köztem és anyád között tizenöt év van, és pontosan így jó! — Tudom magam is. — Ha tudod, akkor miért javasoltad, hogy helyezzük el a színháznál? — Hát még ezt is sajnáljam tőle? — Megadod a végkielégítést. És aztán tiéd a világ. — Tegyük fel. — Mi a fenét kell itt feltenni? — mondta Vaszilij Vasziljevics. A fiú hallotta, amint nehéz járásával odament az ajtóhoz, és nekidőlt az ajtófélfának. — És mit szól ehhez az új passziód? Jól meglesznek együtt, egy színházban? Majd valahogy eligazítom — nevette el magát Viktor Vasziljevics. Ez a beszélgetés nemigen jutott el a fiú tudatáig. Még mindig a másik, korábbi beszélgetés foglalkoztatta, amin meglepődött, és csak egy szó, a „passzió“ maradt meg emlékezetében. . „Mi lehet az a passzió?“ — gondolta. Aztán abbahagyták a beszélgetést, valószínű azért, mert bejött Olga Fjodorovna, és megkérdezte: hozzon-e teát. — Feltétlenül, de minél erősebbet — válaszolta Vaszilij Vasziljevics. — Nekem pedig vodkát — mondta Viktor Vasziljevics és megint elnevette magát. — Megleszel anélkül is — mondta Vaszilij Vasziljevics. — A vodka elfogyott, de ha nem fógyott el, akkor is megleszel nélküle. Olga Fjodorovna kiment, és a két férfi valamilyen Katz doktorról kezdett beszélni, aki ma náluk járt. — Bátor ember ez a Katz — mondta Vaszilij Vasziljevics —, itt ül Moszkvában, változatlanul gyógyítja az embereket, pedig ha hirtelen bejönnének a németek, biztos felakasztanák! — A bátortól fél a golyó is, és a szurony sem járja át! — mondta Viktor Vasziljevics nevetve, de csak úgy befelé, magának. — Azért Katzot nagyon sajnálnám — mondta Vaszilij Vasziljevics. — Akárhogy is nézzük, mégiscsak harmincöt éve gyógyítja az egész színésztársadalmat. — Sajnálnád, de ha kiéleződne a kérdés, mondjuk el kellene rejteni, nem rejtenéd el — vágott szavába Viktor Vasziljevics. — Nem rejtenéd el, mi? — Lehet, hogy el is rejteném —, mondta, kis tétovázás után Vaszilij Vasziljevics. — Fogadni mernék, nem rejtenéd el — mondta ugyanabban a gunyoros hangnemben Viktor Vasziljevics. — Nem tudom — mondta Vaszilij Vasziljevics, majd felcsattant: — Te meg mit gúnyolódsz? A mentesítésedet kellene visszacsinálni, vipera, csak sajnos késő! A fiú szobájába behallatszott a csengetés az előszobából. Vaszilij Vasziljevics és Viktor Vasziljevics elhallgatott, kis idő múlva Olga Fjodorovna lépett be az ebédlőbe, és azt mondta: — Vityenka, vendéged jött. Vityenka kiment az előszobába, és ott megpillantott egy- ismeretlen repülőezredest, aki igyekezett elhárítani Olga Fjodorovna ajánlatát, hogy vetkőzzék le, igyék egy teát. Azt mondta, csak egy percre jött: levelet hozott. — Vityenka, legalább te beszéld rá az elvtársat, olyan messziről jött, Murmanszkból hozott levelet, és még egy teát sem akar elfogadni — mondta szokásos szívélyességével Olga Fjodorovna, a pilóta köpenyének ujját fogva, mintha az el akart volna szökni. (Folytatjuk) Tizenkét esztendeje, hogy Sas Andor (1887—1962), a Komensky Egyetem magyar tanszékének egykori vezetője, eltávozott az élők sorából. A nagy műveltségű, kiváló pedagógus hervadhatatlan érdeme, hogy a „harmadvirágzásnak“ mondott újrakezdés nehéz és küzdelmes esztendeiben az akkor hiányosan felkészült fiatalokba beoltotta a költői szó, a tiszta és nemes gondolat szeretetét, s egyike volt azoknak, akik fiatal íróink javával termékenyítőén megismertették a múlt magyar irodalma kincstárának nagy értékeit. Egyetemi tanároskodása mellett, mint a XVII. és XIX. század magyar gazdaság- és társadalomtörténetének kutatója, valamint Pozsony múlt századi életének búvára, értékes monográfiákban adott számot erről a munkásságáról. A köznyelv cédulázóknak nevezi a könyv- és levéltárakban nyomtatott és írott forrásokat, okmányokat, törvénykönyveket, újságokat, útleírásokat és irodalmi alkotásokat böngésző tudósokat. Sas Andor is ilyen fáradhatatlanul és szenvedéllyel adatokat gyűjtő tudós volt, ám azzal a kivételes érzékkel, hogy a legszárazabb adatokból, a számadatokkal zsúfolt adókönyvekből is elevenen meg tudta jeleníteni a társadalmat jellemző valóságokat. Ilyen ernyedetlen adatgyűjtésnek eredménye poszthumus kötete, A koronázó város is, melynek fejezeteit — a kiadó előszava szerint — a szerző már nem tudta végleges formába foglalni, minden elismerést megérdemlő kegyelettel a Madách Kosáry Domokos segítségével tett nyomdaéretté, kiadásra alkalmassá — a szerző anyagának és mondanivalójának tiszteletben tartásával, nyomatékkai hangsúlyozva, hogy a kötetben „csak a szerző saját anyaga végső formájának kialakításáról volt szó, és nem kiegészítéséről esetleg további adatokkal“. A monográfia a koronázó város történetét négy fejezetben vázolja fel a bécsi kongresszustól a nagy márciusig, tehát 1818-tól 1848-ig. A körkép elé Sas Andor terjedelmes Előhangot bocsát, amelyben G. A. BÉCQUER: Te gyere velem... Forró vagyok, sötét bársony Jelképem a szenvedély. Gyönyör után eped testem Engem keresel? Nem, téged nem. Homlokom halvány, hajam aranyszőke örök boldogságot nyújtok feléd, A gyöngédség kincse bennem pihen Engem hívtál? Nem, téged sem. Álom vagyok, lehetetlen Lidérces köd s egy kis fény. Anyagtalan és érintetlen Szeretni nem tudlak .. . Te gyere velem! Fordította: Zsoldos Péter