A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-15 / 11. szám
KONSZTANTYIN SZÍ MO NOV Polinyin ezredes 1. szerelnie — Tudod, mit? Kevesebbet nyüzsögj. — Tessék? — Mondom, nyüzsögj kevesebbet! Betörnek — nem törnek be! Majd meglátjuk, ha megérjük. Abban, hogy végre ebben a színházban a saját mesterségeddel foglalkozol, még ha csak főtitkár vagy is, az mégiscsak valami! Már régen meg akartam mondani neked, hogy rendezőnek gyengécske vagy, Sztaniszlavszkij úgysem lesz belőled, ha megfeszülök akkor sem. Vaszilij Vasziljevics szokatlanul durván beszélt. Nem tudta magában legyőzni azt a megvetést, amelyet fiának rendkívül nyíltan kibukkanó gyávasága keltett benne. Hozzászokott már, hogy a fia szeret fölényeskedni, magabiztosan, sőt önhitten beszélni. Ezt rendszerint gúnyos közömbösséggel hallgatta — hadd beszéljen majd észhez tér! —, de most a fia iránt érzett megvetéssel együtt teljes egészében érezte fölényét is, és nem tartotta szükségesnek, hogy válogasson a kifejezésekben. Vaszilij Vasziljevics egy pillantást vetett a szoba ajtajára, és csak most vette észre, hogy az nincs teljesen becsukva. — Eredj, csukd be az ajtót — szólt fiához. — Nem kell a fiúnak mindent hallani. — Ügy alszik, mint a bunda. — Vityenka benézett a szobába, becsukta az ajtót, és újból visszaült az asztalhoz. A fiút —, aki hirtelen eszébe jutott Vaszilij Vasziljevicsnek, az ő szobájában, feküdt a nagy bőrdíványon, fejét egy sötétzöld díványpárnára hajtva, és nem aludt — a lelke mélyéig megrendítette mindaz, amit a vendégek távozása után hallott. Viktor Vasziljevics hangjára ébredt fel, aki valamiféle Zsavoronkiról kiabált. öt évvel ezelőtt, azon a Moszkva számára emlékezetes estén, október 16-án Balakirjevék lakásának ajtaján kezdetben bizonytalan, majd egyre erősödő és végül kétségbeesett kopogás hallatszott. Amikor Vaszilij Vasziljevics felesége, Olga Fjodorovna odament az ajtóhoz, sorra kinyitotta mindhárom zárát — úgy, hogy már csak a lánc maradt —, és kinézett a résen, sovány, rosszul öltözött kisfiút pillantott meg, aki úgy tizenkét évesnek látszott 7 — Ez Balakirjevék lakása? — kérdezte a fiú, válaszul arra, hogy: „Mit dörömbölsz, mint egy őrült?“ — Igen — mondta Olga Fjodorovna, megsajnálva a gyereket. Jószívű asszony volt, és amikor megpillantotta a fiú sovány arcát, mindjárt arra gondolt, mit adhat neki enni, kenyéren kivül. Esetleg a tegnapi hajdinakását, volt egy lábassal a konyhában. — Ólja néni? — kérdezte a fiú. Ólja néninek csak egyetlen fiú szólíthatta, ebből megértette, hogy elhunyt húgának, Jekatyerina Fjodorovnának a fia áll előtte, Vologya, akit öt évvel ezelőtt látott utoljára, amikor még élt a húga. Azóta nem látta a gyereket, csak az özveggyé lett apa ritka leveleiből értesült néha róla. Az apja Kalinyin környékén egy erdészeti iskolában volt orvos. Olga Fjodorovna kiakasztotta a láncot, és kezénél fogva behúzta a fiút az előszobába, azután ismét bezárta az ajtót valamennyi zárral, majd a falhoz dőlve hosszan, keserűen nézte a gyereket. Végre megkérdezte: „Hol van apukád?“ — Apukát megölték a németek — mondta a fiú. A fiút megmosdatták, megetették, és ott tartották maguknál, vagyis megtettek mindent, amit bárki más megtett volna, aki nem fukar, és nem gonosz. De a lakás négy lakója közül mindegyik másként tekintette a gyereket. Vaszilij Vasziljevics szólt, hogy a felesége adjon el valamit, amire nincs szükségük, és vegyen a fiúnak, amit kell. Ezt mondta, megsimította a gyerek fejét, s aztán el is felejtette, hogy a világon van. Viktor Vasziljevics már az első közös ebéd után faggatni kezdte a fiút, hogy látott-e németeket, milyenek, és hogyan viselkednek? Olyan sokáig kérdezgette a bánattól meggyötört és nem szívesen emlékező gyereket, hogy Vaszilij Vasziljevics puha, fehér kezével dühösen rácsapott az asztalra, és megkérdezte: — Nem lesz még elég? / v Aztán Viktor Vasziljevics, már amikor kettesben maradt a fiúval, ismét elkezdett kérdezősködni, és csak akkor hagyta abba, amikor megértette, hogy a fiú csak messziről látott németeket, bár apja halála után néhány napon át a megszállt területen bolyongott. Nagy József rajza Olga Fjodorovna, akinek a fiú vérrokona volt, egyenletesen jól bánt vele. Igyekezett minél jobban táplálni, és valahányszor amikor a ház körüli munkák végzése közben eszébe jutott, magához hívta, odaszorította fejét a melléhez, és kedvesen megcsókolta a kobakját. De csak a lakás negyedik lakója, Anna Akimovna, a háztartási alkalmazott, akit a cár idejében árvaházban neveltek, egyedül ő érezte a legfontosabbat: hogy az a fiú árva’.Anna Akimovna nem kérdezgetett a németekről, viszont jónéhányszo’r elmeséltette vele az apja halálát, és mindig fölzaklatta, hogy a fiú apja éppen az erdésziskolában szervezett kórházat evakuálta, amikor elkezdték lőni az épületet, és a fiú szeme láttára ott temette be a föld egy közelben robbanó aknától, és amikor kiásták, kiderült, hogy már halott. A fiú most már nem sírt, amikor erről mesélt, de Anna Akimovna minden alkalommal törülgette szemeit köténye sarkával, és mindig egyformán igyekezett vigasztalni a fiút, saját sorsáról szóló elbeszélésével: hogy ő sohasem ismerte sem az apját, sem az anyját, de azért nem veszett el, az isten nem hagyta el, az emberek is segítettek ... Anna Akimovna megérezte, hogy a fiú lényege árvaságában fejeződik ki, és két hétre rá, hogy a fiú odakerült Balakirjevékhez, elintézte, hogy ne kelljen neki hol az ebédlőben a kereveten, aludnia, ha nincsenek vendégek, hol a dolgozószobában, a díványon, ha vendégek vannak. — Hát szabad ezt? Mi ez a gyerek, egyszerű holmi, hogy egyik helyről a másikra rakjuk? Betett a konyha mellett levő kis szobába egy szétnyitható ágyat, és a fiút magához vette. Amikor a jóságos Olga Fjodorovna elkezdte tömni Vologyát hol ezzel, hol azzal, Anna Akimovna ellenkezett : — Mit tömi szegénykét, már úgyis majd kicsattan. Olga Fjodorovna váltig azt akarta, hogy a fiú pihenjen, aludjék. Anna Akimovna éppen ellenkezőleg, folyton feladatokat adott neki. „Na gyerünk, Vovka, menj el kenyérért, állj egy kicsit sorba, nem zsibbad el a lábad“, vagy: „Nesze darálj egy kis kávét“, vagy: „Gyere, daráld le ezt a húst...“ Anna Akimovna megértette az egészséges eszével, hogy a fiú könynyebben megnyugszik, ha elfoglalják, és mint dolgozó nő, nem látta okát, miért kellene a fiúnak dolog nélkül lustálkodnia a lakásban. „Ha eszi a gazda kenyerét, dolgozzék“ — gondolta és lelkében azonosítva magát a fiúval, tudat alatt szembeszegült házigazdáival. A moszkvai iskolák majdnem mind zárva voltak, vagy a hátországba voltak menekítve, tanúin^, nem volt hol: a fiú szaladt sorban állni, hajtotta a húsdarálót, a kávédarálót, élesítette és tisztította a késeket, mindenféle apró munkát végzett Anna Akimovna mindig talált a számára valami tennivalót. A közös asztalhoz terítettek neki, és amikor a vendégek jöttek, akkor is behívták. Később azonban egyre gyakrabban előfordult, hogy Vologya mindenkit megelőzve már megitta a teáját Anna Akimovnával a konyhán, és ha sorban állt valahol, elkésett az ebédről, és ilyenkor ugyancsak Anna Akimovnával ebédelt, aki ilyenkor már elmosta az edényt, és leült egy kicsit megpihenni a konyhában. Ahhoz is hozzászoktak, hogy esténként korán lefeküdt a fiú, és a szétnyitható ágyon Anna Akimovna szobájában olvasott, néha odafigyelve Anna Akimovna és Olga Fjodorovna beszélgetésére a konyhában. Anna Akimovna és Olga Fjodorovna egyidőben került Vaszilij' Vasziljevics lakására, huszonnyolc évvel ezelőtt, és amikor kettesben maradtak, inkább félig« barátnők voltak, mint háziasszony* és háztartási alkalmazott. (Folytatjuk) AZ AJTÓ Ki ne tudná, milyen egy ajtó? Talán nevetséges ez a kérdés, s a válasz is egészen egyértelműnek tűnik, de majd mindjárt kiderül, hogy a kérdés azért mégsem olyan felesleges, mint ahogy látszik. Rengeteg ajtót láttam már életemben, különféle anyagú, formájú, színű és terjedelmű bejáratokat, a legkülönbözőbb helyeken. A hivatalok, áruházak és más középületek ajtaján általában valamilyen figyelmeztető-intő feliratok is olvashatók, például „Tessék az ajtót becsukni!“, esetleg szelídebb formában: „Kérjük az ajtót becsukni", de a magamfajta halandónak az ilyen és hasonló feliratok nem mondanak semmi újat. Éppen ezért nagyon ötletesnek, szellemesnek tartom azt a számomra — sajnos — ismeretlen egyént, aki kitalálta, hogy a bratislavai Egyetemi Könyvtár bejáratának az üvegére elég felírni csupán egyetlen szót. Egyetlen szót, de azt csupa nagybetűkkel, hogy mindenki észrevegye, s — vérmérsékletének megfelelően — nevessen avagy dühöngjön a belépés pillanatában. Az Egyetemi Könyvtár üvegajtajára mindössze egyetlen szót írtak: AJTÓ. Eredeti és — elgondolkoztató. Én is elgondolkoztam rajta, s rájöttem, hogy — ezek szerint — mégis vannak emberek, akik nem tudják, milyen egy ajtó. S éppen ezért lenne egy — nem ennyire eredeti, de talán ugyanilyen hasznos — ötletem: az ajtó jobb és bal oldalán húzódó épületrészre fel kellene írni: EZ MEG NEM AZ AJTÓ, CSAK A FAL! Mondom, hasznos lenne, mivel nem biztos, hogy a gyanútlan ember, aki a könyvtárba igyekszik, minden zökkenő nélkül eljut egészen az AJTÓ feliratú bejáratig. Mert képzeljük csak el: ha nem tudja, milyen az ajtó, lehetséges az is, hogy a falon át kísérel meg bejutni az épü• letbe még mielőtt felfedezné a bejá-. rat útbaigazító feliratát. S hogy a könyvtár látogatóinak a belépéssel kapcsolatos legkisebb problémáit is eloszlassuk, volna még egy — szintén nagyon hasznos — javaslatom: a kilincs mellé (esetleg alá) egy márványtáblát kellene tenni a megfelelő — természetesen szűkszavú — használati utasítással. Remélem, javaslataim megértésre és lelkes fogadtatásra találnak az illetékeseknél, s hamarosan intézkednek az ügyben. A könyvtár látogatói is bizonyára elégedetten fogadják majd az újabb útbaigazító feliratokat. Varga Erzsébet
